A férfi hazaérve egyből átvágott a kikövezett konyhán, át a halovány délutáni napsugárban fürdőző nappalin, s a plafonig nyújtózkodó könyvespolchoz lépett. A polcokon generációk során felhalmozott, értékes könyvek hevertek, Shakespeare nagybecsű drámáitól kezdve Darwin tudományos munkáin át rengeteg iromány roskadozott az idők során rájuk telepedett porréteg alatt. De ő nem keresett egyetlen világirodalmi klasszist sem, nem csendes kikapcsolódásra vágyott, de még csak nem is agytekervényeit megtornáztató elmélkedéseket keresett. Egyetlen egy könyvre volt szüksége: a kis bőrkötéses Bibliára. Pontosan tudta, hol keresse: a legfelső polcon kapott helyet néhany vastag szótár és atlasz mellett, szinte pontosan középen. Kezét óvatosan csúsztatta a szent könyv felé, s remegő ujjai puhán érintették a bőr borítást. A könyvet leemelve a sok másik közül, szívében megannyi kavargó érzéssel a kandalló előtt terpeszkedő fotelben pihent meg.

Megannyi kedves emlék, szentséges érzés, bánat és kötelesség kötötte őt ehhez a Bibliához. A megsárgult, leheletfinom lapokat ujjai között pörgetve végre rálelt arra, amit már olyan régóta keresett. Egy év. Pontosan egy éve ilyenkor tartotta a kezében utoljára az azóta már elszáradt és összepréselődött rózsát. Elfehéredett ujjakkal nyúlt a virágért, s lelkét megrohamozták a múlt édesen kínzó árnyai.

Szép volt. Szép, ahogyan a múzeumban kiállított műtárgyak, a táblákra kitűzött pillangók és az ásványok szépek lehetnek. De a halott szépség nem hasonlítható az élet lobbanékony szépségéhez, annak csupán egyetlen lángcsóvájának egy apró részletét hordozhatja magában, semmi többet. Amitől a halott dolgok szépek lehetnek, azok is csupán az élők elméjében raktározódnak el, s öltenek testet a keser, a megszállottság vagy éppen az elmebaj formájában.

Ettől tartott a legjobban, ez volt az oka, hogy nem vette a kezébe drága kedvese kedvenc virágát az év minden napján. Tudta, hogy egy idő után ő maga sem lenne képes megkülönböztetni a vágyálmokat a valóságtól, ahogy az ő egyetlen Tianája sem volt képes összefüggően beszélni és gondolkodni utolsó óráiban. Emlékezett annak a napnak minden átkos percére, a láztól elhomályosult tengerzöld szempárra, a harmatos rózsát szorongató kézre, a tüske nyomán kiserkent vércseppre. És utána vége is lett. Egyszer csak lecsukódtak azok a fáradt szemhéjak, elernyedtek a görcsösen markoló kezek, s a harmatosan friss rózsa a padlóra hullott. Onnan került aztán egy évig tartó fogságába, a poros könyvespolcra, két papírlap közé szorítva. Éppen mintha csak koporsóba fektették volna.

A férfi arcához emelte az elszáradt emléket, miközben hulló könnyei végigfolytak a rózsa sík szirmain. Ez a perc csak az övé volt, csak az övék. Egy röpke pillanatra nem volt barátságosan lobogó tűz, nem voltak a délutáni napfényben táncoló porszemek, nem volt a másodperceket számoló, könyörtelen kattogás, csak ő volt és a virág, ami a világot jelentette.

Aztán ennek is vége lett, mint bármi másnak. Az emlékek szövevényes hálójából a jelen és a múlt keserédes valója szakította ki a férfit. Az apát. Kétéves kislánya feléje totyogott, nyomában a dajka szaladt, aki mindaddig rémülten kereste az elkóborolt gyermeket. Mikor azonban édesapja karjában találta, arcán együttérző mosollyal hagyta magára a férfivel. A kis Rose a gyermeknyelv dallamossagával gügyögött apja fülébe, aki egy utolsó pillantást vetett a száraz virágra és a kis, bőrkötéses könyvre. Kislányát egyik kezében tartva újra összecsukta a könyvet, ezzel együtt pedig elzárta az érzelmeihez vezető könnyű utat is. Az élet újra elkezdődött. Újra élnie kellett, hogy egy év múlva újra meghalhasson. Legalábbis egy rövid időre.