Jisungnak segítségre volt szüksége, mégsem merte a főnökét zaklatni. Éppen ezért nem is hívta, hanem próbálkozott, ameddig csak tudott azzal a fránya e-mail-lel.
De aztán, mikor öt próbálkozás után sem sikerült neki, idegesen kapta a kezébe a telefonját és elindította rajta a hívást.

Két csengés után egyből beleszólt Changbin. – Igen?

– Uram... elcsesztem a levelet. Öt kibaszott levelet dobtam a kukába, mert nem sikerült! – kezdett bele Jisung, a végére már igencsak felemelte a hangját.

– Ne ordíts velem. Kösz – válaszolta a vonal túloldalán lévő egy kicsit ingerülten, még azelőtt, hogy köhögni kezdett volna. – Melyiket?

– Mr. Park. Az új stílus részhez? – mondta Jisung halkabban, mint először, miközben folyamatosan kattintott az egerével.

– Oh, hogy az- – kezdte Changbin, de köhögött. Erősen és fájdalmasan. Szörnyen hangzott, Jisungnak még a gyomra is összeszorult. – Ugh... csak... kérdezd az akciós arákról, a kirakatról, aztán... – krákogott hangosan. Jisung még a szemét is összeszorította a hangra. – Kérd meg, hogy válaszoljon az előző üzenetemre, a szerkesztett cuccok miatt... mindenképpen meg kéne nézni holnapra – fejezte be végül. A mellkasa égett, alig tudott levegőt venni úgy, hogy ne jött volna rá egy erősebb roham.

– Uram...? Jól van? Biztos benne... hogy itt tud lenni holnap? – kérdezte félve az asszisztens. Aggódott az idősebb állapota miatt.

– Igen. Néha ez történik, de jól.
leszek holnapra – mondta halkan az idősebb. Jisung ujjai szélsebesen pötyögtek a billentyűzeten, hogy hamar be tudja fejezni a levelet.

– Mint a fejfájásaim? – tette fel a kérdést gondolkodás nélkül.

– Talán... egy kicsit. De nem olyan idegesítő és nem jön naponta milliónyiszor – köhögte a telefonba a főnök. Hallani lehetett a hangjából, hogy megforgatja a szemét, legalábbis Jisung így látta lelki szemei előtt.

– Megvan az e-mail! Köszönöm a segítséget, uram – kiáltotta a világos hajú boldogan, ahogy rá ment a küldés gombra.

Köhögés, és egy fájdalmasan mély sóhaj után Changbin visszanyerte a hangját.

– Nincs mit... valami más? – szólt rekedten a telefonba néhány másodperc után.

– Szüksége lenne- Az úgy oké lenne, ha- Vihetek magának valamit? – tette fel a kérdést remegve Jisung. – Levest? Vagy bármit a torkának... nagyon rosszul hangzik.

– Igen, ez tényleg nagyon rossz, de nem szükséges- – köhögött Changbin fájdalmasan a vonal másik végén.

– Az a munkám, hogy segítsek magának, nem? – kérdezte Jisung nagyot sóhajtva, miközben kikapcsolta a gépet.

– Igen, az irodában...

– Engedje, hogy vigyek levest – kérlelte a fiatalabb hangosan, hogy értse meg a másik a szavait.

– Uh – mondta Changbin két köhögés között alig hallhatóan –, oké. A sima zöldséglevest szeretem, értve vagyok? – a végére feleslegesen tette oda a kérdést, hiszen szinte kijelentette az egész mondatot, majd bontotta a vonalat.

Várjunk csak, Jisung nem is tudja, hogy hol lakik.