(Yuzuki szemszöge)

Tizenkét órával korábban...

Este egy régi motelban húztam meg magam a külváros legszegényebb negyedében, mivel úgy véltem, efféle helyen keresnének legkevésbé. Ha kicsit is sejti a rendőrség, hogy valami közöm lehet Yuzuki Violethez, nem feltételeznék, hogy a drága belvárosi szállodákat olcsó szállásra cserélném. A motoromat magammal vittem az apartman szerű szobába, nehogy még a végén a motel előtt parkoló lila párbajmotor áruljon el. Mondjuk, az első emeleten volt a szoba, így cipelhettem fel a lépcsőn, de legalább a mai edzést ezzel le is tudtam.

Órákig ültem a félhomályban, csupán pár gyertyát meggyújtva, hogy e módon se vonzzam az utcáról esetleg az ablakhoz tévedő tekinteteket. Magányosnak éreztem magamat, mint mostanában oly sokszor, így megidéztem a szobába a három hófarkasomat, Lycont, Lyrát és Stellát, utóbbinak egy fényes aranyszínű csillag díszelgett a homlokán. Persze, csak hogy ne maradjon ki a buliból, megidéztem a kék-fehér kölyökfarkast, aki rögtön össze-vissza kezdett ugrándozni a szobában, ami immár egy farkastanyára emlékeztetett.

Nem értem, mi ütött belém ma este – sóhajtottam a fejemet ingatva, majd felmászva a franciaágyra hátamat a támlának döntve, a takarót magamra húzva bekuckóztam a farkasaim közé. Elmémben újra lejátszódtak az események. Éreztem a haragot, ami a sikátorban uralkodott el rajtam, s ami egészen a párbaj végéig, sőt, addig a végzetes támadásig elkísért. Tudom, hogy Toga megérdemelte, amit kapott, mégis... még sohasem történt ez velem. Sohasem éreztem ekkora szükségét annak, hogy ártsak valakinek, mint ma.

Fájdalmas tekintettel néztem fel a plafonon lassan forgó ventillátorra, ami meg-megingatta a gyertyák fényét. Miért? Miért hazudok magamnak? Hiszen mindig is így volt. Élveztem, ha szétrúghatom néhány címeres idióta seggét, élveztem az erőt, a hatalmat, és talán kicsit még a félelmüket is. Mégis, amíg ezt korábban teljesen normálisnak éreztem tekintettel arra, hogy ők mocskos bűnözők, én pedig az, aki igazságot szolgáltat, ma mégis... Ma először kérdőjeleztem meg a káosz útját.

Fudo Yusei... mégis mi közöd neked ehhez az egészhez? Miért ártod bele magad?! A te hibád, mert... Mert amikor belenéztem azokba a kék szemekbe, akaratlanul is megjelent bennem a kétség. A kérdés, hogy... tényleg rendben van-e így? Helyes-e az, amit teszek? Tudom, tudom, hogy Amytria mindig is az igazságosságra tanított, és gyakorlatilag, amit ma tettem, az tökéletesen igazságos volt, mégis... Ha Yusei-ra gondoltam, már nem tűnik annyira annak. Láttam magam a tekintetében visszatükröződni, és azok a kék szemek egy eszelőst láttak... egy szörnyeteget!

Nem! Nem vagyok szörnyeteg! – rázta meg a fejem, miközben pár könnycsepp csordult az arcomra. Fájt, fájt, hogy így gondolta. Fájt, hogy szörnyetegnek tartott. Pont, mint Jack, aki „őrült boszorkánynak" nevezett. De miért nem tudta megérteni, hogy nekem egyszerűen muszáj volt megtámadnom Togát?

Miért...? Már én sem értem. A káosz intenzívebben tombolt bennem ma este, mint bármikor korábban. Eddig még egyszer sem történt meg, hogy erőm ennyire kivetüljön a környezetre, sőt, lila vihart hozzon létre a közelemben. Akkor és ott élveztem, élveztem a hatalmat, mint mindig, de így visszatekintve, elég durva dolog volt. Nem csoda, hogy Yusei és a rendőrség a nyomomba eredt. Olyan lehettem, mint egy képregénybeli főgonosz...

De mégis... Amikor Yusei végül odasétált hozzám a szakadék szélén, pont azután, hogy úgy megtámadtam, a tekintetében megváltozott valami. Talán már... nem tartott szörnyetegnek. Mintha... megértette volna. Mégis rám rakta azokat a bilincseket... Nem értem. Most elítél vagy sem? De mit is számít, ha már én sem vagyok biztos benne, hogy miként vélekedek saját magamról? Talán a káosz... kezdi átvenni felettem a hatalmat? Vagy még mindig én irányítok?

Nagyot sóhajtottam, mire a kék farkaskölyök az ölembe fúrta magát, majd vigasztalóan megnyalta az arcomat.

– Elég már a nagy gondolatokból! – nyalogatta tovább a fejem a kis bolyhos. – Játszani akarok! – Talán még nem is mondtam, hogy mivel a Szellemekkel telepatikus úton kommunikálunk, legalábbis ők nem tudják kimondani a szavakat, így egymás gondolatait is halljuk, főként ők az enyéimet.

– Jól van – sóhajtottam, majd előkaptam egy régi kártyalapot, amin egy focilabda szerepelt. Ezt sohasem tettem be a paklimba, de jól jött, amikor épp szükségem volt egy labdára. Megidéztem azt, majd eldobtam, és a kölyökfarkas azonnal rá is vetette magát, mint egy macska.

Elvileg minden kártyalap egyfajta átjáróként szolgál a rajtuk szereplő lényeknek a Szellemek világa és a mi világunk között. Egy pszicho párbajozónak szüksége van a portálra, tehát a lapra, és az energiát szolgáltató DuelDieskre is, hogy valós testben megidézhesse a szörnyet, vagy a varázslatot. Én már fiatal koromban rájöttem, hogy pusztán a lap feltartásával végrehajthatom az idézést, s később arra is, hogy szörnyek esetében még erre sincs szükségem.

Néhány Szellem, ami nagyon erősen kötődik a gazdájához, még akkor is a közelében tartózkodik, ha a lapja nincs a mestere kezében, sőt, néha még akkor is, ha a lapnak valami baja esik. Az én Szellemeim különlegesnek számítanak, mindig is mellettem voltak, a lapjukat pedig utólag készítettem el. Ahhoz, hogy megidézzem őket, csupán elég, ha látom és érzékelem a szellemüket, s az erőmet használva valós testet adok nekik. Persze, ha egy-egy varázs- vagy csapdalap erejét szeretném bevetni, akkor már szükséges a lap. Bár erre ritkán van szükségem, mivel lapok nélkül is irányítom az elemeket.

– Inkább a fontosabb dolgokra koncentrálj! – javasolta Lycon. Eddig a vidáman játszadozó kis kölyökfarkast figyeltem, de most érdeklődve az ágy mellett ülő hófarkasra néztem. – Az erőd újfajta módon mutatkozott meg a párbaj folyamán, már az időjárást is befolyásoltad.

– Ez valóban rendhagyó eset volt – jegyezte meg Lyra.

– Ne feledjétek a jelet sem, ami Yusei karján világított! – hozta fel Stella.

– A jel! A Karmazsin Sárkány jele! – jutott eszembe. – Érdekes... – gondolkodtam el. Amikor a 5D's csapat többi tagjával küzdöttem, rajtuk is megjelent a jel, s vereségükkel együtt távozott is. Tisztán éreztem, ahogy Solaris erejének utolsó darabja feléled bennük a jelenlétem hatására, majd távozik, amint megnyerem a párbajt. Viszont Yusei-t még csak ki se hívtam párbajra, mégis megjelent rajta a jel...

– Talán a te megnövekedett erődhöz lehet köze – találgatott Lyra. – A káosz ereje szinte kisugárzott az egész városra, ez pedig felébresztette Yusei-ben a fény és tűz erejét.

– Fény és tűz, a csillagok tüze, ez lenne Solaris ereje – emlékeztem vissza Amytria tanításaira. – Azuriáé pedig a sötétség és a jég ereje volt, kettejük egyesüléséből pedig megszületett a...

– A káosz ereje – sóhajtotta Stella unottan. – Tudjuk, tudjuk!

– A két ősi sárkány ereje most bizonyára rajtatok keresztül vetekszik egymással! – állapította meg Lyra.

– A kérdés az, hogy ezúttal ki fog győzedelmeskedni! – mondta Stella.

– Természetesen Yuzuki! – emelte meg az állát büszkén Lycon. Igazán hűséges barátom volt, de néha kissé elfogult is.

– Köszönöm Lycon, de már nem vagyok benne annyira biztos – feleltem. A két nőstény, Lyra és Stella megértően bólogattak.

– Miért nem? – vonta fel a szemöldökét Lycon. – Az a Yusei nem túl nagy ellenfél! Nekirohan egy farkas a motorjának, és máris egy varázslatos bogaracska segítségére van szüksége?

– Katicabogár! – helyesbített a katicám megjelenő szelleme. – Yuzuki, idézz meg engem is! – kérte. Megidéztem, és amikor megjelent, köszönésképpen átölelt a hat pici lábával, majd helyet foglalt velem szemben az ágyon. – Yuzuki? Haragszol, hogy segítettem Yusei-nak? – kérdezte a Katica. Az igazság az, hogy valójában nem én küldtem a fiú segítségére. Talán idővel ez lett volna, de akkor annyira lefoglalt a Hajnal támadása, hogy Katica megelőlegezte nekem ezt a döntést.

– Nem, egyáltalán nem – sóhajtottam. – Hálás vagyok neked. – Katica elmosolyodott. – Tudod, azóta már annyiszor megbántam, hogy ráuszítottalak Yuesi-re – néztem kedvetlenül Lyconra. – Nem kellett volna ilyenre kérnem téged...

– Ugyan! Nem bírom a csókát! – prüszkölte Lycon.

– Te egy hímet sem bírsz elviselni Yuzuki közelében – jegyezte meg Lyra epésen. – Ha Stella és én húgod és nővéred helyett a fivéreid lennénk, talán még minket is elzavarnál.

– Talán – emelte meg újra az állát Lycon.

– Igazán értékelem ezt a védelmező ösztönt, Lycon – sóhajtottam –, de tényleg nem kellett volna úgy bántanunk Yusei-t...

– Már nem számít – mondta engesztelően Katica. – Yusei megbocsátott neked.

– Ezt mégis honnan veszed? – lepődtem meg.

– Persze nem mindenért, de a saját balesetéért igen – pontosított a pöttyöske.

– Katica, mégis...?!

– Elfelejted, hogy mi, Szellemek meghalljuk az emberek gondolatait, és nem csak a gazdáinkat, hanem bárkiét – emlékeztetett Katica. – Yusei, amikor rendbe hoztam őt és a motorját, megbocsátott neked. Viszont elítéli az eszközöket, amiket alkalmazol, és nagy hibának tartja, amit Tógával tettél.

– Amit Tógával tettek! – erősködött Lycon. – Ha már Yuzukit okolod, akkor Hajnalt se felejtsd el.

– Valaki szólított? – jelent meg lila sárkányom, Hajnal szelleme a szobában. Őt nem idézhettem meg, mert túl nagy helyet foglalt volna, amivel mindenki tisztában volt, így ő Szellem alakban maradt. A farkaskölyök üdvözlően ráugatott, majd felugrott az ágyra és visszamászott az ölembe. Úgy tűnt, megunta a labdázást.

– Ja – felelte flegmán Lycon. – Kati téged hibáztat, amiért Yuzuki megtámadta Tógát, s amiért emiatt Yusei elítéli őt.

– Ostoba farkas – sóhajtotta Hajnal fáradtan. – Tudom, hogy csak össze akarsz ugrasztani engem és Katicát, de az nem fog összejönni.

– Ah, pedig Stellát és Lyrát már nem tudom egymásnak ugrasztani, mert túl sokszor... – panaszkodott volna Lycon, de akkor a farkaskölyökre pillantottam, aki lelkesen Lyconra vetette magát.

– Nem szép dolog a csajokat egymásnak ugrasztani! – kiáltotta a kölyök, miközben jót birkóztak Lyconnal a földön. – Mit szólsz ehhez? – harapott végül a hófarkas farkába. Lycon felszisszent, de inkább nem támadott vissza. Végül is, a Falkaszellem értelmében nem lett volna szép a kisebbet bántani. Én és a lányok csak nevettünk egyet a dolgon.

– Szóval Yusei... nem haragszik rám? – kérdeztem Katicát. – Ez megkönnyíti a dolgokat.

– Haragszik is meg nem is, de mindenesetre még nem jutott végső döntésre veled kapcsolatban. Szeretett volna ígéretének eleget tenni, és átadni a rendőröknek, de ezzel együtt talán hajlandó lett volna adni neked még egy esélyt.

– Esélyt mire? – érdeklődtem. – Hogyhogy te ennyit tudsz, Kati, míg a többiek...?

– Nyilván csak ő figyelt oda a fiú gondolataira – felelte Lyra. – Mind jelen voltunk Szellemként, vagy a pályán, de mi rád figyeltünk.

– Katica ezzel szemben arra a fiúra – mondta Stella.

– Hasznosnak ítéltem a leendő ellenfelünkre figyelmet fordítani – magyarázta Katica.

– Egy nagyon okos volt tőled – dicsértem meg. – De ugye rólam semmi titkot nem árultál el? – kérdezte ravaszul kacsintva. Kati viszont mintha kissé megtorpant volna. – Mi? Katica, mint mondtál neki?! – ráztam a fejem idegesen.

– Csak annyit hogy... nem igazán akartad te bántani őt, csak...

– Ja, értem – sóhajtottam. Mégis, volt valami Katicában, ami...

– A káosz egyszerre gonosz és jótékony – mondta végül Katica. – Yuzuki, úgy érzem, ha nem vigyázol, az egyensúly eltolódhat, és a benned lakozó káosz gonosszá válik...

– Jaj, ne fesd a vadászt a falra! – vonította Lycon.

– Nem ördögöt szoktak emlegetni? – kérdezte Hajnal. – Mindenesetre, és kitartok a döntéseid mellett, Yuzuki – mondta sárkányom kimért hangon. – Ha hívsz, ott leszek – köszönt el, majd eltűnt. Ő többet tartózkodott a Szellemek világában, mint a jelenleg is itt lévő szörnyeim, akik gyakran jelentek meg körülöttem.

Zavaros párbeszédünk után kis időre elszenderedtem, majd kora hajnalban tértem csak magamhoz. Nem bírtam tovább aludni, friss levegőre volt szükségem, hogy kiszellőztessem a fejem. Hogy hangokat ne keltsek, varázserőmmel lebegtetve vittem le a motort az utcára, ahol rögtön fel is pattantam rá, s farkasaim szellemeivel követve vágtam neki az éjjeli városnak.