Elég sokáig aludtam, és még aludtam is volna, ha valaki nem cirógatja az arcom, s nem kelt fel. Lassan kinyitottam a szemeim, és megpillantottam Noelt az ágyam mellet, mire görcsbe rándult a gyomrom, és azonnal felébredtem.
-Jóreggelt bébi.-nyomott egy puszit a homlokomra, mire eltoltam magamtól, és felültem.
-Mit keresel itt?-kérdeztem komoran, majd fülem mögé tűrtem egy tincset.
-Most mi a bajod?-nevetett fel kínosan, majd felállt.
-Noel, nem sétálhatsz be hozzánk csak így.-mondtam, majd szintén felálltam énis, és felé fordultam.
-Gondoltam hiányzom vagy valami, de mindegy. Csak hiányoztál.-mondta, majd elindult az ajtó felé, mire kifakadtam.
-Rohadj meg, amiért csak barátságot akarsz tőlem, de tudod mit? Menjél. Menekülj, leszarlak.-emeltem fel a hangom és könnycseppek folytak ki a szemeimből.
Noel megfordult, majd megrázta a fejét.
-Nem akarok barátságot, nem akarok tőled semmit sem.-lépett ki a szobámból, majd bezárta az ajtót.
A szavai hallatára összestem, és olyan szinten elkezdtem zokogni, mint egy kisgyerek. Egyszerűen fájtak a szavai, amit biztosan komolyan gondolt. Órákon keresztűl folytak a könnyeim megállás nélkül, és csörgött a telefonom háromszor, de még azt sem néztem meg ki volt az. Erőt vettem magamon, és nehezen feltápászkodtam a földről, majd a telefonom után nyúltam. Sharon hívott kétszer, egyszer pedig..Noel.
Visszahívtam Sharont, aki a második csengésre felvette.
-Miért hívtál?-motyogtam.
-Noel írt nekem facen..
-Tessék?-kérdeztem vissza.
-Noel rámírt.
-Hogy?-tértem egyből a lényegre.