Yusei és én elpakoltuk a megmaradt ételt a hűtőbe, a tányérokat pedig a mosogatóba. Az edényeket, amiket használtam még főzés után elmostam, hogy ne maradjon koszosan, amiért Yusei külön dícsérettel illetett.

– Tényleg nagyszerű munkát végeztél itt – jegyezte meg elismerően, majd a csaphoz lépett. Ahogy egy szál fekete atlétában magára kapta a piros kötényt, amit én is viseltem főzés közben, nem bírtam levenni róla a szemem. – Te főztél, majd én mosogatok – ajánlotta.

– Ne! – léptem végül mellé. Megfogtam a kötény tetejét, és a nyakán átbújtatva levettem róla, majd végül magamra akasztottam. Kérdőn nézett rám. – Te vetted a kaját és a motoromat is megjavítod! Ez a legkevesebb – léptem közelebb a csaphoz, és elkezdtem mosni az első tányért, ami a kezembe akadt.

– Legyen – egyezett végül bele, s hálás sóhaj kíséretében helyet foglalt az asztalnál. – Valójában nem csípem a mosogatást. De mosogatógépet meg nem tartottam szükségesnek beszerezni, mert mikor lett volna rá pénzem, már egyedül éltem... – mesélte, miközben engem figyelt.

– Szerintem is felesleges egy-két személyre – pillantottam hátra a vállam felett, miközben tovább mosogattam.

– Tetszik a pólód – jegyezte meg hirtelen a lila pólóra célozva, amiben voltam. Valójában egyszerű szabású orgonalila póló volt, kissé karcsúsított, az ujjai meg középlilák.

– Kösz – mosolyodtam el. Most tényleg megdícsérte a ruhámat? – Már legalább két napja ez van rajtam – tettem hozzá nevetve.

– Tegnap óta biztosan. Bár én sem zuhanyoztam azóta... – jegyezte meg, majd kissé megszaglászta magát, s annak eredményeként halványan elfintorodott. – Lehet kéne...

Ekkor én is megszagoltam magam, és nem kellett csalódnom. Még elég elviselhető volt az illatom.

– Lehet, nekem sem ártana – mondtam azért vállat vonva. Yusei távozni készült, de akkor megállítottam. – Várj!

– Csak elmegyek zuhanyozni – közölte.

– Épp ez az!

– Pontosan mi?

– Hogy én is itt zuhanyozzak? – kérdeztem rá jelentőségteljesen. Yusei elgondolkodott, majd végül szemeiben felismerés csillant.

– Értem, mire célzol – mondta végül.

– Yusei... mégis meddig tervezel itt tartani? – kérdeztem rá nyíltan, s egy időre abba is hagytam a mosogatást, hogy nyomatékot adjak kérdésemnek.

– Nos... – próbálta megfontolni a választ –, mondjuk egy hétig.

– Miért pont egy hétig?

– Pontosabban péntekig.

– Mivel, hogy?

– Ushio egy hetet adott, hogy a Lila Boszorkány nyomára akadjak. Ez még pénteken volt – magyarázta.

– Remek! Szóval jövő pénteken majd viszel a rendőrségre? Csak miután...

– Csak miután sikerült kiismernem téged. De még nem döntöttem el, mi lesz a sorsod. Talán...

– Nem engedhetsz el, mi? – kérdeztem fájdalmasan sóhajtva.

– Ígéretet tettem egy barátomnak – mondta határozottságot erőltetve magára, de láttam a szemében, hogy azt kívánja, bár ne így lenne.

– Akkor most még öt napig nálad csövelek, utána meg a sitten? – kérdeztem felvont szemöldökkel, persze legbelül tudtam, hogy amikor megpróbálna bevinni, úgyis elszelelnék.

Már akár most elmehettem volna, de... egyrészt az erőm még néhány napig alig fog működni, másrészt a vitáinktól eltekintve egészen elkezdtem élvezni Yusei társaságát. Még a hülye szabályaival együtt is egész kellemesnek éreztem az együtt töltött időt, sőt, izgalmasnak. Láttam rajta, hogy ő is kezd hozzászokni a társaságomhoz, sőt megkedvelni engem.

– Majd... idővel kitaláljuk, mi legyen – válaszolta végül. – Még nem mondhatok semmi konkrétat.

– Ezt elfogadom – bólintottam. – Viszont... ha itt maradok, el kéne hozni a hotelból a cuccaimat, ahol megszálltam. Satellite-ba nem vittem magammal semmit a motoromon és a táskámon kívül.

– Ha eláll az eső, elhozatjuk őket – bólintott beleegyezően. – Esőben nem szívesen motorozom, viharban még kevésbé.

– Remélem, hamarosan eláll! – sóhajtottam. – Mert egy váltás tiszta fehérneműn kívül mást nem hoztam magammal.

– Nos... estére sajnos semmi jól nem jósoltak, de reggelre már igen. Reggel be kell ugranom a munkahelyemre, utána elvihetlek a hotelba – ajánlotta. – Így megfelel?

– Addig nem lesz kész a motorom?

– Még pár napra szükségem van.

– Értem... – Lemondóan visszafordultam a csaphoz és folytattam a mosogatást.

– De az enyémen elférünk ketten – mondta biztatóan. – És ha kell, tudok kölcsönadni ruhát. Persze lehet, nagyok lesznek rád...

– Nem gond, végül is csak estére kell majd valami – sóhajtottam. – Meg talán reggelre egy póló. Egy nadrággal kibírok pár napot. Na, jó, befejezem a mosogatást! – jelentettem ki újult kitartással.

– Rendben – bólintott Yusei mosolyogva. – Akkor elmentem. És... ne szökj meg, amíg zuhanyozok! – kérte egy kacsintás kíséretében.

– Meglátom, mit tehetek! – sóhajtottam színpadiasan.

Yusei távozott, én pedig befejeztem a mosogatást. Öt óra múlt, mire végeztem. Kimerülten ültem az asztalhoz és kaptam elő a telefonom. Felhívtam a hotelt, hogy ne aggódjanak, hiszen már péntek óta nem láttak, és hétfő reggelig nem is fognak. Bizonytalan időre vettem ki szobát, azzal, hogy utólag fizetek, így holnap nem is kellesz lemondanom semmit. De... vajon milyen lesz Yusei-jal lakni egy hétig, vagyis... még öt napig? Igaz, hogy valójában egészen tetszett ez a csendes külvárosi rész, és a lakás is elég otthonos volt, de... Ő talán csak azért tart itt, hogy féken tartson. Akarom én ezt?

Gondolataimból az említett kissé bosszús kiáltása zökkentett ki.

– Nem hiszem el! Még mindig?! – szűrődött ki a folyosó végén lévő fürdőből, miközben a víz folyamatosan zubogott. – Na, remek... – morgolódott.

Mi történhetett? – döbbentem meg, de végül nem firtattam a dolgot. Bármi lehet, lezártam ennyivel.

– Szóval mától velünk fogsz lakni? – érdeklődte Quillbolt, s ekkor Yusei többi szörnye az enyéimmel együtt szintén felbukkant mellettem.

– Ha pontosak akarunk lenni, már tegnap óta itt van – okoskodott Junk Synchron.

– Tényleg ezzel a pojácával akarsz egy házban lenni? – kérdezte Lycon fintorogva.

– Szerintem egész jófej – vélekedett ellenben Lyra. – Bár az nem tetszett, amikor úgy rád ordított.

– Igaz, de csak segíteni akart – védte Yusei-t Katica.

– Ezt most hagyjuk! – sóhajtottam. – De igaz – feleltem a szörnyeknek. – Úgy néz ki, maradok egy ideig.

– A főnök kiakadna, ha ennek ellenére megpróbálnál elszökni – tudatta Speed.

– Ha el akarna szökni, nem csak próbálkozás lenne – jelentette ki Lycon magabiztosan.

– Ja, Yuzukinak senki sem állhat az útjába, még a motorszerelő sem! – ugrált körbe lelkesen Spot.

– Azért néha nem ártana visszafognod magad! – közölte Junk Warrior szigorúan, s a többi robot is egyetértően bólogatott.

– Legjobb lesz, ha nem szeged meg a főnök szabályait! – javasolta Synchron.

– Nem fogja! – ígérte Katica a helyemben, majd hozzám fordult. – Nem fogod, ugye Yuzuki?

– Mondd, Kati nekem mi hasznod belőle, hogy ennyire kedveled Yusei-t? – kérdeztem.

Kati épp válaszolni akart, amikor Quill a szavába vágott.

– Természetesen az, hogy így engem is többet lát! – mondta a sün vigyorogva.

Katica rápillantott, majd újra rám.

– Yusei rendes srác, Yuzuki – győzködött a pöttyös bogárka. – Csak előnyöd származhat belőle, ha vele maradsz!

– Ebben kételkedem! – prüszkölte Lycon.

– Legyünk realisták! – lépett Stella fivére mellé, így beléfojtva a szót. – Amíg Yuzuki motorja nem lesz újra működőképes, amúgy is nehezen tudna elmenekülni. Yusei kiválóan ismeri a várost, még mi csak most ismerkedünk vele. Motorháton pillanatok alatt a nyomára akadna, és akkor kezdődne minden elölről – magyarázta farkasom.

– És ha minket meg is idézne, nem feltétlenül lennénk elegek a meneküléshez – tette hozzá Lyra. – Nem így, hogy alig használhatja az erejét.

– Ez így igaz – sóhajtottam egyetértően.

– Szóval csak azért maradsz, mert Yusei úgyis megtalálna? – kérdezett rá Runner. – Én akkor is maradnék, ha ő inkább elküldene! – állította ragaszkodóan. A többi szörny választ várva tekintett rám.

– Három okom is van, amiért maradok – feleltem végül. – Egy. Az, amit Stella és Lyra mondott. Kettő. Mert legalább így a rendőrség leszáll rólam egy időre.

– Ez igaz – vont vállat Lycon.

– Három, és ez a legfontosabb... Bár sok mindenben nem értünk egyet, egész megkedveltem Yusei-t. Túlságosan is nagy bűntudatot okozna, ha csalódást kellene okoznom neki... és a bizalmával sem szeretnék visszaélni!

– Egyszer úgyis szembe kell majd szállnod vele – jegyezte meg Lycon epésen. – De persze addig azt teszel vele, amit akarsz.

– Azt fogom tenni! – ígértem magabiztosan.

Nemsokára Yusei egy, a korábbihoz hasonló, szürke farmerban és egy fekete pólóban jelent meg a folyosón. Engem keresve pillantott be a konyhába.

– Már tudom, mit csinálunk a curry-vel! – jelentette ki lelkesen. Friss illata volt, leginkább citrus és kardamom.

– Megesszük holnap? – vettetem fel.

– Nem! Vigyük át Yumééknak! – javasolta. – Kitamurának így is elég dolga akad, legtöbbször csak fagyasztott dolgokat esznek. Biztos örülnének a friss ételnek!

– Felőlem – mondtam végül. – De nem megyek át ilyen viseltes pólóban. Előbb lezuhanyzok én is!

– Semmi akadálya. Gyere! – intett, mire felálltam. Ekkor a nyakam mögé nyúlt, hogy levegye rólam a kötényt. Fel sem tűnt, hogy még mindig rajtam van.

– Köszi – mondtam elpirulva, ami neki tálán fel sem tűnt.

Elindultunk a folyosón, majd a fürdővel szemközti szobába léptünk be. Ez volt az a szoba, ahol ma felkeltem, Yusei hálója.

– Adok törülközőt – mondta, majd az egyik szekrényből kivett egy nagy, kék törülközőt és a kezembe nyomta. Puha volt és friss, így kicsit magamhoz is öleltem utána. – A fürdőt már tudod, hogy a szemben lévő ajtó. Még valamire szükséged van? – kérdezte.

– Nos... egy tiszta pólóra, amit majd felveszek.

– Válassz! – mondta, miután kinyitotta az egyik szekrényt, amiben a ruhái voltak. Nem volt sok, és volt pár hasonló is. Végül egy középkék pólót választottam, ami még illett is fehér-lila nadrágomhoz, illetve lila hajamhoz.

– Köszi. Még felhozom a cuccaim a motor csomagtartójából!

– Nem szükséges – állított meg és az ágy mellé bökött. Lila táskám valóban ott hevert, plusz a lila pulóver is, amit szintén a csomagtartóban hagytam. – Még tegnap felhoztam mindent. Javaslom, vedd fel majd a pulóvert is, elég hideg van odakint.

– Rendben – feleltem. Reggel fel sem tűnt, hogy itt vannak a cuccaim...

Felkapva a törülközőt kiléptem a folyosóra, ahová ő is követett, és a fürdőhöz érve megállított.

– Még valami... – kezdte kissé visszafogottan.

– Mi az?

– Szóval... pár napja csőtörés volt a szomszédságban, és néhány házban még nem sikerült visszaállítani a melegvizet. Elvileg már tegnapra kész kellett volna lennie a javításnak, de nyilván a vihar miatt elhalasztották. Ez a ház az egyik, ahol még...

– Nehogy azt mondd, hogy nincs melegvíz, mert kiakadok! – figyelmeztettem idegesen.

– Ne akadj ki, nem olyan nagy ügy! – győzködött. – Meg lehet oldani. Valójában... ezalatt a pár nap alatt rájöttem, hogy így még vizet is lehet spórolni!

– Spórolni?

– Nyilván kevesebb időt töltesz a zuhany alatt, ha csak hidegvíz van – felelte logikusan.

– Ez igaz, mert zuhanyzás helyet inkább sikítozol! – mutattam rá. – Tényleg napok óta hidegvízzel zuhanyozol?

– Nos... volt, hogy párszor a munkahelyemen is. Van zuhanyzó az öltözőben.

– Csaló! – állítottam. – Akkor meg ne győzködj, hogy törődjek bele! Ha te a munkahelyeden zuhanyoztál, akkor én meg megyek a hotelba!

– Majd holnap reggel! Ilyen esőben csak vészhelyzetben vezetek!

– Megyek busszal! – erősködtem.

– Nélkülem nem!

– Akkor jössz te is!

– Nincs kedvem most a városba menni. Van elég dolgom a motoroddal!

– Akkor hagyjad a motort!

– Nem lehet, mert már megígértem neked!

– Ó, milyen kedves! – gúnyolódtam, majd leesett. – Mármint... tényleg az – váltottam végül hangszínt. – Ne haragudj! – kértem elnézést.

– Jó, semmi baj. Megértem – higgadt le ő is. – És két perc alatt nem fogsz halálra fagyni – monda bátorítóan. – Régen az árvaházban is megesett, hogy elfogyott a melegvíz. Leggyakrabban a lányok mentek először fürdeni, így a fiúknak sokszor már csak hidegvíz maradt. Villámzuhanynak hívtuk és néha még versenyeztünk is, hogy ki van kész leghamarabb.

– Jópofa – nevettem végül. – Tetszik ez a dolog, hogy a lányok mehettek előre, aranyos.

– Martha döntött így – magyarázta. – Jack folyton kiakadt ezen, de én és Crow nem igazán. Martha mindig arra nevelt, hogy a lányokkal előzékenyen kell bánni.

– Na, látod, ez bölcs dolog volt tőle! – jegyeztem meg elismerően. Yusei mosolyogva bólintott. – És, mennyi volt a rekord?

– Crow egyszer huszonhét másodperc alatt végzett.

– Azt hogy?!

– Máig elcsodálkozok rajta én is – nevette Yusei. – Nekem negyven másodperc a rekordom.

– Én három percnek nem megyek alá – sóhajtottam. – De talán ma rekordot döntök! – jelentettem ki, s beletörődve sorsomba beléptem a fürdőbe. – Bocs, ha sikítozni fogok!

– Lent leszek az alagsorban, nem nagyon fogom hallani – vont vállat. – Ha majd kész vagy, beraknád a curry-t és a rizst két dobozba, hogy át tudjuk vinni Yumééknak?

– Persze – ígértem, majd bezártam az ajtót.

Ruháimat ledobáltam a földre és összefogott hajjal beléptem a zuhanykabinba. Most dől el minden – gondoltam és megnyitottam a vizet. Rémes volt és majd meg fagytam, így pár pillanat múlva el is zártam. Utána összeszorítottam a fogam, újra megnyitottam, és némi szitkozódás közepette sikerült lezuhanyoznom. Ha Yusei-nek ment, nekem is fog! – határoztam el, s végül két perc alatt készen voltam.

Vacogva tekertem magam a törülközőbe. A ruháimat a szennyes kosárba tettem, mintha már egy ideje itt laknék én is, egyedül a nadrágot vittem magammal a hálóba. Yusei-nek valóban hűlt helye volt. Kiszedtem a fehérneműimet a táskámból, majd gyorsan magamra kapkodtam őket a fehér-lila nadrággal és a kék pólóval együtt. Végül az orgonalila, kapucnis pulcsit is magamra húztam, levendulaszínű hajam pedig lófarokba tűztem, amiből pár laza tincs lógott ki. A tükörbe nézve arra jutottam, hogy egész jól nézek ki.

Kimentem a konyhába és bepakoltam a curry-t és a rizst két ételhordó dobozba, amit találtam. Akkor gondoltam egyet, és egy harmadikba gyümölcsöt vágtam, trópusi gyümölcsöket, nektarint és epret. Az egyik fogason egy vászonszatyor is volt felakasztva, abba pakoltam a dobozokat, és azzal együtt siettem le, természetesen lila zokniban, a lépcsőn. Yusei most is a motorom mellett ült, és éppen csavarozott valamit egy szál fekete pólóban.

– Hé, Yusei! – intettem neki a lépcsőfordulóból. – Kész vagyok!

– Yuzuki! – kapta felém a tekintetét, és végignézte, ahogy leérek a lépcsőn, majd megállok az utolsó lépcsőfokon. – Öhm, jól nézel ki! – közölte nemes egyszerűséggel.

– Tényleg? – kérdeztem, persze titokban jól elpirultam. – Pulcsiban?

– Igen – bólintott, miközben letette a csavarhúzót az asztalra és felállt. – Illik a szemedhez!

– Köszi! A bakancsom merre van? – érdeklődtem, ő pedig a lépcső mellé bökött, miközben a csaphoz sétált kezet mosni. – Ó! – vettem észre.

Lehuppantam a lépcsőre felhúzni a lila bakancsokat, majd megálltam a kanapé mellett, és onnan figyeltem, ahogy Yusei megára veszi szürke alapon piros mintás pulcsiját, majd még arra egy sötétkék, kapucnis esőkabátot. Ekkor levette a fogasról az én fehér-lila bőrdzsekimet is és odanyújtotta nekem.

– Erre a pulcsira nem fog feljönni – ellenkeztem. – Túlságosan testhezálló.

– Tényleg elég kicsi – szemlélte meg jobban Yusei a kabátom, majd végül ledobta a kanapéra. Az egyik fiókból egy, az övéhez hasonló esőkabátot vett elő, és azt adta oda nekem. – Tessék! Mindig van tartalékom.

– Kösz – bólintottam, és ő átvette a szatyrot, amíg felvettem a kabátot. Végül mindkét kapucnit a fejemre húztam, ő pedig a kabát kapucniját. – Jó kis eszkimóknak öltöztünk – viccelődtem. Ő csak elmosolyodott, majd intett, hogy kövessem felfelé a lejtőn.

– Menjünk! – mondta, és a szatyrot lovagiasan vissza sem adta.

– Rendben – bólintottam, és követtem ki az utcára.

Eléggé fújt a szél és még az eső is esett. Gyorsan átvágtunk a főtéren, mivel Kitamuráék a tér átlós oldalán laktak. Szerencsére, miután Yusei csöngetett, gyorsan ajtót nyitott egy idős hölgy, és be is engedett minket. Mint kiderült, ő volt az, aki időnként vigyázott Kazéra, és épp most indult haza, így míg mi beléptünk, ő esernyőjét felhúzva indul a szomszédos házba.

– Kitamura nyilván vasárnapi műszakot is vállalt – állapította meg Yusei, amikor az előszoba legelején levette a sportcipőjét, én pedig a bakancsot. – Hé, Kitamura! – kiáltotta, miközben levettük a kabátot, amit utána a fogasra akasztottunk. Zokniban beljebb léptünk, s hamar egy hullámos barna hajú kislány lépett ki egy közeli ajtón. Yume volt az.

– Hé, Yusei! – örült meg a kislány felénk sietve, majd Yusei-ra ugrott, így ő kénytelen volt a szatyrot a földre tenni, hogy megtarthassa.

– Szia, Yume – ölelte vissza Yusei a lányt, akit utána lerakott vissza a földre. – Ő itt Yuzuki! – fordult felém, hogy bemutasson. – Yuzuki, ő pedig Yume!

– Igen, már futólag találkoztunk – mosolyogtam a kislányra, és kezet nyújtottam neki. Először vonakodva, de elfogadta, és kezet ráztunk, miközben ő kissé félénken visszamosolygott.

– Yume! Apukád hol van? – kérdezte Yusei.

– A konyhában! – felelte Yume, majd felbátorodva megragadta Yusei kezét és elkezdte a konyha irányába húzni. – Épp megpróbál vacsorát készíteni! – magyarázta kissé idegesen. – Gyere, állítsd le, mielőtt túl késő! – kérte Fudót reménykedve.

– Megpróbál? Túl késő?! – csodálkoztam, de Yusei és Yume erre csak fáradtan sóhajtottak, miközben Yume megforgatta a szemeit.

– Apa nem szeretné, ha mindig gyorskaján élnénk, de az még mindig jobb annál, amikor főzni próbál! – magyarázta, s akkor már be is léptünk a konyhába.

Kitamura épp egy serpenyőben kavargatott valamit, ami már erősen füstölt, a sütőből szintúgy füst szivárgott, a vízforraló meg sípolni kezdett. Mint egy zsonglőr, próbált mindent kézben tartani, de eközben egy kisfiú, aki az etetőszékben ült, elkezdett ordítani a hangos ricsajtól.

– Kitamura! – szólította meg Yusei. A férfi meglepettem kapta fejét a Yume kezét fogó srácra.

– Hé, Yusei! Egy... egy pillanat! – hadarta, majd gyorsan a fiához rohant. – Kaze, Kaze, semmi baj! – próbálta csitítani, de amikor épp kivette volna az etetőszékből, kigyulladt az a valami, ami a serpenyőben volt, és lángok nyújtóztak felfelé.

– Vigyázz! – kiáltotta Yusei. Kitamura a tűzhelyhez lépve megpróbálta egy konyharuhával eloltani a tüzet. – Ne azzal! – figyelmeztette Yusei, de már késő volt.

A rongy is lángra kapott, így ijedtében Kitamura a serpenyőbe ejtette, amitől a tűz magasabbra csapott. Ekkor a sütőből is pöfögő hang jött ki, a vízforraló tovább sípolt, Kaze pedig erősebben ordított. Yume rémültem a fülére szorította a kezét.

– Csinálj valamit gyorsan! – fordult Yume kétségbe esve Yuseihoz, aki tettre készen bólintott.

Kitamura ekkor megpróbálta lecsavarni a sütőt és a korongokon a hőmérsékletet, de az elektromos tűzhely szikrázni kezdett, ő meg elkapta a kezét. Láttam Fudón, hogy amíg Kitamura kezd pánikolni, ő máris a megoldásra összpontosít.

– Ne, túl késő! – kiáltotta Yusei. Az etetőszékhez lépett, miközben a konyhát lassan elöntötte a füst. – Az egészet áramtalanítsd! – utasította a férfit, miközben kiszedte a bőgő kisfiút a székből, majd hozzánk lépve a kezembe nyomta Kazét. – Yuzuki, vidd őket ki innen! – utasított. Hevesen bólintottam, miközben egyik karommal Kazét tartottam, a másikkal megfogtam Yume kezét, és kivezettem őket a folyosóra, majd ott is a távolabbi oldalra álltunk, és néztük, mi lesz ebből.

– Nem megy! – kiáltotta Kitamura Yusei-nak, mivel már a sütő vezetéke is szikrázni kezdett. Yusei felkapott egy vastagabb gumikesztyűt és odadobta neki szigetelőnek.

– Ezzel próbáld! – javasolta, mialatt ő megfogta a sarokban álló poroltó készüléket, és pillanatokon belül kiakasztotta. Végre sikerült áramtalanítani a tűzhelyet, a szikrázás elmúlt, de a tűz kezdett tovább terjedni és a füst is ömlött belülről. – Állj arrébb! – utasította Yusei Kitamurát, majd működésbe hozva a poroltót eloltotta a serpenyőből a pultra átterjedő tüzet. Utána felkapott egy érintetlen konyharuhát, és azt is odadobta a férfinak. – Az egész tűzhely felforrósodott, ezzel nyisd ki! – mondta. Kitamura óvatosan kinyitotta a sütőt, és Yusei abban a pillanatban oda irányította a poroltót.

Egy ideig még nőtt a füst, majd utána lassan csökkenni kezdett.

– Nyissuk ki az ablakokat, gyorsan! – mondta Yusei, miután letette a poroltót. Ő és Kitamura kinyitották a konyhaablakot, hogy kimehessen a füst. Én megláttam egy ablakot a folyosó végén, és azt nyitottam ki. Yusei kiterelte Kitamurát a folyosóra, majd hozzánk lépett. – Gyertek a nappaliba! – mondta, és megfogva Yume kezét a szomszédos szobába vezetett minket. Én, Kazével az ölemben, és Kitamura követtük őt. Ott Yusei leültette Yumét a kanapéra, majd kicsit kinyitotta az ablakot, úgy, hogy az eső ne nagyon essen be. – Legjobb lesz, ha senki sem lélegzi be a füstöt ennél jobban! – magyarázta.

Kaze kezdett megnyugodni, de még mindig sírt. Kitamura mellém lépett, én pedig jelzésére odaadtam neki a fiát. Kazéval az ölében ült le a kanapéra Yume mellé, ahol mind ő és Yume megkönnyebbülve sóhajtottak. Egy ideig csak leharcoltan és kedvük szegetten bámultak maguk elé, miközben Yusei velük szemben állapodott meg, én pedig mellé léptem.

– Segítünk kitakarítani a konyhát! – ajánlotta Yusei. Rám pillantott, és én beleegyezően biccentettem. Kitamura hálásan, kissé zavarba jőve sóhajtott.

– Sohasem voltam konyhatündér – vallotta be sajnálkozva. – De ezúttal elég durván belebuktam...

– Durván? – ingatta a fejét Yume bosszúsan. – Apa, felégetted a konyhát!

– Tudom, tudom... – sóhajtotta bűnbánóan Kitamura, majd fájdalmas tekintettel felnézett ránk. – És ha Yusei nincs itt, fogalmam sincs, mi történt volna!

– Leég a házunk és az utcára kerülünk! – duzzogott Yume összevont karokkal. – Apa, kérlek szépen, ne főzz többet! Inkább élek fagyasztott pizzán örökké!

Kitamurán látszott, hogy csalódott önmagában, és megsemmisülten nézett maga elé. Yusei együtt érzően figyelte őket, majd végül úgy érezte, muszáj mondania valamit.

– Jól van, azért nem történt akkora tragédia – közölte békítően, majd letérdelt Yume elé, a vállára helyezte a kezét és mélyen a szemébe nézett. Tekintetét így már a kislány sem tudta kikerülni. – Yume, nem kell ilyen keményen bánnod apukáddal! Ő csak jót akart!

– De... de... már megint odaégette a kaját!

– Előfordul – csitította Yusei a lányt. – Nem lehet minden tökéletes. Majd idővel belejön a főzésbe!

– Így igaz! – szólaltam meg végül én is, s ekkor mind rám néztek – Az első néhány alkalommal, én is okoztam pár konyhai katasztrófát.

– Tényleg? Mit?! – csillantak fel Yume szemei érdeklődve, s Yusei is kíváncsian fürkészett. – Nos... megolvasztottam egy műanyag tálat... Sót tettem a gyümölcslevesbe cukor helyett... Odaégettem a tésztát... Fémszélű tányért tettem a mikróba, és csak akkor jöttem rá, amikor szikrázni kezdett...

Yume végül nevetni kezdett, és Yusei is elmosolyodott.

– Azért örülök, hogy nem ma kezdtél főzni – fűzte hozzá Yusei nagyot sóhajtva. – Ha ezt ma kétszer kell átélnem...

– Köszönöm, Yusei – fordult Kitamura a fiúhoz. – Újra megmentettél!

– Ugyan, ez természetes – állt fel Yusei, miközben a férfira mosolygott. – Még szerencse, hogy pont átjöttünk.

– Szerencsésebb lett volna, ha meghívhatlak vacsorára – sóhajtotta Kitamura.

– Ami azt illet... – Yusei kiment az előszobába, majd a szatyorral a kezében tért vissza. – Úgy vélem, az univerzum nem hiába küldött ide!

– Te hiszel ilyesmikben? – kérdeztem meglepetten.

– Néha – vont vállat Yusei.

– Mi van a szatyorban? – érdeklődte Yume.

– Yuzuki ma rengeteget főzött, így hoztunk át belőle! – felelte Yusei bíztatóan. – Szóval ne aggódjatok a vacsora miatt!

– Már ha elvagytok a vegán kaján – tettem hozzá mosolyogva.

– Ha nincs megégve, én megeszem! – vágta rá Yume, amin mind elnevettük magunkat.

– Túl rendesek vagytok! – jelentette ki Kitamura. – Nekem kellett volna főznöm!

– Jaj, hagyd már! – ellenkeztem most én is. – Ha több ember dícsérheti a főztöm, az nekem külön öröm!

Miután elszállta a füst, Yusei én és Kitamura kitakarítottuk a konyhát, miközben Yume vigyázott Kazére a nappaliban. Építőkockákkal játszottak, amit elég biztonságosnak ítéltünk, hogy fél órára magukra hagyjuk őket. Persze, Kitamura ötpercenként átszaladt, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Végül kiderült, hogy van még valahol egy fagyasztott csirkemell a fagyasztóban. Yusei megvizsgálta a tűzhelyet, és úgy vélte, hogy biztonsággal használható, már persze, ha valaki rendeltetésszerűen használja.

Végül elküldtük Kitamurát játszani a gyerekekkel, s addig Yusei kicsire vágva megsütötte a csirkemellet, és pedig próbáltam fintorgás helyett hasznossá tenni magam. Megmelegítettem a curry-t és a rizst, majd egy nagy tálra kipakoltam a gyümölcsöket. Ezúttal közösen terítettük meg az asztalt, és tálaltuk az ételt.

– Szép munka! – nézett végig Yusei elégedetten az asztalon, amin mind az ötünknek elegendő étel sorakozott.

– Az – bólintottam, s büszkén összenéztünk. – Viszont kicsit sajnálom Kitamurát. Rosszul eshet neki, hogy még egy vacsorát sem tud elkészíteni.

– Igen – sóhajtotta Yusei. – Amíg élt a felesége, ő sohasem főzött, utána meg annyi dolga akadt, hogy nem tudott rendesen megtanulni.

– Írassuk be egy főzőtanfolyamra! – javasoltam viccelődve.

– Tanfolyamra? – gondolkodott el Yusei. – Lehet, viccnek szántad, de nem is lenne rossz ötlet!

– Megvan a karácsonyi ajándékod neki! – kacsintottam rá.

– Az messze van. De két hónap múlva szülinapja lesz! Remek! – határozta el. – Már tudom, mi lesz az ajándékom a számára! Köszönöm, Yuzuki!

– Egy gonosz boszorkánytól ez a legkevesebb.

– Tudom, hogy igazából nem vagy gonosz!

– De azért csak nem engedsz el sehova egyedül!

– Ezt már megbeszéltük! – zárta le ennyivel a témát. – Szóljunk nekik! – indult a nappali felé, és intett, hogy kövessem.

– Remek, mindig a tiéd az utolsó szó! – mentem duzzogva utána. Ő erre már nem mondott semmit, csak jelentőségteljes pillantásokat küldött. Persze! Így most az enyém lett, s ezzel az előző állításom hibásnak számít. – Nem ér, hogy még ezzel is zavarba hozol!

Yusei csak elégedetten hümmögött egyet, majd belépett a nappaliba.

– Yume, Kaze, Kitamura! Gyertek, minden kész!

– Éljen! – kiáltott fel Yume lelkesen, és minket kikerülve máris a konyha felé rohant.

– Hé, ne olyan hevesen! – figyelmeztette Yusei. – Előbb moss kezet!

– Igen, Yume, kézmosás! – lépett hozzánk Kitamura is, ölében Kazéval. – És te is, Kaze – vitte a fiút a fürdőbe. – Nagyon szépen köszönjük – pillantott ránk, miközben elhaladt mellettünk.

– Szóra sem érdemes – felelte Yusei, s én is bólintottam.

Az együtt töltött vacsora kifejezetten jó hangulatban telt. Mindenkinek ízlett az étel, főként Yuménak, aki annyira teletömte volna magát, hogy már az apjának kellet rászólnia, hogy elég lesz. Mi Yusei-jal keveset ettünk, mivel alig három órája ebédeltünk.

Igaz, már nyolc körül járt az idő, amikor befejeztük, de még maradtunk kicsit beszélgetni és társasozni. Yume kedvenc társasjátékával, egy tündéres, egyszarvús kalandjátékkal játszottunk, ahol különféle feladatokat elvégezve és kérdéseket megválaszolva kellett végighaladni egy pályán. Először csodálkoztam, hogy amíg én könnyedén nyerésre állok, Yusei vesztésre, ám pár újabb kör után jelentőségteljes pillantásokat küldött felém, majd Yuméra bökött. Ekkor megláttam, hogy a kislány mennyire erősen koncentrál, hogy jobb helyzetbe kerüljön, és megértettem. Yusei direkt nem erőltette meg magát, hogy Yuméra tekintettel fair legyen a játék. Ezek után én is bénáztam kicsit, így végül Yuménak sikerült nyerni.

– Ez az! Nyertem! – kiáltotta Yume, mikor elsőnek ért be a célba. – Yuzuki, te vagy a második! – magyarázta.

– Szupi – mosolyogtam. Nagyon lelkes volt a kiscsaj.

– Apa és Kaze a harmadikak, mert ők együtt voltak, ééés... Yusei, megint te lettél az utolsó – közölte Yume, s kissé azért sajnálta a fiút. – De ne aggódj, majd legközelebb jobban megy!

– Semmi gond – fordult Yusei egy meleg mosollyal Yuméhoz. – Tudod, veszíteni is tudni kell!

– Hát... én sohasem veszítek! – bizonygatta Yume büszkén. Yusei ekkor megfogta a vállát és mindentudóan a szemébe nézett. – Mi az? – döbbent meg Yume.

– Yume... lehet, hogy ebben a játékban te vagy a legjobb, de nem lehetsz az mindenben.

– Miért nem?

– Előfordul majd, hogy veszíteni fogsz – folytatta Yusei –, egy másik játékban, egy versenyen, egy párbajban...

– Az nem fog tetszeni! – fonta össze a karjait a kislány, de Yusei ekkor mélyebben és jelentőségteljesebben nézett a szemébe.

– Ha pedig így lesz, emlékezz erre: A vereség nem a világ vége. Valójában egy vereségből sokkal többet tanulhatsz, mint egy győzelemből, mert aki mindig győz, az egy idő után elbizakodottá válik, és olyankor még nagyobbat lehet esni!

– Mondja egy Neo Domino veretlen bajnoka! – jegyeztem meg picit szarkasztikusan, mert nem bírtam megállni. Persze, azért értékeltem, ahogy Yumét próbálja felkészíteni az élet nehézségeire.

– Yuzuki! Most éppen Yuméhez beszélek! – intett csöndre hamar. Nagyot sóhajtva befogtam.

– A legfontosabb az, hogy ha győzöl, mindig emlékezz arra, honnan jöttél és hová tartasz – magyarázta Yusei a lánynak, aki immár szótlanul itta a szavait. – Ha pedig veszítesz, viseld emelt fővel, és ne add fel legközelebb is újra megpróbálni!

– Rendben – bólintott Yume elfogadóan. – Yusei! Megígérem neked, hogy így fogok tenni!

– Ne nekem ígérd meg, hanem önmagadnak! – felelte Yusei. Yume újból bólintott. – Azonban... későre áll – tápászkodott fel a földről. – Nektek pedig aludnotok kell – nézett Yuméra és Kazéra. – Yuzuki, menjünk!

– Oké – álltam fel én is.

– Neee! Maradjatok még! – könyörgött Yume. Gyorsan átkarolta Yusei térdét, és próbálta visszatartani. Yusei lehajolt, és gyengéden barna hajára tette a kezét. – Ne menj, Yusei, kérlek! – nézett fel rá Yume nagy, csillogó sárga szemekkel.

– Yume! Elég! Hagyd Yusei-t elmenni! – szólt rá az apja. – Valóban későre jár.

– De... de... – tartotta ragaszkodóan Yusei lábát Yume.

Ekkor Yusei párszor végigsimított a fején, majd valamivel komolyabban a szemébe nézett.

– Yume, most már engedj el! – kérte kedvesen, de határozottan.

– Hát jó... – sóhajtotta a kislány lemondóan, majd eleresztette. Utána viszont felpattant a földről és inkább megölelte Yusei-t, aki hamar visszaölelte. Yume alig a derekáig ért, elmosolyodtam az összképen. Ekkor figyeltem fel Runnerra, aki már szinte vöröslött a dühtől, és duzzogva futkározott ide-oda.

– Nem, nem, nem, nem! – kiabálta a csirke idegesen. – Yusei az enyém! Csak az enyém! Szállj le róla azonnal, te ronda törpe!

– Te sem vagy sokkal magasabb nála – jegyeztem meg. – Rózsaszín csirke – gúnyolódtam.

– De Yusei akkor is az enyém! – állította Runner eltökélten, és megpróbálta leválasztani Yumét a fiúról, persze nulla sikerrel. – Yuzuki, idézzél meg! – követelte.

Én erre nem bírtam tovább, és elnevettem magam. Runner és Yume valamilyen szinten nagyon hasonlítottak. Mindkettő hirtelenharagú kis pukkancs volt, akik szinte fájdalmasan rajonganak Yusei-ért. Ám a megfelelő szavak hatására hamar megbékéltek, s nem utolsó sorban legbelül mindketten kedves kislányok voltak.

Runner végül összeszorított csőrrel duzzogni kezdett, és tovább toporzékolt, ám Yume és Yusei kissé furán néztek rám.

– Yuzuki, te min nevetsz? – érdeklődte Yume, mikor végre elengedte Yuseit.

– Hála az égnek – sóhajtotta Runner, én pedig megforgattam a szemeim.

– Ezt én sem értem – csodálkozott Yusei is.

– Nos, csak... Runner-ön nevettem – feleltem végül.

– Ki az a Runner? – érdeklődött Yume. Viszont Yusei-nek hamar leesett a dolog.

– Hát egy Szell... – válaszoltam volna, de tovább nem jutottam, mert Yusei a számra csúsztatta a kezét.

– Nem számít! – erősködött Fudo. – Most már tényleg mennünk kell! – állította, és befogott szájjal a folyosó felé kezdett terelni. – Köszönjük a játékot! Aludjatok jól! Vigyázzatok magatokra! – hadarta, s máris a küszöbnél voltunk. Ekkor megelégeltem a dolgot, lefékeztem, majd lefejtettem magamról az ujjait.

– Nem kell így befognod a szám! – róttam meg. – Bunkóság!

– Ne kezdjük most vitázni! – bökött Kitamuráék felé. Nagyot sóhajtottam, s lenyeltem a bosszúságom.

– Sziasztok! – köszöntem el inkább én is tőlük. – Nagyszerű este volt! Aludjatok jól!

– Köszönjük! – intett vissza Yume. – Ti is!

Kitamura végül utánunk jött, majd miután felöltöztünk, kikísért az ajtóig. Odakint már régen besötétedett, hiszen kilenc körül járt az idő.

– Mindent köszönünk! – mondta Kitamura hálásan. – Megmentettétek a vasárnap esténket!

– Szívesen! – feleltem vidáman, és Yusei helyeslően bólintott.

– Jól éreztük magunkat – mondta végül.

– Gyertek máskor is! – ajánlotta Kitamura lelkesen. – De tényleg gyertek!

– Rendben! – ígérte Yusei, s kezében az üres ételhordókat szállító szatyorral kilépett a térre.

– Jönni fogunk! – ígértem én is, majd követtem őt.