Jisung nem volt biztos abban, hogy miért ideges, de nagyon is az volt. Talán a visszatérő emlékei nem voltak igazak, és csak képzelte az egészet, mégis rettegett.

A falon lévő óra leütötte a kerek öt órát, és máris kopogtattak az ajtón.

De mikor Jisung kinyitotta az ajtót, biztos lett abban, hogy el fog ájulni.

Changbin nem nézhetett volna ki ennyire jól. Sötét garbó volt rajta, egy fekete farmerrel. Nyakában valami egyszerű ezüstnyaklánc lógott, legfelül pedig egy fekete bőrkabátot viselt.

És miközben Jisung nagyra nyílt szemekkel, nyíltan nyáladzott a látványtól, addig az idősebb is végigvezette a tekintetét az előtte állón.

A világos hajún fekete szövetnadrág volt egy divatos övvel. Felül egy fekete póló volt rajta, amit betűrt a nadrágba. Végül egy elefántcsont színű zakót húzott fel, amely feldobta az egész szettet.

Ő is eszméletlenül festett.

– Menjünk – jelentette ki Changbin. Belekarolt a fiatalba, aki furcsán nézett maga elé, miközben közelebb lépett a főnökéhez.

– Komolyan úgy fogsz tenni, mintha igazi randi lenne?

– Megteszek minden tőlem telhetőt. De amúgy ez nem egy randi... csak úgy kell tennem, mintha érdeklődnék a kapcsolatok iránt. – Changbin kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, majd be is csuka a másik mögött.

Az út csendben telt, és Jisung erős késztetést érzett arra, hogy megfogja Changbin kezét, amely tétlenül nyugodott a combján.

A parti Changbin óriási házánál volt. Már az udvaron ezernyi ember toporgott, várták, hogy beérjenek a giccses hallba.

Ám belülről sokkal inkább díszesebb volt, mint kívülről. Minden egyes beltéri elemből sütött a luxus. Majdnem minden márványból volt és csillogott.

Jisung az idősebb karjába kapaszkodott. Kényelmetlenül érezte magát.

– Fejezd be ezt az ijedt nézést és légy büszke arra, hogy az oldalamon állhatsz. Basszus – morogta Changbin a fülébe.

Az asszisztens azt akarta, hogy egyenesen az arcába vághasson. De nem tette meg, lenyelte a késztetést is. Tűrte, mert valahogy azt érezte, hogy fontos ez az esemény.

Ahogy felnézett a földről, megpróbált elegánsnak tűnni, hogy beolvadjon a többi ember közé.

Changbin sose mondaná azt, hogy szép; esetleg jól néz ki.

– Fiam! Oh és Jisung, szia! – került elő a semmiből az idősebb Seo. Közelebb hajolt hozzájuk, hgy senki se hallja, csak ők. – Elfelejtettem említeni, hogy a szponzorok csak akkor figyelnek fel rád, ha tényleg komolyan gondolod a kapcsolatod. Nem kell randizzatok, meg ilyenek, csak tetessétek azt, hogy érdeklődtök egymás iránt. Oké?

– Apa – sziszegte Changbin összeszorított fogakkal, idegesen. – Ezt tényleg elfelejtetted mondani... – morogta, de magára erőltetett egy mosolyt. Jisung derekára vezette a kezét és közelebb vonta magához.

– Csak játsszátok el jól és már meg is van a szponzor – kacsintott rájuk az idős Seo magabiztosan –, egyébként is jól néztek ki együtt. Ahogy mindig is. – A mondat végét elharapta, majd eltűnt, mintha soha nem is lett volna.

– Micsoda- – kérdezték egyszerre, leragadva a mindig résznél.

– Istenem, csak köszönjünk oda néhány embernek –- mormogta Changbin, és megindult egy kisebb tömeg felé. – Az a férfi ott jobb oldalt a szőke nővel. Tőle kell megszerezzük a szponzort.

Néhány biztos, mégis bizonytalannak tűnő lépést tettek a nő és a férfi irányába. – Jó napot, uram! Ő itt Jisung, a partnerem – szólalt meg Changbin, és gyengéden az asszisztense csípőjére simította a tenyerét.

Jisung szíve őrült tempóban kezdett el dobogni. Nem, nem, nem! Han Jisungnak nem lehetnek érzései a főnöke iránt. Főleg úgy nem, hogy valami közük volt egymáshoz a múltban.

– Partner? – hümmögött a férfi az állát vakargatva. Összehúzott szemekkel méregette őket. – Mindenesetre jól mutattok együtt.

A sötét hajú vigyorgott, mintha már nyert is volna, de az idegen férfi elfordult tőlük.

– Elnézést kérek ezért – suttogta az idős ember a felesége fülébe.

– Mi-

Changbin megcsókolta a fiatalabbat még azelőtt, hogy a férfi teljesen hátat fordított volna nekik. Óvatosan és gyengéden csókolta meg a másikat, miközben mindkét karját a derekára vezette és magához préselte.

És ahogy Changbin ajkai megmozdultak, Jisung azt érezte, hogy szétnyílt a koponyája. Nagyon fájt a feje. Még az idősebb feje is sajgott, de az övé nem annyira vészesen.

A főnök erősen tartotta a vékony testet, talán csak ezért nem esett össze Jisung a puha ajkaktól. A karját reszketve fonta a másik nyaka köré, hogy belé kapaszkodva még akkor se essen el, ha elválnak egymástól.

Szaggatottan, szinte kapkodva vették a levegőt, ahogy az ajkaik pár másodperc elteltével már nem érintették egymást.

– Hát... nagyon örülök, hogy láthattam a sármos, randizó énedet. Nagyszerűek lehettek együtt! – kacsintott az idős férfi rájuk, miközben magához ölelte a feleségét. – Szerintem dolgozhatnánk együtt. Itt a kártyám.

– Megtiszteltetés lenne együtt dolgozni önnel. Köszönöm, uram! – bólogatott Changbin boldogan, ahogy magához vette a felé nyújtott kártyát. A házaspár eltűnt, így végre eltávolodhattak egymástól.

– Felejtsd el, ami történt – suttogta a sötét hajú. Az arcáról eltűnt a mosoly.

– Örömmel – mondta Jisung, majd nagyot nyelve a terem kétszárnyú ajtaja felé indult.

De akármennyire is erőlködik majd ezek után, nem fogja tudni ilyen egyszerűen elfelejteni ezt.