Minden olyan gyorsan történt, s egyben lassan is. Az egész pár másodperc alatt játszódott le, mégis, az utolsó pillanatokban mintha megállt volna az idő. Hatalmas görccsel a gyomromban vettem tudomásul a tragédia közeledtét, mialatt az elmúl huszonnégy óra eseményei játszódtak le előttem.

Ott álltam a Momentum Központ előtt, és az ablakokat kémleltem, s végül megpillantottam őt. Akkor először találkozott a tekintetünk. Az övében érdeklődés ült, az enyémben kíváncsiság.

Hatalmas bosszúvággyal szívemben küzdöttem Tógával, amikor felfedeztem őt a szomszédos útszakaszon. Kék szemeiben ítélet és szigorúság ült. Átugratott a párbaj ringbe és megpróbált megállítani. Komoly hangja visszhangzott a fejemben, minek makacsságom miatt képtelen voltam engedelmeskedni.

Megtámadtan Lyconnal. Ő fájdalmasan nézett utánam, miközben a szívemet bűntudat mardosta. Már nem értettem, miért vágytam annyira a pusztítást, ő miatta megkérdőjeleztem önmagam.

Yusei túlélte. Hatalmas tehertől szabadult meg lelkem, ám szigorúságától nem tudtam szabadulni. Talán jogosan rótta fel nekem korábbi hibámat, s zárta csuklóimra a bilincset. De mintha kezdett volna megérteni.

Aggodalommal vegyes dühvel nézett utánam, miután kicseleztem. Tekintetében láttam, hogy még nem adta fel rajtam.

Tanácstalanul, módszereimet megkérdőjelezve ültem a motelban, miközben az ő arca derengett elmémben. Azt kívántam, bár megbocsátana nekem. Lelkem újra levegőhöz jutott, amikor erre halvány remény nyílt.

Mosolyogva néztem, ahogy a lelátón alszik, miközben a rózsaszín csirke elárasztja szeretetével. Arra gondoltam, mennyire jólelkű ember lehet az, akiért a szörnyei így rajonganak, s kissé még féltékeny is lettem a csirkére.

Egymást kergettük az autópályán, a sebesség és a fogócska izgalma teljesen felpörgetett. Végül hagytam, hogy elkapjon, különben nem lett volna az egésznek értelme.

Újból kioktatott, de nem utálattal vagy ellenszenvvel szólt hozzám. Szavai szigorúak, hangja komoly, ám mégis törődő volt, s végül barátságosság vegyült bele. Úgy éreztem, jobban meg akarom ismerni.

Kezet fogtunk, érdeklődve fogadta nevemet. Elvesztem éjkék tekintetében.

A titok már nem volt titok többé. Yusei szigorú, de igazságos, sőt, szürreálisan előzékeny. Mindenki más talán rögtön feldobott volna a zsaruknak, de ő adott nekem egy esélyt. Határozottsággal vegyes nagyvonalúsága végül belém fojtotta pimasz beszólásaimat.

Versenyeztünk. Én merészen felvágtam, ő pedig sorban leszidott érte, de legbelül éreztem, hogy csak azért, mert aggódott értem. Kemény ellenfél, de megértő és segítőkész is. Gondolkodás nélkül feladta saját előnyét, amikor úgy érezte, támogatásra szorulok.

Féktelenül pörögtem, miközben halálfélelem uralkodott el rajtam. Yusei határozott hangja zökkentet ki ebből, s hozta el a megoldást.

Merészségem újra színre lépett, ő pedig teljesen őrültnek tartott. Őrültnek, de talán zseninek is. Egyszerre nyűgöztem le és ejtettem kétségbe.

Újra szemétkedtem, ám ő saját fegyveremet fordította ellenem. Megpróbáltam leszorítani, ő pedig hagyta, hogy lendületem a falnak vigyen. Titokban lenyűgözött a találékonysága és ravaszsága. Igazán méltó ellenfél.

Megtört a jég. Együtt nevettünk, majd még ő kért elnézést a korábbiért.

Megnyugodtam, talán saját magammal is megbékéltem egy időre. A jelenléte bizonyítási vágy helyett immár békét hozott számomra. Már nem vágytam megnyerni a versenyt, már nem féltem a vereségtől. Csupán szerettem volna több időt tölteni a közelében.

Megértette, hogy mit érzek, és ő is hasonlóan érzett. Már nem szeretett volna legyőzni, csak jobban megismerni. Bevárt, és melegen a szemembe nézett. Egymásra mosolyogtunk, miközben törékeny boldogság öntött el. Közelebb voltunk egymáshoz, mint reméltük volna.

Hatalmas hangzavar. A lehulló törmelék elől menekültünk. Elintézem a lehulló rönköket, s ő fellélegzett, miközben tekintete háláról és elismerésről árulkodott.

Újabb csattanás és dörgés. A teherautó zuhanni kezdett. Yusei felkiáltott. „VIGYÁZZ!" Lefagyok. Ő kilökött a célkeresztből a motorommal együtt, minek eredményeként ő került oda. Visszafordultam, mialatt szinte megdermesztett a bűntudat. Yusei... miattam került a zuhanó jármű útjába, mégis... Tekintette arról árulkodott, hogy pillanatig sem bánta meg döntését. Értem... megérte!

Alig egy bő napja ismertem, mégis olyan, mintha hetek teltek volna el az óta az első pillantás óta. Igazi érzelmi hullámvasutat jártunk végig, miközben ő képes volt szinte az összes, az ő szemszögéből nézve teljesen jogos, előítéletét félretenni. Hajlandó volt újabb esélyt adni, hogy igazából megismerjen engem, s végül úgy tűnt, kellemesen csalódott. Pedig még alig látott valamit.

Én viszont nem csalódtam, hanem meglehetősen meglepődtem. Mindig is tudtam, hogy Yusei-nek helyén van a szíve, de azt csak remélhettem, hogy engem nem ítél majd el. Még akkor is segíteni próbált, ha saját magamnak okoztam a baj, ha makacsul ellenálltam. Egy napja majdnem megölöm, ő pedig most megmenti az életem! Soha életemben nem találkoztam még ilyen önzetlen emberrel, mint ő!

Alig ismertük egymást, mégis, abban a pillanatban úgy tűnt, mintha már mindent tudtunk volna, mindent, ami számít. Az arca, a tekintete, a hangja. A piros párbajmotor, a stílusa és egész megjelenése... Közelebb éreztem magamhoz, mint bárki mást, és ezt az érzést nem akartam elveszíteni. Nem akartam Őt elveszíteni! Mellesleg, tartoztam neki, többel, mint az kifejezhető lenne.

A szörnyeink szellemei halálos rémülettel az arcukon figyelték, hogyan fog végződni. Még Lycon is, aki bár nem csípte Yusei-t, a halálát ő sem kívánta volna. Quill könyörögve nézett a szemembe, ám egy teherautót képtelen voltam megtartani az erőmmel. Nem megy! Még egy nagyobb autót is nehezen emelek meg, egy kisbusz pedig a felső határ! Nem állíthatom meg a teherautó zuhanását, én kevés vagyok ehhez...!

A tehetetlenség rémes érzése szorította el a torkomat. Ám ahogy lenni szokott, a legnagyobb sötétségből születik meg néha a legragyogóbb fénysugár. A kiutat jelentő fénysugár jelenleg egy lila villámot mutató látomás képében jött el. Én kevés vagyok ehhez... – gondoltam –, de valaki más pont elég!

A legvégső pillanat utolsó töredékében elhatároztam magam, miközben minden porcikámat átjárta a káosz intenzív energiája. Szemeim zölden izzottak, egész testem lila fényárban úszott, miközben erősen koncentrálva megidéztem Hajnalt. A hatalmas Lila Sárkány közvetlenül Yusei felett jelent meg, s még épp időben takarta be őt biztonságot adó szárnyaival.

Fülsiketítő durranás, ahogy a teherautó Hajnalnak csapódott, majd pár pillanatra megállt a földre merőlegesen, miközben szélvédője betört, az orra behorpadt. Végül átfordult, s a hátára esve landolt a közelben. Még pont időben, mert Hajnal az erőteljes csapás hatására lila ragyogássá esett szét, s megszűnt létezni ebben a világban. Hajnal pusztulása nekem is némi fájdalmat okozott, de jelenleg még hálás is voltam ezért, mert Hajnal és az én fájdalmam Yusei megmenekülését jelentették. Közben a teherautó fémszerkezete nagyot zördült a betonon, néhol meg is törte azt, miközben a Szellemek dermedten bámulták az eseményeket.

Yusei-on láttam, hogy az utolsó pillanatban behunyta a szemeit, de most, ahogy a zörgés elhalkult, óvatosan leengedte védekezés céljával felemelt karját, és kinyitotta szemeit. Döbbenten vette tudomásul, hogy sértetlenül megúszta, miközben a jármű tőle alig egy méterre landolt. Tekintetével engem keresett, aki most megdermedve álltam a közelben, mintha még én magam sem fogtam volna fel, hogy sikerült. Vége van. Megmentettem Yusei-t.

Ő sem értette pontosan, mi történt. Felállította a motort, miközben ő is feltápászkodott és leporolta magát. Mint egy villámcsapás, újra megelevenedtem, s első lépéseim futva az ő irányába vezettek. Odarohantam, s alig állt fel, máris a nyakába vetettem magam és erősen magamhoz szorítottam. Talán ő sem tudta, hogy reagáljon erre, de végül visszaölelt. Karjai szorosan magukba zártak, s én nem is tudtam volna ezt kevésbé élvezni. Közelségét, erős tartását, dobogó szívét, amit a ruháján keresztül is éreztem... Nem halt meg. Túlélte. Megmentettem.

Hosszú pillanatokig szorítottuk egymást, míg végül elváltunk egymástól. Yusei a szemembe nézett, de én erősen kapaszkodtam a karjába. Jelezte, hogy eresszem el, de utána megértően megfogta a kezeimet. Vegyes érzelmekkel néztünk egymás szemébe, miközben én lassan elvesztem a kék ragyogásban. Az égen ekkor már szürke felhők gyülekeztek, de az én lelkemben inkább szenvedélyes vihar tombolt.

– Yuzuki... – szólított meg végül, hogy megtörje a csendet, de én még képtelen voltam megszólalni, így ő folytatta. – El sem hiszem, mekkora szerencsém volt! – ingatta a fejét. – Ha ez a teherautó egy méterrel odébb esik... Pár pillanatig azt hittem, hogy végem! – mondta, s éreztem a hangján, hogy igazán megkönnyebbült. Mivel behunyta a szemeit, talán fel sem tűnt neki Hajnal jelenléte, és ez valamiért egyáltalán nem zavart. Nem azért mentettem meg, hogy felvághassak vele. Egyszerűen csak... nem akartam látni meghalni.

– Megmentettél – szólaltam meg végül hálától és csodálattól csengő hangon. – Mindazok után, hogy...

– Te ugyanezt tetted volna, ennyire már sikerült kiismernem téged – közölte őszinte egyszerűséggel, s hangja édesen visszhangzott a fejemben. – Mellesleg... ha nem így lenne, akkor sem hagytalak volna a bajban.

– Megmentettél... egy körözött bűnözőt a bajtól, még olyan áron is, hogy cserébe önmagadat sodortad veszélybe – mondtam őszinte elismeréssel.

– Yuzuki... Úgy érzem, te több vagy, mint közönséges bűnöző. Több lehetsz ennél, sokkal több! – felelte mély meggyőződéssel.

– És... ha nem így lesz vége, ha nem éled túl? – kérdeztem rá elnyomhatatlan kíváncsisággal. – Szerinted úgy is megérte volna, igaz? Ez az, amit nem értek. Az életedet adtad volna értem...

– Tudod, nem volt ám sok időm gondolkodni – válaszolta nagyot sóhajtva. – Döntenem kellet, s csupán egyetlen dologban voltam biztos. Nem hagyhattam, hogy meghalj! Nem nézhettem végig, ahogy egy teherautó rád zuhan! Nem akartam, hogy így legyen vége, és az hogy megmentettelek, mindennél fontosabbnak tűnt akkor! – magyarázta, s szavai hihetetlenül őszintének hatottak.

– Az önzetlenségednek nincs határa – jegyeztem meg végül.

– Valami azt sejteti, hogy nem egyedül én vagyok ezzel így – felelte mosolyogva, amit gyorsan viszonoztam. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy végre rendeződtek a dolgok.

– Mi az? El sem mondod neki, hogy te mentetted meg? – kérdezte Lycon értetlenül. – Hiszen valójában, ő semmit sem tett! Végül te állítottad meg azt a teherautót, akár önmagadat is megmenthetted volna ezzel!

– Nem ez a lényeg! – ellenkezett Quill. – A főnök képes lett volna az életét adni érte, és ezzel mély benyomást tett Yuzukira.

– Így igaz – értett egyet Katica.

– Szóval csak úgy hagyod, hogy övé legyen a dicsőség? – méltatlankodott Lycon.

– Ha Yusei nem löki ki a sokkból Yuzut, már többé nem lenne értelme dicsőségről beszélni – mutatott rá Lyra.

– A dicsőség nem számít – feleltem végül én is, persze kimondatlanul. Egyetértően Lyrára tekintettem, majd mindenki másra. – Csak az számít, hogy Yusei megmenekült! – A szörnyeink végül elfogadóan, illetve egyetértően bólintottak.

– Yuzuki – szólított meg Speed, majd ő, Synchron, Junk Warrior, Quill és Runner egyszerre folytatták. – Köszönjük!

– Hálával tartozunk – folytatta Synchron.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Senki sem tartozik nekem semmivel! Én vagyok az, aki tartozik, méghozzá Yusei-nak! – jelentettem ki. A szörnyeim végül megértően megvonták a vállukat, míg Yusei szörnyei ugyanígy bólintottak.

– Yuzuki! – hívta fel magára a figyelmem Yusei, mikor feltűnt neki, hogy elterelődött a figyelmem. Ekkor nekem is feltűnt, hogy már egy ideje nem fogja a kezem, de még ugyan úgy, szorosan egymással szemben állunk. – A Szellemekhez beszéltél, igaz? – kérdezte mindentudóan, de a legkevesebb ítélt vagy rosszallás nélkül.

– Igen – bólintottam. – Pont azt mondtam nekik, hogy...

– Várj! A sofőr! – vágott a szavamba.

– Hogyan?

– A teherautó sofőrje! – jutott Yusei eszébe, és már a felborult roncshoz rohant. – Vajon túlélte?! – kérdezte aggodalmasan. Folyton másokat helyezett önmaga elé.

– Fogalmam sincs – sóhajtottam. Benéztünk a vezetőfülkébe, de üresnek láttuk. Yusei idegesebb lett, de én megnyugodtam.

– Talán kiesett zuhanás közben! Keressük meg!

– Nem – ellenkeztem. – Láttam volna, ha kizuhan vagy lezuhan. Valószínűleg már akkor kiszállt a kocsiból, amikor az megállt a zuhanás küszöbén.

– Nagy szerencse – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Valaki más megsérült a közelben?

– Nem. Csak mi tartózkodtunk ezen a szakaszon...

Hirtelen szirénák hangját hallottuk meg a távolból. Mindketten megrezdültünk, s idegesen kaptunk fejünket az autópálya felé. Yusei tekintetében aggodalom, az enyémben némi félelem csillant. Nem akartam szembe nézni a rendőrökkel, most még nem. Túl sok energiát használtam el Hajnal párbajon kívüli megidézéséhez, éreztem, hogy erőm most legalább egy napig csak minimális mértékben fog működni. Talán még a fegyvereikkel sem tudnék elbánni. Yusei láthatóan szintén nem kívánt az igazságszolgáltatással találkozni, de neki nyilván sajátos okai voltak erre.

– Indulnunk kell! – közölte velem feszülten. – Nem láthatnak meg minket együtt, téged meg semmiképpen! Már így is elég bűntudatot okoz, hogy titokban megszegem az Ushiónak adott szavam, nyilvánosan nem tehetem meg ezt. Ha együtt látnak minket, fel kell, hogy adjalak!

– Akkor váljunk külön! – javasoltam.

– Rossz ötlet! Ekkora kavarodásban könnyen eltévednél. Ha véletlenül összefutsz a zsarukkal, egyezség ide vagy oda, biztos vagyok benne, hogy a nyomodba szegődnek. Ushió azt ígérte, hogy felfüggesztik a nyomozást, de egy könnyű prédának valószínűleg nem fognak ellenállni.

– Nem lennék ám olyan könnyű préda! – állítottam, vagyis jelenleg füllentettem, hiszen így meggyengülve talán mégis az lehettem volna.

– Pont ettől tartok – felelte. Ő nem tudhatott az energiahiányomról. – Akaratlanul is kárt tehetnél bennük, vagy kis eséllyel ők benned!

– Talán... ezúttal még nekik is lenne esélyük – csúszott ki végül egy fáradt sóhaj a számon.

– Igen, mostanra talán nagyobb erősítést hívnának – siklott el a lényeg felett, és nem is készültem kijavítani. Elég, ha egyedül én tudok kivételes hátrányomról.

– Akkor mi legyen? Elbújunk a Holtágon valahol?

– Nem – rázta a fejét Yusei. – Ide könnyen lelátnak, a helikopterekről nem is beszélve.

– Helikopterek?! – döbbentem meg. Yusei a tenger felől közelítő légi járművek felé bökött.

– Valószínűleg a lezuhanó teherautó csak egy volt a balesetet szenvedő járművek közül – nézett fel az autópályára, ahol a korláthoz torlódott hosszú járműsor sejtetett egy kialakuló hatalmas dugót. – Nagy dugó alakulhatott ki, és bizonyára számos baleset történt. A szirénákból ítélve a rendőrség, tűzoltóság és nyilván a média is már a közelben van.

– Ha a tévében mutatkozunk együtt, az még rosszabb – sóhajtottam. – Mi a terved? ...Van egyáltalán terved?! – Yusei úgy nézett rám, mintha nem hinné el, hogy ennyire hülyének nézem, és második kérdésemre nem is méltatott válasszal. Pedig nem alábecsülni szándékoztam, csak így jött ki belőlem a tanácstalanság.

– Itt nem maradhatunk. A délkeleti felhajtó van a legközelebb, de a baleset is itt történt, így itt mostanra hatalmas lehet a dugó. Ha itt hajtunk fel az autópályára, órákig a dugóban ragadhatunk, viszont, hogy ne keltsünk feltűnést, mozgásban kell maradnunk. A délnyugati-kijárat viszont közelebb van a belváros azon részéhez, ahonnan a rendőrség valószínűleg megközelíti a baleset helyszínét, így arra sem mehetünk.

– Akkor?

– Verseny közben nyilván elsiklott a figyelmed felette, de valójában van a Holtágnak még egy be- és kijárata délen. Ott viszont kissé kockázatos a kijutás. Ám ha sikerül, a terv az, hogy kivezetlek a dugóból, ami délen remélhetőleg már nem olyan sűrű, mint idefent, majd a lehető legkisebb feltűnéssel visszajutunk a városba!

– Kockázatos? – kérdeztem rá bizonytalanul. – Milyen értelemben?

– Ráérsz akkor izgulni, ha odaértünk – mondta, hogy ne stresszeljen. – Viszont így egy darabon újra át kell haladnunk a Holtágon, pontosabban féltávig. Úgy érzed, menni fog?

– Igen – bólintottam némi félelemmel, de próbáltam bátor lenni.

– Csak kövess, és nem lesz gond – mondta magabiztosan. Még utoljára megérintette a vállam, majd felvette sisakját, és felült motorjára. – Induljunk!

– Rendben – bólintottam. Motoromhoz siettem, s én is hasonlóan tettem. Beindítottuk a motort, s a korábbnál valamivel lassabban, de még így is nagy sebességgel gördültünk előre.

– Fontos, hogy az utat nézd, de közben próbáld meg, amennyire lehet, lefelé fordítani a fejed – javasolta Yusei, aki most szinte karnyi távolságra haladt mellettem. – Ha a helikopterek a híradósokkal közelebb érnek, nem szeretnénk, ha véletlenül is elkapnák az arcunkat!

– Igaz. De a kinézetünk nem árul el minket anélkül is?

– Nem hinnéd, de számos embernek van még piros és lila párbajmotorja Neo Dominóban. Nagyon népszerű ez a két szín.

– Mégis, a tiéd egyedi gyártmány...

– Nem gondoltam volna, hogy ezt egyszer így kimondom, de szerencsére sokan próbálnak majmolni.

– Éljenek a rajongók! – sóhajtottam, miközben fej-fej mellett vettük be a második kanyart. Most és korábban is elvileg mindent jól csináltam, mégis megrázkódott a motorom.

– Nem értem – rázta a fejét Yusei. – Ezúttal teljesen simán vetted a kanyart, és még úthiba sem volt. Hacsak...

– Na, ez az! Látod, talán nem az én hibán volt, hogy a verseny alatt annyiszor meginogtam! –büszkélkedtem vidáman, ám Yusei arcára ekkor aggodalom és komolyság kúszott.

– Pont ettől tartok én is.

– Tartasz?! – Nem értettem először hozzáállását, de utána hamar leesett.

– Valószínűleg a motoroddal lesz valami gond – állapította meg kissé idegesen. – Csak reménykedhetünk, hogy semmi olyan, ami a kijutásban akadályozni fog!

– A motorommal? – ijedtem meg most már én is.

– Legszívesebben vetnék rá egy pillantást már most, de nincs időnk. Mielőbb ki kell jutnunk innen, muszáj kockáztatnunk!

– És még téged neveztelek unalmasnak – ingattam a fejem. – Elég hülye voltam. Bár kissé azért izgulok...

– Figyelj! Bízol bennem? – kérdezte meleg hangon.

– Igen, bízok – döntöttem el végül, határozottan bólintva. Ekkor egy ideje már járművemet szemlélte.

– Már látom, mi lehet a gond, de ha súlyosbodna, a vészjelződ úgyis bekapcsolna. Amíg ez nem történik meg, van esélyünk! Úgy vélem, így még kijuthatunk innen, csak mindig tedd azt, amit mondok!

– Nem szokásom másoknak engedelmeskedni! – vontam fel az orrom azonnal makacsul, majd komoly tekintetét látva mély levegőt vettem. – De bízok benned, szóval a körülményekre való tekintettel, most kivételesen így fogok tenni!

– Rendben! – bólintott elfogadóan. – Most kicsit lassítsunk, éles kanyar jön! – Beleegyezően bólintottam újra, és visszavettem a sebességből. Yusei a kanyar után kielőzött, de elég szorosan előttem haladt tovább. – Kövesd a nyomom – javasolta. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy újabb kátyúba botlasz. – Újra bólintottam, s valóban. Yusei meglehetősen simán átvezetett az úthibák között, s még kanyarogni sem kellett annyira sokat. Talán néha nem olyan szörnyű dolog másokra hallgatni...

https://youtu.be/H5sbv6hiwvc

Elérkeztünk a déli kijárathoz, azaz még pontosabban annak a helyéhez. Elhűlve vettem tudomásul, hogy az ehhez a szakaszhoz vezető autópálya lehajtót nem fejezték be, az építkezést szó szerint félbehagyták, így a Holtág és a rá itt merőlegesen érkező autópálya szakasz között legalább négy méternyi üres tér van, ami alatt az óceán kavarog. Ráadásul, pont a vízszintes rész hiányzott, a meglévő lehajtó pedig meredek spirálban ért véget, így rögtön egy lejtőre kellett volna átugratnunk, ahonnan könnyen visszacsúszunk.

– Szóval úgy vélted, inkább ezt kockáztassuk meg, mint a dugót vagy a rendőröket? – kérdeztem, mikor megálltunk felmérni a helyzetet.

– Ha szeretnéd, még mindig bevihetlek az őrsre – ajánlotta, bár nyilván nem számított rá, hogy ezt a lehetőséget választom. – Talán ez lenne a legegyszerűbb út.

– Nyilván nem szeretném – ellenkeztem hevesen.

– Akkor ne kérdőjelezd meg a döntéseimet! Jelenleg nincs sok lehetőségünk!

– De... hogy jutunk át? Még a kerítést is át kell ugranunk egy olyan hosszú ugrással, hogy eljussunk a lejtőig, amin nem csúszhatunk vissza, mert akkor az óceánba esünk motorostul! Az ellenkező irányból még kivitelezhető is lenne ez az ugrás, de innen lentről...

– Yuzuki! Újra megkérdezem! – nézett mélyen a szemembe. – Bízol bennem?

– Igen – feleltem újra, őszintén.

– Akkor higgadj le, és hallgass ide! Szeretnélek kivinni innen, de ahhoz tiszta elmére lesz szükséged, és hogy pontosan kövesd az utasításaimat!

– Az utóbbi talán menni fog – sóhajtottam egyet. – De az első nem hinném...

– Pont ez az, hogy hinned kell... abban, hogy sikerülhet! Higgy magadban és bennem!

– Rendben – határoztam el végül. – Mit kell tennem?

– Ha csak simán átugratunk, az valóban veszett ügy – magyarázta. – Így nem ezt fogjuk tenni.

– Hanem?

– Látod ott azt a betonívet? – mutatott tőlünk kissé jobbra.

A kijárat felőli oldalon, közel a drótkerítés másik oldalához állt a felettünk lévő autópályát tartó egyik betonpillér, ami valójában egy két kiszélesedő lábon álló kicsavart boltív volt. A boltív kifordulva kezdődött a Holtág mellett, majd az autópálya alatt átfordulva a másik oldalon ért véget, az ív közepe pedig pont a lehajtó meglévő szakasza felett helyezkedett el. Nem tetszett, amin Yusei gondolkodott, egyáltalán nem tetszett. Sok merész mutatvány próbáltam már életemben, de ilyesmit még soha.

– Nem! Nem, nem, nem, nem, nem! – kiáltottam félelmemben, a fejemet hevesen megrázva. – Ki van zárva! Nem! Egyáltalán nem! Soha! Még csak ne is gondolj rá, nem! Én ugyan meg nem csinálom azt az életveszélyes, ostoba mutatványt...! – ellenkeztem szenvedélyesen. Tartottam attól, hogy Yusei majd megint leszid, vagy egyszerűen akkor a másik, zsarus lehetőséget választja, de nem így történt. Ehelyett közelebb gurult hozzám, hogy megértően, de egyben nagyon is komolyan a szemembe nézhessen.

– Elhiszed, hogy az, amit korábban a pörgéssel műveltél, valójában sokkal kockázatosabb volt, mint ez most? – kérdezte sokatmondó hangon.

– Hogy érted ezt?

– Fizika kérdése az egész – magyarázta. – Annál a pörgésnél a körülményekből kifolyólag sokkal több veszélyes végkimenetel lehetősége adódott, mint jelenleg. Akkor számos módon halhattál volna meg, most erre kicsi az esély.

– Világosíts fel!

– Ha át sem jutunk a korláton, nem esünk nagyot. Ha átjutunk, de a tengerbe esünk, az életünk nem veszik oda. A tervünk befuccsol, de a motorokat később kiszedethetjük a vízből. Az egyetlen igazi veszélyforrás, ha rosszul landolunk a felhajtón és a betonba csapódunk, de az sem fog megtörténni, ha mindent úgy csinálsz...

– Tudom, tudom. Ha mindent úgy csinálok, ahogy mondod.

– A kerítésen át kell jutnunk, ez nem kérdés. Ám ha elég nagy sebességgel haladunk, és időben ugratunk, pont áthaladhatunk felette. A boltívre érkezve mindenképp gyorsíts tovább, hogy meglegyen a megfelelő tapadás és lendület, és tartsd minél közelebb a súlypontod az ívhez, szinte feküdj rá a motorra! A trükkös rész akkor jön, amikor eléred a közepét, és fejjel lefelé vagy. Itt még ne állj meg, hanem menj tovább, amíg túljutsz a közepén, s amikor majdnem merőlegesen nézel az óceánra, már a pillér másik szárán, akkor lökd el magad a boltívtől, hogy a lehajtón landolhass! Próbálj meg a lejtőre merőlegesen érkezni, és akkor nem csúszol meg! Ha ez nem sikerül, akkor már földet érés előtt adj gázt, hogy biztosan ne csússz meg lefelé!

– Elég bonyolultan hangzik – sóhajtottam.

– Megmutatom! – felelte, s már el is kezdett tolatni, hogy elég helye legyen felgyorsulni. Lélegzetemet visszafojtva figyeltem, ahogy megáll, majd nagyot gyorsítva belefog a manőverbe. Valóban sikerült átugratnia a kerítés felett, még rámpa nélkül is, majd a boltívre érkezve haladt tovább. Az ív közepe alatt már fejjel lefelé gurult át, majd a másik oldalon lefelé tartva elrugaszkodott a pillértől, s pár métert esve pontosan a lejárati lejtőre merőlegesen, a szélétől másfél méterre ért földet. – Látod? Meg lehet csinálni! – kiáltott vissza elégedetten.

– Neked talán – sóhajtottam hatalmas gyomorgörccsel.

– Most már nem hátrálhatsz meg! – közölte komoly hangon. Újra felfigyeltünk a szirénákra, amik egyre közeledtek. – Ha a Holtágban maradsz, saját magad zárod csapdába. Ott könnyen bekerítenek! – figyelmeztetett.

– Fogtam!

– Csak... tisztítsd meg az elméd, és koncentrálj!

– Megpróbálom.

Én is tolattam, s amikor a megfelelő távolságba értem, megálltam. Szemem a célon, de képtelen voltam elindulni, megfagyott a vér az ereimben. Nem fog menni, mégis hogy menne?! Soha nem mentem még fejjel lefelé... Volt már, hogy egy-egy rámpákból álló extrém trükkökhöz épített pályán szaltóztam a motorral, vagy pörögtem a levegőben, de... ott mindig volt hova földet érni, és nem kellett a plafonon áthaladni...

– Gyere! – kiáltotta Yusei.

– Nem merek!

– Dehogynem!

– Nem akarok! – ellenkeztem.

– Yuzuki... Ne add fel! Én hiszek benned!

– De...

– Gyere! – kérte kitartóan. – Nem lesz semmi gond.

– Jó, de...

– Menni fog! – biztatott. – Ne aggódj! Majd én aggódok helyetted! – Váratlanul elnevettem magam a dolgon, s talán így a félelmem is mérséklődött.

– Rendes tőled – sóhajtottam, miután visszafogtam a nevetést.

– Ne félj! – nyugtatott tovább. – Én itt várok rád!

– Igen – bólintottam, határozottságot erőltetve magamra. – Indulok.

– Koncentrálj! – javasolta utoljára.

Elindultam. A szívem a torkomban dobogott, de többé már nem hátráltam meg, nem tehettem. Yusei számított rám, és én bíztam benne, most pedig már csak ez számított. Nagy levegő és... sikeresen átugrattam a kerítés felett, majd a kemény betoníven landoltam. Most jön a java... Tovább gyorsítva haladtam az egyre jobban becsavarodó íven, mind kissé jobban oldalra dűlve, míg végül már fejjel lefelé gurultam.

– Ha esel, fordulj át! – hallottam meg Yusei ordítását, amit hirtelen nem tudtam mire vélni. Itt kellett volna még több gázt adnom, hogy áthaladjak a középponton, azonban az nem tűnt elégnek. Éreztem, hogy nem lesz elég a lendületem, és megállok egy helyben, miközben a gravitáció követel magának. Talán Yusei már korábban megállapította, hogy ez fog történni?! Fejjel lefelé zuhanni kezdtem, de szinte még a plafonon voltam, amikor meghallottam az újabb kiáltást. – Fordulj át, és adj gázt!

Így már valamivel több értelmét láttam a dolognak. Időm se volt az alapnál jobban pánikolni. Még a levegőben megpróbáltam lendületből, egész testemet bevetve megfelelő helyzetbe fordulni a motorral, ami végül sikerült, de mire ez megtörtént, már csapódtam is a betonba. Az első kerekem a felhajtón ért földet, de a hátsó a levegőben maradt, és egyre lejjebb fordultam.

– Adj gázt, Yuzuki, gyerünk! – kiáltotta Yusei hevesen. Amint tudatosultak bennem szavai, eleget tettem utasításának, és gázt adtam, de mégis csúsztam tovább. A hátsó kerék már a függőleges betonszakaszhoz és, míg az első az út tetején próbált kapaszkodni. – Még többet, és dőlj előre! – adta a további utasításokat Yusei. Úgy tettem, de csúsztam tovább. Pár centi, és motorostul a vízbe esek. A hátsó kerekem csikorogva érintkezett a betonnal, míg az első erősen súrlódott. – Tovább! – biztatott Yusei kitartóan.

Egy pillanatra majdnem feladtam, miközben végtelen kimerültség és tanácstalanság lett úrrá rajtam, de akkor belenéztem azokba magabiztos, kék szemekbe, és végül nem tettem. Minden maradék erőmmel gázt adtam, annyira előre hajoltam, amennyire csak tudtam, s beletelt egy kis időbe, de lassan a motorom felkapaszkodott az útra. Amikor végre a hátsó kerék is a lejtős út felszínén volt, már épp megálltam volna megpihenni, de szerencsére Yusei időben kapcsolt.

– Gázt! – kiáltotta. – Nehogy megállj, mert visszacsúszol! – figyelmeztetett, s én bár mostanra egész testemben remegtem, ezúttal is hallgattam rá. Pár pillanatig egy helyben maradtam, mintha a motorom csúszna az emelkedőn, ám ekkor azelőtt, hogy kimondta volna, eszembe jutottak korábbi szavai. „Tartsd közel a súlypontod a motorhoz!" Ráhajoltam a motorra, szinte ráfeküdtem a kormányra, s így lassan elindultam felfelé. – Szép! – mondta Yusei, s éreztem, ő is megkönnyebbült. – Haladj tovább, odafent találkozunk! – mondta, miközben fél szemmel láttam, hogy ő is indulni készül.

Az út felfelé a körkörösen haladó emelkedőn végső soron egy teljes körív megtételét jelentette, miközben én végig remegtem, s csak remélni tudtam, hogy kezem nem csúszik le a kormányról, vagy a motorom nem inog meg, aminek köszönhetően elcsúszhatnék, s csúsznék is vissza lefelé a tengerbe. Úgy tíz méterrel a vége előtt Yusei elhaladt mellettem, s végül ő ért fel elsőnek az autópályára.

Az én motorom valamiért egyre nehezebben vette a métereket, és az végén szinte úgy kapaszkodott fel a lejtőn, mintha valaki egy kötéllel húzná közben vissza. Kezdtem lassan visszagurulni. Leszállni és tolni mégsem akartam, mert elég meredek volt, és ilyen állapotban nem is bírtam volna. Yusei látva, hogy talán egyedül nem érem el a tetőt, megfordult, majd hozzám gurulva egy fél fordulattal besorolt mögém. Hátulról megtolva a motoromat küzdött fel minket egészen a vízszintes útig.

Ott végre fellélegezve leparkoltunk a leállósávban. Ez valójában nem biztonságos dolog, de mivel már itt is némi dugó alakult, ki, nem sok figyelmet szenteltek nekünk. Sok jármű már így is a leállósávot használta, de felhajtóhoz közel volt még pár méternyi szabad hely. Szükség is volt egy rövid pihenőre, mert már így is a torkomban dobogott a szívem, és zihálva vettem a levegőt. Egy erősebb széllökés hatására reszketni kezdtem, mikor észrevettem, hogy az eget már sötét felhők borítják el.

Yusei leszállt a motorjáról, hogy közelebb jöjjön hozzám. Én is hasonlóan tettem, de alig váltam el D-Wheelemtől, a térdeim meginogtak alattam. Yusei azonban szorosan mellém lépet, és elkapott, mielőtt eleshettem volna. Erősen tartott, miközben egyik kezével a vállamat, másikkal a karomat szorította. Először rémülten, majd megkönnyebbülve és hálásan néztem a szemébe, mialatt ő aggodalmasan engem fürkészett.

– Remegsz, mint a nyárfalevél – állapította meg, mire szaggatottan nagy levegőt vettem. – El is hiszem, hogy megrémültél – nézett megértően a szemembe, miközben tovább tartott, nehogy még a végén újból meginogjak. – Már akkor feltűnt, hogy baj van, amikor a boltívre ugrattál – magyarázta. – Nemcsak hogy nem tartottad elég közel a súlypontodat az ívhez, a lendületed sem volt elég, hogy átvigyen középen.

– Sajnálom – sóhajtottam zaklatottan.

– Nem, én sajnálom – mondta megbánással vegyes aggodalommal, miközben remegő szemeimbe tekintett. – Veszélybe sodortalak. Most már belátom, hogy hiba volt ilyen kockázatnak kitennem téged!

– Nem hibáztatlak. Miattam nem volt más választásunk – feleltem, s megpróbáltam leküzdeni reszketést, de nem sok eredménnyel. – És én voltam béna...

– Nem – közölte melegen, miközben megrázta a fejét. – Ahhoz képest, hogy még soha sem csináltál ilyet, remek voltál!

– Azt... mondod...? – kérdeztem, remegve az arcát fürkészve.

Ekkor elengedett, és úgy tűnt, mintha át akarna ölelni. Ösztönösen borultam a mellkasára és kerestem biztonságot a karjai között. Ő mintha kissé tétovázott volna, majd végül megértően átkarolt és kis időre közelebb vont magához. Mélyen szívtam be az illatát, miközben próbáltam megnyugodni. Ő ekkor kibontakozva az ölelésből megfogta a vállaimat, majd kitámasztott motorjához vezetett, és oldalasan ráültetett arra.

Kissé eltávolodott tőlem, majd levette kék kabátját, amit ezután a vállamra terített. Rajta így már csak egy magas nyakú, szürke pulcsi volt, amin egy piros motívum díszelgett. Ekkor esett le, hogy korábban is talán csak a kabátot akarta levenni, amit én ölelésnek hittem. Kissé zavarba jőve néztem fel rá.

– Szóval azt a mozdulatot nem is ölelésnek szántad – jegyeztem meg elpirulva.

– Semmi gond – mosolyodott el, kedvesen megfogva a vállam. – Pihenj kicsit és próbálj megnyugodni! – javasolta, miközben összébb húzta rajtam a kabátot. – Ez majd melegen tart.

– Köszönöm – feleltem hálásan, ám kissé meglepetten is. Ám ő nem hagyott nekem több időt a csodálkozásra.

– Addig én megvizsgálom a motorodat – jelentette ki, miközben elővette szerszámos ládáját a motorja csomagtartójából, majd a D-Wheelem mellé lépett. – Na, nézzük, mi van itt! – sóhajtotta tettre készen, mialatt féloldalasan letérdelt a motor mellé.

Elkezdte lecsavarozni a motorházat védő panelt, én pedig titokban elvarázsolva figyeltem. Ha belegondolok, hogy egyszer majd le kellesz őt győznöm párbajban, elvennem tőle a Karmazsin Sárkány jelét... Vajon képes leszek rá? Vajon akarom még egyáltalán?

Megj.: Csak egy kép, ami szerintem illik kicsit a fejezethez. Persze a Holtág és a déli kijárat nem így néznek ki ;)