Jisung nem ébredt fel korán, mert tudta, hogy nem kell bemennie az irodába. És a zsigereiben azt is érezte, hogy nemsokára megérkezik Felix. Aztán ketten elmennek szépen orvoshoz, hogy kiderüljön végre, mi a baja.

A legjobb barát időben érkezett: pontosan tíz óra harminckét perckor kezdett el dörömbölni a bejáratiajtón. Jisung egy pillanatra megijedt, de hamar észbe kapott és kitárta a nyílászárót. Felixnek több sem kellett, egyből a nyakába vetette magát.

– Jó reggelt, Sungie – motyogta Felix egy mosoly kíséretében, kissé kómásan, mégis felettébb boldogan, mert örült nagyon, hogy láthatja az idősebbet.
Jisung csak nevetett, majd viszonozta az ölelést, mely cselekedete majdnem megállította a legjobb barátja szívverését.

Az idősebb végül kibontakozott Felix meleg és kényelmes karjai közül. A szobájába indult, hogy fel tudjon öltözni. Valami olyasmit húzott, ami az irodában is megállja a helyét: egy piros kockás inget egy szakadt, fekete farmerrel párosítva.
Az előszobában magára erőltette a bakancsát, majd bezárta maguk után a ház ajtaját.

Hamar Felix mercijébe pattant, aki egyből a gázra taposott. Sokat beszélgettek abban a néhány percben, repült is az idő, de körülöttük a táj megjobban. Szinte seperc alatt a kórházban kötöttek ki.

Jisung remegve szállt ki az anyósülésből, pedig még ő sem tudta, hogy mitől fél. Talán attól tart, hogy megtudja végre, hogy mi a baja?

Felix biztatóan a vállára helyezte a kezét, így az idősebb megnyugodott. Bizonytalanul bár, de megindultak az orvosi szoba irányába.

A rendelőbe érve az orvos asszisztense egyből behívatta őket, hiszen pont időben érkeztek, és amúgy sem tartózkodott rajtuk kívül senki a váróteremben.

– Mostanában nagy feszültségnek vagy kitéve? – kérdezte az orvos, miután meghallgatta Jisung légzését. A pulzusát, valamint a vérnyomását is megmérte a biztonság kedvéért.

– Igen – mondta Jisung lehajtott fejjel. Nagyot nyelt, miközben nézte, hogy a gépezeten lévő számok egyre csak növekednek.

– Tudod, hogy miért vannak fejfájásaid? – tette fel az újabb kérdését a férfi. Leszedte Jisungról a mérőszerkezetet, majd bediktálta az asszisztensnőjének az eredményeket.

– Nem... – motyogta elhalóan az orra alatt a páciens. – Nem emlékszik, Doktorúr? Mérges lettem még évekkel ezelőtt, mikor felírta nekem a gyógyszereket. Nem akartam emlékezni.

– Aah, igen. Mindenre pontosan emlékszem – nevetett fel a negyvenes éveihez közeledő ember. – Nagyon nagy hisztit csaptál. Most már szeretnéd tudni?

– Igen! – kiáltotta Jisung örömködve, elhaladva a tény mellett, hogy mekkora hisztigép volt pár éve. A férfi csak megforgatta a szemét, és visszaült az asztalához.

– Amnéziás vagy. Nem emlékszel semmire, ami az eset előtt történt veled. A fejfájások pedig azért vannak, mert az agyad próbál harcolni az amnéziáddal, hogy megtudj valamit – magyarázta az ember, miközben firkálgatott valamit a jegyzetébe. – Néha, ha fáj, azért van, mert valamit hiányol, hiszen valami hasonló helyzetben, ismerős ember közelében, régi környezetben vagy, mégsem tudod, hogy mi az.

– Eset? – kérdezte Jisung meglepődve. Fogalma sem volt, hogy miről beszél. Még szép, hogy nem tudta, hiszen amnéziás.

– Pontosan – mondta az orvos, majd Jisung felé nyújtott egy doboz gyógyszert. – Ezt szedd ezentúl, hátha segít kontrollálni a fejfájásaidat.

– De milyen eset? Mi történt? Tud valamit? – kérdezte ordítva, teljesen kikelve magából a beteg. Kikapta az orvosa kezéből a felírt gyógyszert, de még az után is összehúzott szemekkel bámult rá.

– Menjünk, Jisung! – ragadta meg a karját Felix, aki az egészet végignézte, és az ajtó felé kezdte húzni. – Köszönjük az új gyógyszereket. További szép napot!

– Felix...? Tudni akarom, hogy mi történt! Te tudod? – ordítozott még mindig Jisung, ahogy kiértek az utcára. Az arca lángolt az idegességtől, teljesen elveszve érezte magát.

– Nem, Sungie. Senki sem tudja – válaszolta Felix, ahogy gyengéden Jisung arcára simította a kezét, hogy letörölje a szeméből kicsorduló könnyeit. – De szerintem még nem állsz készen rá.

Jisung nem válaszolt. Óriásit szippantott a levegőből, majd hevesen letörölte a szemét maró könnycseppeket. A legjobb barátja nyakába borult, és szipogni kezdett.

– Beviszlek az irodába, jó? – simogatta a hátát nyugtatásképp Felix, ahogy a kocsi felé közeledtek. Kinyitotta neki az ajtót, és óvatosan beültette az ülésre. – Írj, ha végeztél, eljövök érted.

Pár perccel később Jisung a Seo irodaház előtt találta magát. Még mindig megállítatlanul kavarogtak a gondolatai. Lehetséges, hogy tényleg nem áll készen arra, hogy tudjon a múltjáról. Főleg így, hogy a tudása nélkül is ennyire fáj a feje. Milyen fájdalmas lehet akkor, ha megtud mindent?