– Tudod... még valamit nem vallottam be neked – néztem kissé bizonytalanul Yusei kék szemeibe, miután elengedte a kezemet. – De mivel úgyis sejtheted már...

– Miről van szó? – érdeklődte megkomolyodva.

– Egy nevet kihagytam a bemutatkozásból – kezdtem kimérten. – Az a lány, akivel tegnap találkoztál ezeken az autópályákon... Aki olyan ostobán megtámadott, és akit átadtál volna a rendőröknek...

– Értem, mire akarsz ezzel kilyukadni – monda jelentőségteljesen, s szemeiben némi keménység jelent meg.

– Violet Witch... egy gúnynév, amit a szóbeszéd szült, viszont... – sóhajtottam lesütött szemmel. – A Lila Boszorkány, az szintén én vagyok – jelentettem ki, újra felnézve arcára. Láttam rajta, hogy mintha pontosan tudta volna, hogy ez következik.

– Tudom – felelte végül kimérten. – Nemrég sikerült megbizonyosodnom erről.

– Pontosan hogyan?

– Nos, ha a lila párbajmotor és a kinézeted nem lett volna elég, ott vannak a szörnyeid. Nem létezik olyan egybeesés, hogy a híres Yuzuki Violet, és a hírhedt Violet Witch ugyanazon szörnyeket használja!

– Pár embert mégis megtévesztett egyetlen maszk...

– Az emberek néha túlságosan hiszékenyek – jelentette ki Yusei rosszallóan.

– Ezek szerint te nem vagy az?

– Violet! Tegnap ígéretet tettem a rendőrségnek, hogy kézre kerítelek téged!

– Tudom! – leptem meg a válaszommal, majd meg is magyaráztam. – A szörnyeid mesélték, hogy egész éjjel a nyomomat kutattad.

– Végül mégis te találtál meg engem...

– Talán ez jelent valamit...

– Annyit tudok, hogy a rendőrség egy időre felfüggesztette a nyomozást az ügyedben!

– Szóval... van egy saját ügyem?!

– Ne legyél olyan lelkes! – javasolta a fejét ingatva. – A szavamat adtam, szóval most be kellene vinnem téged!

– De nekem is megígérted a versenyt! – hoztam fel jelentőségteljesen.

– Igaz. Adok neked egy esélyt, Violet, hogy bizonyítsd, érdemes vagy a bizalmamra!

– Ó, mily kegyes!

– Ne gúnyolódj, mert még meggondolom magam.

– Jó van – sóhajtottam. – Viszont... előbb jöjjön egy kis szórakozás!

– Mire készülsz?

– Te készülj fel az évtized legnagyobb tréfájára!

– Hogyan? – döbbent meg, de én már be is pötyögtem valamit a motorom kijelzőjén, és küldtem neki a képeket.

– Néz meg az üzeneteket! – javasoltam.

– Rendben – lépett a motorjához ő is, de amint megnyitotta a fájlt, elállt a lélegzete. – Mi a... Hogyan?! – Mellé léptem, hogy még közelebbről szemlélhessem az arcát, amint a képeket tekeri tovább. Az első képen ő a lelátó székein alszik, a rózsaszín csirke pedig éppen az arcához nyomja az övét és nagyban mosolyog. Utána még pár hasonló kép, ahol a csirke különböző pózokban dörgölőzik hozzá. – De ez... Miért?! – nézett rám értetlenül.

– Igazán aranyos a barátnőd – nevettem gúnyosan. Ekkor Yusei átlapozott a következő képre, ahol én, a három robot és Runner pózoltunk vele a lelátóban. A robotok hüvelykujjukat mutatták fel a kamerába vigyorogva, míg én és csirke egy V-betűt mutattunk, ami egyértelműen elégedettségünkre utalt.

– Ne már! – sóhajtotta Yusei. – Tökre aludtam, ti meg erre ilyen képeket csináltok?!

– Ó, társalogtunk is egy kicsit – feleltem. – A szörnyeid először nem igazán csíptek.

Yusei nagy levegőt vett, és tovább lapozott. A képen Quillbolt és Katica beszélgettek meghitten a lelátón.

– Tulajdonképpen miért keltetted életre a szörnyeimet? – fordult hozzám Yusei. – Hogy lehetséges ez egyáltalán?

– Nos, mindkettő hosszú történet. Most legyen elég annyi, hogy, egy: Megláttam, hogy pár seggfej el akarja lopni a motorodat. Quilbolttal megállítottuk őket, majd ő utána bemutatott a többieknek, akik miután már nem utáltak, könyörögtek, hogy nekik is adjak testet.

– Még így sem hiszem el – rázta a fejét Yusei.

– Ha egy párbajozónk elég erős a kapcsolata a szörnyeivel, azok szellemei párbajon kívül is ott vannak a közelében. Az én erőmmel pedig bármilyen jelen lévő Szellemnek tudok testet adni.

– Ezek szerint a szörnyeim... – lépett tovább a következő képre Yusei, ahol a pálya előtt pózolunk, miközben őt Junk Warrior és Synchron tartja. Itt mind a képen voltunk.

– Mindig is a közeledben voltak, legalábbis ők a képről – magyaráztam kedvesen.

– És Csillagpor? – jutott eszébe, majd előkapta a sárkány lapját. – Ő is ott volt? És most?

– Ő nem tartózkodik ennyit a mi világunkban. Az én sárkányaimmal is ez a helyzet – feleltem, amin kissé mintha elszomorodott volna. – Tudod, ha ide akarod hívni, csak koncentrálj rá erősen – javasoltam.

– Még szokom ezt a dolgot – sóhajtotta, és inkább zsebre tette a lapot.

– Te tudod – vontam vállat. – Hé, a kövi képet nézd! – Yusei tovább tekert. A fotón épp motorozás közben csináltam rólunk selfie-t. Yusei-t a két robot tartotta mellettem, Speed Warrior a piros motort cipelte a közelben, Katica, Quillbolt és Runner pedig szintén körém gyűlve hajoltak bele a képbe. Yusei-nek újból sikerült rácsodálkoznia a dologra.

– Tudod... ez meglehetősen veszélyes volt – szidott meg végül.

– Ugyan, régóta idézgetek meg szörnyeket...

– Én arra céloztam, hogy vezetés közben selfie-ztél! – pontosított szigorúan. – Meg, hogy párbajszörnyekkel cipeltettél...

– Állj, állj, állj! – emeltem fel a kezemet. – Az, hogy az árvaházba vigyünk, a szörnyeid ötlete volt!

– És te hallgattál rájuk? – vonta fel Yusei a szemöldökét.

– Csak tudják, mi a jó a főnöknek, nem? – kacsintottam rá ravaszul.

– Főnöknek?!

– Ja. Nem is tudtad? – kérdeztem pimaszul, hisz persze, hogy nem tudhatta. – A szörnyeid „főnökként" emlegetnek téged.

– Végül is... tetszik a hangzása – tisztázta magában. – Ha már itt tartunk... téged hogy neveznek a szörnyeid?

– Yuzukinak – vontam vállat. – Meg néha Yuzunak becéznek.

– Yuzu...

– Te még nem becézhetsz! – kötöttem ki.

– Nem is akartam – tisztázta.

– Te bajod!

– Most csak veszekedni akarsz!

– Nem is!

– Ó, most komolyan?! – sóhajtotta Yusei, majd az utolsó képre kattintott. Újabb csoportkép, ami már az árvaház udvarán készült. Mind nagyban vigyorgunk, kivéve Runnert, aki még utoljára, titokban épp puszit nyomott Yusei arcára. Oldalra pillantva láttam, hogy Yusei is ugyanezen a dolgon csodálkozik el újra.

– Érdekes kérdés – vetettem fel. – Vajon létezik-e szerelem párbajozó és párbajszörny között? – néztem az égre színpadiasan. Ekkor feltűnt az is, hogy lassan a bárányfelhők sűrűsödnek, kitakarva a Napot.

– Nem fair! – mondta Yusei, szinte panaszos hangon. – Értem, hogy nem akartál rosszat... De amikor valaki rájön, hogy ilyesmik történtek vele, amikor még csak magánál sem volt...

– Igen... Kissé fura lehetett reggel máshol felkelni!

– Kissé?! – csattant fel Yusei. – Mikor Martha elmesélte, hogy élő párbajszörnyek vittek el odáig, azt sem tudtam, hol áll a fejem! Mellesleg őt is nagyon megijesztettétek! – rótta fel nekem. Én viszont erre csak elnevettem magam. – Mi az?! Ez nem vicces!

– Csak nem megijedsz a saját szörnyeidtől? – gúnyolódtam.

– Yuzuki! – szólított végre keresztnevemen. – Nem keltheted életre a szörnyeimet és vitethetsz velük keresztül a városon engedély nélk...! – fortyogott, de én csak tovább nevettem.

– Már megtettem – tártam szét a karjaimat.

– Hát ez... nem volt szép!

– Hagyhattalak volna ott is. Talán újra megpróbálják ellopni a motorodat, ezúttal sikeresen, téged pedig kirabolnak! Az jobban tetszett volna? – kérdeztem jelentőségteljesen.

– Tudod... fel is kelthettél volna! – mutatott rá.

– Hát igen, nos...

– A szörnyek miért nem keltettek fel?!

– Mert erre kértem őket, cserébe a varázslatért!

– Hogyan?!

– Nem voltam biztos benne, hányadán állunk – vallottam be őszintén. – Egyébként meg – csillant meg ravaszul zöld szemem –, olyan édesen aludtál. – Nem bírtam ki és elkuncogtam magam.

– Hihetetlen vagy! – sóhajtotta Yusei, miközben megpróbált ennél jobban nem kiakadni.

– Tudom – vigyorogtam.

– Viszont... azt köszönöm, hogy nem hagytad, hogy elvigyék a motoromat.

– Nincs mit. Bár, magadnak is köszönd! A biztonsági rendszere nem engedte nekik beindítani, így tovább tartott az egész. Egyébként lehet, hogy nem érek oda időben.

– Igen. A D-Wheelemben mindent saját kezűleg építettem.

– Szép munka! – paskolgattam meg ekkor a piros motort, minek hatására láttam, hogy megrándul az arca.

– Ha lehet, ne fogdosd a motoromat!

– Az a három srác tegnap pedig jól összefogdosta!

– Ezt muszáj volt...? – kérdezte fájdalmas arckifejezéssel.

– Igen! – vágtam rá lazán.

– Yuzuki!

– Ó, szóval már ezen a néven hívsz?

– Mi lesz azzal a versennyel?! – ragadta meg kihívóan a tekintetemet, én pedig álltam az övét.

– Indulhatunk! – vettem magamra a sisakot, mire ő is hasonlóan tett, ám végig egymás szemébe néztünk.

– A Holtág egy zsákutcában végződik – magyarázta komoly hangon Yusei. Ha nem akarsz a kerítésnek sodródni, az utolsó száz méteren érdemes lelassítani. Az út vége, vagyis a kerítés előtt öt méterre van egy vörös vonal. Azon át kell haladni, mielőtt megfordulnánk! Veszélyes, igaz, de te szereted a kihívásokat, vagy tévedek?

– Nem tévedsz! – vágtam rá nagyot nyelve. Öt méterrel a kerítés előtt... Ha rosszkor fékezek...

– Az nyer, aki a helyes fordulat után először ér vissza... – Yusei oldalra nézve megpillantott egy régi közlekedési lámpát pár méterre előttünk abba az irányban, ahová indulni készültünk. – Aki először halad át annak a lámpaoszlopnak a vonalán! – határozta meg a feltételeket.

– Legyen – fogadtam el. – Viszont... – fűztem hozzá, mielőtt indulhattunk volna. – Mit ér egy verseny tét nélkül?

– Mire gondolsz?

– Ha nyerek, nem árulsz be a rendőröknek! Plusz, nem tartóztatsz le!

– Ezt nem tehetem meg – rázta meg a fejét határozottan.

– Szóval akkor mégis hogy tervezted? – hüledeztem. – Verseny után egyszerűen...

– Adok magunknak pár napot, hogy megismerjelek – közölte Yusei tárgyilagosan. – Utána döntök, mi lesz a sorsod.

– Remek – sóhajtottam. – És azt kérhetem, hogy... Na, így már nem is tudok mit kérni.

– Akkor kérek én először! – vette újra kezébe az irányítást. – Ha én nyerek, minden kérdésemre válaszolsz, amit csak felteszek! – kötötte ki.

– Rendben! Akkor... ha én nyerek, csak arra válaszolok, amire én is akarok! Alku?

– Alku! – szorított meg a kezem. – Készülj fel az őszinteségre, Yuzuki!

– Állj! Az nem ígértem, hogy őszintén fogok válaszolni – feleltem ravaszul.

– Én pedig ha akarnám, simán idehívhatnám most a zsarukat – közölte valamivel szigorúbb hangon. – A bizalom kettőn áll, Yuzuki! Ha nem alap az őszinteség kettőnk között, az előzékenység sem lesz az!

– Jól van, fogtam – morogtam elfogadóan. – Azt hiszem, akkor meg kell nyernem ezt a versenyt!

– Próbálkozz! – mosolyodott el Yusei magabiztosan. – Rajthoz! – tolta motorját a lámpa vonaláig, majd fel is ült rá. Én is hasonlóan tettem a sajátommal.

Sokan azt hiszik, a gyorsasági verseny pusztán a járművek, illetve az azokat vezető személy merészségének versenye, pedig nem így van. A pályák, ahol ezeket a versenyeket tartják általában nem egyenes és hibátlan útszakaszok. A pálya kanyarog, és jelenlegi pályánkon különféle úthibák is előfordulnak. A verseny lényege tulajdonképpen az, hogy melyik versenyző képes ezeket a különböző akadályokat a legnagyobb sebességgel, azaz a legkevesebb idő alatt még biztonságosan venni. Hiszen nyilván, ha kisodródunk, felborulunk, balesetet szenvedünk, azzal együtt ki is estünk a versenyből.

https://youtu.be/FsfrsLxt0l8

Yusei bepötyögött valamit a kijelzőjébe, mire mindkettőnk motorján egyszerre visszaszámláló jelent meg, ami tizenháromtól számolt vissza. A közelben lévő más motorosok a szélekhez húzódtak, teret adva nekünk. Egyfajta íratlan szabály volt, hogy ha valaki versenyre készül itt, akik nem vesznek részt abban, azok megtisztítják a pályát, azaz ebben az esetben a Holtágat.

– A jelre indulunk – jelentette ki Yusei, miközben utoljára rám pillantott.

– Rendben – bólintottam, és megszilárdítottam tekintetemet. Ha nem pusztán titkaim megőrzése céljából, a büszkeségem miatt meg kell nyernem ezt a versenyt!

A számláló elérte a hármat. A legnagyobb sebességgel még biztonságosan teljesíteni a pályát – idéztem fel fejemben a célt.

„Kettő" Megfeszültem, és éreztem, Yusei is így tesz.

„Egy" Most dől el minden!

„START!"

Kilőttünk, mint két rakéta és az első kanyar felé vettük az irányt. A D-Wheeljeink remekül gyorsultak, bár Yusei momentum motorja erősebbnek mutatkozott. Néhány hosszal kielőzött, de kezdtem felzárkózni, a kátyúkat össze-vissza kerülgetve.

A holtág valójában, a számos kisebb kanyart leszámítva, egy dupla „S"-ívet írt le az öböl felett, ahol újra csatlakozott az új autópályához. Persze, most nem szándékoztuk a dél-nyugati kijáratot használni. A cél az lenne, hogy a pálya végén lehető legkisebb időveszteséggel megforduljunk, s visszafelé is megismételjük a pályát.

Elértünk az első kanyarhoz. Yusei még időben lassított, hogy biztonságosan vegye azt. A sebesség utáni vágy kissé elterelte a figyelmem, így nekem csak akkor esett le, hogy érdemes lett volna lassítani, amikor már túl késő volt. Ha a kanyarban fékezek, tuti kisodródom. Ilyen nagy sebesség mellett viszont ugyanaz történhet. Régi, kockázatos trükkhöz folyamodtam hát. Láttam Yusei tekintetében a döbbenetet, amikor veszélyes sebességgel elhaladtam mellette. Jóval előtte értem el a kanyart, majd miután megtettem a fordulat egy harmadát, összeszorítottam a fogam és még nagyobb sebességre gyorsítottam.

Úgy bedőltem a kanyarban, hogy könyököm a földtől centiméterekre volt, ami egyenes út lehetett volna a megcsúszáshoz. Azonban az extra fordulatszám, amikor gyorsítottam ideiglenesen megnövelte a kerekek súrlódásának mértékét, így nehezen, de sértetlenül kijutottam a kanyarból. Észveszejtő sebességgel lőttem ki a következő egyenesebb szakaszra, mialatt hatalmasat sóhajtottam. Azt el is felejtettem, hogy Yusei-jel a képernyőn keresztül videó kapcsolatban vagyunk. Nekem csak az tűnt fel, hogy utólag fut végig a borzongás a hátamon, ami hatására akaratlanul is lelassítok.

– Ezt nem hiszem el! – hallottam meg Yusei neheztelő hangját a hangszórómból, miközben a kijelzőn láttam, hogy a fejét ingatja. Ekkor viszont már a piros motor is utolért, és észrevettem magam mellett Yusei-t. – Yuzuki, mégis mit képzeltél?! – kiáltott rám immár élőben.

– Mi közöd hozzá?! – kiáltottam vissza, de hangom akaratlanul is megremegett.

– Úgy gondoltad, hogy ha még itt megölöd magad, akkor majd nem kell a rendőrséggel számolnod, vagy mi?! – kérdezte idegesen.

– Nem! – állítottam.

– Mégis milyen, elnézést a kifejezésért, de mégis miféle idióta gyorsít a kanyarban?!

– Nem tehettem mást...

– Mi az, hogy nem tehettél mást...?!

– Elég már a kioktatásból, jó?! – sóhajtottam. – Versenyzünk, vagy mi, nem?! – céloztam arra, hogy már egy ideje csak lazán fej-fej mellett haladunk.

– Ha nem tudsz rendesen versenyezni, legjobb lesz ha... – vetette fel Yusei.

– Nem figyeltem eléggé, rendben?! – vágtam rá. – De amúgy meg az ilyen versenyek nem feltétlenül a biztonságról szólnak. Néha kockáztatni kell!

– Ha elég alaposan felméred a pályát, és ahhoz igazítod a tempódat, jelentősen lecsökken a kockázat.

– Most súgni próbálsz? – kérdeztem elvigyorodva.

– Igazad van! – döntötte el végül. – Ha veszélyesen akarsz élni, rajtam ne múljon! – mondta, és pár hosszal kielőzött.

Követtem volna, de nemsokára itt volt az újabb kanyar. Úgy voltam vele, hogy ne kísértsük a sorsot duplán, így most tartottam a sebességet, és lassabban vettem be a kanyart. Ezúttal csak kissé inogtam meg, de az a korábbi félelem miatt is lehetett.

– Na, látod, így is lehet kanyarodni! – mondta a képernyőn keresztül Yusei jelentőségteljesen.

– Lehetne, hogy nem beszélünk a verseny végéig? – kérdeztem szemforgatva, miközben újra gyorsítani kezdtem. Már jócskán lehagyott, így utol kellett érnem.

– Felőlem – sóhajtotta lemondóan, majd megszilárduló arckifejezéssel tovább gyorsított. Több se kellett nekem, és én is ráléptem a gázra.

Beletelt néhány kisebb kanyarba, amikben szintén kissé meginogtam, de végül sikerült beérnem őt, majd azzal egyetemben el is hagytam. A pillantásunk összetalálkozott, amikor elhaladtam mellette, és mikor egy vonalba kerültünk, mintha pár pillanatra megfagyott volna az idő. Utána előre törtem, de újra megingott a motorom, most már az egyenes szakaszon is. Nem értettem. Ennyire nem lehet rossz az egyensúlyérzékem?! Vagy ilyen rossz ez az út? Nem a legújabb, de ahol meginogtam, ott pont nem volt kátyú sem.

– Yuzuki, figyelj! – szólt újra hozzám Yusei. – Talán túlságosan komolyan veszed!

– Elég! Nincs duma! – torkolltam le, és tartottam az előnyömet.

Újabb kanyarok jöttek, amik kivétel nélkül kizökkentem az egyensúlyomból, de legalább az előnyömből nem nagyon vesztettem. Yusei néha közelített felém, de olyankor újra sikerült lehagynom. Majd újra egyenesebb szakaszra értünk, ahol váratlanul kielőzött. Ez annyira elterelte a figyelmemet, hogy nem vettem észre az előttem futó repedést az úton, amibe így egyenesen belehajtottam. Yusei pedig próbált is figyelmeztetni.

– Vigyázz! – kiáltotta, rögtön miután elhaladt mellettem, de már túl későn reagáltam.

Átgurulva a repedésen megakadt az első kerekem. Ultragyorsan kellett döntenem. Hagyom, hogy nagyot bukfencezzen előre a motorom, remélve, hogy nem törik be a fejem, vagy a feltorlódó energiát valami más mozdulatba próbálom átvezetni. Nem kockáztattam. Elfordítottam a kormányt, így a hátsókerék pusztán pár centire emelkedett meg, majd a lendületem vertikális forgatónyomaték helyett horizontálisba adódott át. Búgócsiga módjára forogtam, miközben a korláthoz is elég közel sodródtam. A forgatónyomaték és a lendület viszont vitt tovább előre.

– YUZUKI! – ordította Yusei rémülten, amikor észrevette, hogy szörnyű sebességgel pörgök a nyomában.

Ekkor gyorsan tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, és ezek után hátrafelé sodródott tovább, hogy e módon jobban láthasson engem. A centripetális erő hatására, ami a helyemen tartott, nem csúsztam le a motorról, de a kezdtem szédülni és a gyomrom is kavarogni kezdett. Annyira kétségbeestem egy pillanatra, hogy megszólalni sem tudtam, miközben Yusei valószínűleg próbálta felmérni a helyzetemet.

– Ááá... Hülye forgáááás....! – ordítottam idegesen.

– Yuzuki! – szólított meg újra, valamivel visszafogottabban. – Fontos, hogy ne ess pánikba!

– Késő– sóhajtottam. – Hogy állítom meg?! – préseltem ki magamból végre egy kerek mondatot. Yusei, aki velem ellentétben nem adta meg magát a pániknak, hanem próbálta megőrizni hidegvérét, azonnal előállt a válasszal.

– Ha megállítani akarod, csak az éred el, hogy elcsúszol és nekiütközöl a falnak! Az egyetlen biztonságosnak mondható mód, ha kitörsz belőle! – közölte mély meggyőződéssel. Végül is, ő a fizikus... – A motorodon külön van fék a két kerékhez, ugye? – kérdezte.

– Igen...

– Remek! Negyeddel azelőtt, hogy a menetiránynak hátrafele lennél, fékezd le a hátsó kereket, de csak azt! Hagyd, hogy az első tegyen egy kétszázhetven fokos fordulatot, és amikor menetirányban állsz, ragadd meg erősen a kormányt és adj gázt, mielőtt továbbfordulnál!

– Megpróbálom... – nyögtem. A következő két fordulat alatt még erőt gyűjtöttem, majd belevágtam.

Alig egy másodpercem volt, s amikor keresztben álltam az úton lefékeztem a hátsó kereket, de az első kereket a lendület vitte tovább. Miután megtett majdnem egy teljes kört, a lendület lecsökkent annyira, hogy a forgatónyomatékot némi gáz adásával le tudtam győzni, s kitörve a pörgésből újra egyenesen haladtam. Yusei terve hibátlanul működött. A fejem zúgott, annyira szédültem, hogy hosszú pillanatokig csak foltokat láttam, de próbáltam tartani az irányt.

– Vigyázz, kanyar! – figyelmeztetett Yusei, aki ekkor bevárt engem, majd újra menetirányba fordult, és fej-fej mellett vettük be a kanyart. Mire kiértünk onnan, kezdett kitisztulni a fejem és a látásom is. A gyomrom még forgott, de az a legkevesebb. Nagyokat sóhajtottam, hogy lenyugtassam magam. – Jól csináltad! – nézett rám Yusei biztatóan. – Egy ilyen pörgésből meglehetősen nehéz kiszabadulni, nem hiába nevezik egyesek forgatónyomaték-csapdának.

– Ez a neve? Még sosem hallottam... – Yusei bólintott.

– Rengetegen vesztek már oda egy ilyen bepörgésben, amit te most leküzdtél – mondta némi elismeréssel.

– Nem szidsz le, amiért belekeveredtem ebbe az egészbe? – kérdeztem csodálkozva.

– Mindenkivel megesik, hogy egy úthibába botlik. Persze, nem történik meg, ha az utat figyeled, de úgy érzem, én tereltem el a figyelmedet... – mondta némi megbánással. Csodálkoztam, hogy még ő kér elnézést.

– Bár ez nem kifogás. Nagyon durva hiba volt nem észrevenni az a repedést – sóhajtottam, kivételesen magamat okolva.

– Ez a verseny egyre borzasztóbb – állapította meg Yusei. – A Holtág az évek alatt egyre használhatatlanabbá vált. Inkább fejezzük be, mielőtt...

– Ugyan! – kiáltottam újult lelkesedéssel. Azt a „ne beszéljük" dolgot pedig nem hoztam fel többet. Ha Yusei nem segít az előbb, akkor...

– Az imént majdnem meghaltál! – ingatta a fejét az említett. – Kicsit sem érzed rosszul magad? – kérdezte némi aggodalommal.

– Már nem – feleltem vidáman, bár jól esett a törődése. – A túlélés felpörget!

– Ez a hasonlat most durván idevág. Meglehetősen sajátos felfogással rendelkezel – jegyezte meg.

– Versenyezzünk! – kiáltottam, és gyorsítani kezdtem, s egyben le is hagytam őt. Ekkor egy nagyobb ívű kanyar után végre megpillantottuk a Holtág végét. Fél kilométerre lehetett tőlünk.

– Ott a vége! – magyarázta Yusei. – Az utolsó száz méteren kezdj el lassítani! – javasolta.

– Nyugi, ezúttal van tervem! – jelentettem ki, és tovább gyorsítottam. Nagyon kockázatosnak tűnt, de muszáj volt beismernem. A korábbi búgú-csigás manőver rendesen felnyomta az adrenalinomat. Igaz, jól elszédültem, de, csak mert hagytam magam. Ha viszont egy irányba nézek, mint a balerinák forgás közben, akkor talán könnyebben uralom a motoromat, és azzal a trükkel, amit Yusei tanított... – Szemétség lenne a tippedet ellened felhasználnom? – kérdeztem sejtelmesen.

– Nem tetszik ez a hangnem... Yuzuki, mire készülsz?

– Meglátod – feleltem, és ezúttal már önként készültem a dologra. Száz méteren belülre értem, de nem lassítottam. Láttam, hogy Yusei idegesen összevonja a szemöldökét, de én csak belevigyorogtam a kamerába. – Végül is, YOLO, nem? – kérdeztem, majd tovább gyorsítottam.

– Túl gyorsan mész! – kiáltotta Yusei.

– Csak amennyire a lendülethez szükséges – feleltem. Még ötven méter a kerítésig. Ilyen sebességgel akár át is szakíthatnám, de a drót felszántaná a bőröm. Nem, ennél jobbat találtam ki!

– Lassíts! – ordított Yusei. Harminc méter volt.

– Még nem!

– Yuzuki...!

Levettem a gázról a lábam, de nem fékeztem. Ehelyett éles ívben elfordítottam a kormányt, s hagytam, hogy a motor törvényszerűen forgásba kezdjen, és így haladjon tovább a fal felé. Még sebesebben pörögtem, mint az előbb, de ezúttal pillantásomat nem vettem le az út végéről. Négy pörgés után tizenöt méteren belülre értem. Nagy levegőt vettem, a vonal még tíz méter... Még három pörgés.

Áthaladtam, azaz átforogtam a vonalon. Több se kellett nekem, amint a visszaút irányába nézett a motorom, behúztam a hátsó féket. A motorom eleje ezúttal teljes kört írt le körülöttem, majd, amikor újra irányban álltam, még éppen a vonalon belül, gázt adtam, és elindultam visszafelé.

Yusei-jal a vonaltól harminc méterre keresztezték egymást útjaink, miközben ő tovább haladt a fordulóhoz tartva, én pedig már a visszautat jártam. Kék tekintetében hatalmas döbbenet ült, amikor az találkozott az én büszkén csillogó zöld szemeimmel.

– Nem! Hiszem! El! – mondta a fejét ingatva. – Te teljesen őrült vagy! – kiabálta a kamerába.

– Őrült? Zseni? Néha a kettő egy és ugyan az – feleltem rezzenéstelen arccal, majd tovább haladtam a cél felé.

Hátrapillantva láttam, ahogy a vonalat elérve annyira lelassít, hogy könnyedén megtesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd egy másodpercnyi megállás után már indul is utánam. Próbáltam tartani az előnyömet, de úgy tűnt, az egyenes szakaszokon ő a nyerő. A kanyarokban talán előnyhöz juttatott a kockázatos merészségem, de az úthibákat és a motorom minőségét tekintve jelenleg nem tudtam gyorsabban menni. Hiába kerülgettem a kátyúkat, mint egy veszett csirke, Yusei-nek valahogy folyton sikerült megtalálnia a legkevesebb kanyargással járó ösvényt a hibák között, és ezzel is egyre inkább felzárkózott.

– Be kell, valljam, egy kicsit azért sikerült lenyűgöznöd! – mondta, amikor már harminc méteren belülre ért, és folyamatosan közeledett.

– Igen? – kérdeztem kihívóan.

– Felhasználni azt a mozgásformát, ami korábban majdnem az életedet követelte... igazán merész, és valahol zseniálisnak mondható! – vallotta be. – Nagy bátorság kellett hozzá, az fix...

– Hát, ami azt illeti – jöttem kissé zavarba.

– De hatalmas ostobaság is! – jött az elengedhetetlen lecseszés. – Ha egy hajszálnyit is hibázol, ha képbe jön egy újabb úthiba... Ott rögtön szörnyethaltál volna!

– Azért ne legyünk ennyire drámaiak! – sóhajtottam. – Tudod, boszorkány vagyok! Nem haltam volna meg, hiszen...

– Miért, talán rád nem vonatkoznak a fizika törvényi?!

– A varázslat fogalmából mit nem értesz? Ha beüt a krach, csak megidézem az egyik szörnyem, és...

– A szörnyeid sem menthetnek meg a hülyeségtől!

– Téged sem az okoskodástól!

– Most komolyan? – nézett a szemembe Yusei, amikor újra sikerült utolérnie, és megint fej-fej mellett haladtunk. – Tényleg megérte ennyit kockáztatni?

– Jó móka volt, az biztos! – mosolyodtam el, majd a következő kanyart ismét gyorsítva vettem be, hogy lehagyjam őt. Ám itt már nem sikerült időben bedőlnöm, így helyette a motorom tett két teljes fordulatot, hogy a lendületet levezesse, ami egyébként vitt volna tovább a korlátig. A pörgés után kiértem a kanyarból, és tovább gyorsítottam.

– Te tényleg őrült vagy! – ingatta a fejét Yusei hitetlenkedve, s mint egy jel, a motorom újra megingott alattam. Kacsáztam párat, mire sikerült stabilizálnom. – Mégis mi jár a fejedben ilyenkor? – vont kérdőre őszinte kíváncsisággal, s enyhe aggodalommal.

– Nem sok, csak próbálok túlélni – vontam vállat, mire olyan arckifejezést vágott, mint aki mindjárt dob egy hátast.

– Pengeélen táncolsz egy éppen csak befagyott tó hajszálvékony jegén, és még élvezed is – állapította meg ítélettel a hangjában. Akaratlanul is elmosolyodtam.

– Ennél jobb metaforát nem is alkothattál volna – nevettem el magam.

– Nem viccnek szántam! – ellenkezett Yusei szigorúan. – Az életeddel játszol!

– Tudsz jobb játékszert?

– Na, jó, ezt már csak azért mondtad, hogy bosszanthass!

– Miért, bejött? – kérdeztem pimaszul.

Ezt követően már válaszra sem méltatott, csak megpróbált kielőzni. Nem hagytam neki, és utolérve megpróbáltam leszorítani. Egyre közelebb kerültünk a korláthoz.

– Yuzuki, mit művelsz?! – szisszent fel, amikor motorja széle egy pillanatra fémes csendüléssel hozzáért a körülbelül egy méter magas betonkorláthoz. Az óceánba nem eshetett volna véletlenül sem, mert a korlát felül fémhálóban folytatódott tovább, ami lehetőleg megtartotta volna, de persze így sem tetszett neki a dolog.

– Ugyan azt, amit te tegnap! – feleltem, és újra a falhoz nyomtam volna, ám ő hirtelen lefékezett, s így végül én estem neki a falnak. Métereken keresztül érintkezett motorom csikorogva a betonnal, miközben Yusei megkerült hátulról, és most már ő volt belül. Vártam, hogy majd most ő fog leszorítani, de ő inkább elegendő helyet hagyott nekem.

– Aki másnak vermet ás... – jegyezte meg jelentőségteljesen, miközben a motorom már szikrázott a súrlódástól. – Nem akarsz már elválni a faltól? – kérdezte.

– Kösz, megvagyok, egészen hozzám nőtt ez a beton! – feleltem váll rántva.

Azt hiszem, itt tört meg nála a jég. Legalábbis, most leszólás helyett kivételesen mosoly kúszott az arcára, majd nevetni kezdett. Yusei rendesen kinevetett. Persze, időközben sikerült elszakadnom a faltól, és akkor én is csatlakoztam hozzá a nevetésben. A feszültség mintha hirtelen elpárolgott volna belőlünk. Kezdtük igazán élvezni egymás társaságát. A Szellemek ekkor újra csatlakoztak hozzánk, és velünk nevettek ők is.

– Ne haragudj! A leszorítás undok dolog volt – mondtam végül, már bánva a dolgot, miközben a nevetés után mindketten levegő után kapkodtunk.

– Ne haragudj, hogy hagytalak a falnak esni – felelte cserébe, ő is némi megbánással. Bár, ami azt illeti, azt talán megérdemeltem, ő mégis elnézést kért. Yusei valóban nagyon előzékeny volt velem, amit titokban nagyon is értékeltem.

Melegen egymás szemébe néztünk, majd kibékülve közelítettük meg az utolsó előtti fordulót. Úgy tűnt, végre sikerült azonos nevezőre vergődnünk, megtalálni a közös hullámhosszt. Motorjaink fej-fej mellett vették be a kanyart, a mozdulataink teljesen összehangolódtak. Mindig hajnal előtt a legsötétebb az éj – gondoltam bedőlés közben. Néha a legnagyobb veszekedés után jön el a béke.

Már csak az utolsó, két kilométeres egyenes szakasz volt előttünk, s annak végén egy utolsó kanyar, majd kétszáz méter után a cél. Sejtettem, hogy az egyenesben Yusei majd le fog hagyni, de az előbbiek után már úgy voltam vele, hogy nem számít. Már nem zavart a gondolat, hogy veszíthetek, megbékéltem a lehetőséggel, hogy Yusei talán legyőz engem és megnyeri a versenyt. Azok után, hogy így összerázódtunk, mi a legrosszabb, ami történhet? Az igazi nagy titkaimra nem fog rákérdezni, mert még a létezésüket sem sejtheti. Akkor meg?

Kellemes nyugalom lett úrrá rajtam, ahogy megközelítve a célt Yusei motorja lassan kielőzte az enyémet, én pedig még csak meg sem erőltettem magamat. Már nem éreztem szükségét. Nem gyorsítottam, hanem harc nélkül, békére lelve hagytam, hogy lehagyjon.

– Yuzuki... – mondta lágy hangon, amikor megértette, mi történik. A kijelzőn láttam, hogy eddig komoly vonásai kisimulnak, és lassan elmosolyodik, miközben sebességéből folyamatosan veszített. Mi? Ő is lelassított?! – döbbentem meg.

– Yusei? – néztem rá csodálkozva, immár élőben, ahogy lassan beértem őt. – Simán megnyerheted, miért lassítasz?

– Neked sem kell feltétlenül veszítened – válaszolta jelentőségteljesen. Ragyogó tekintettel farkasszemet néztünk, aminek végül egy kölcsönös, meleg mosoly vetett véget.

– Akkor? Most mi legyen? – kérdeztem tanácstalanul, de valahol mélyen teljes békében.

– Lesz, ami lesz – sóhajtotta Yusei, hasonló nyugalommal. – Érjük el a célt, és aztán...

Ám hirtelen hatalmas robaj zökkentett ki minket az idilli állapotból. Fém csikordulása, gumik súrlódása és beton törése szűrődött a félig felettünk haladó autópálya felől, majd törmelék kezdett hullani a magasból. Egy teherautó szakította át a korlátot, és lógott le félig az útról. Hirtelen nagyot fékezve kikerültük a lehulló betondarabokat, minek hatására és végül az út közepén kötöttem ki, Yusei pedig a belső, a fenti út takarásában lévő szélig sodródott, majd végül befelé fordulva állt meg.

Alig jutottunk levegőhöz a felettünk lógó járművet figyelve, annak csomagterét védő rögzítő kötelek elszakadtak, és a farönkök, amiket szállított, elkezdtek lepotyogni a mi utunkra. Összenéztünk Yusei-jal, akin láttam, nem biztos benne, hogy mit a legcélszerűbb ilyenkor tenni, én viszont az voltam. A lehulló rönkök felé emeltem a karom, miközben szemem zölden, kezem lila színnel izzott. Az erőmmel megtartottam a rönköket a levegőben, majd sorban a közeli tengerbe dobtam őket.

– Bio hulladék, nem? – vontam vállat.

Láttam, hogy Yusei megkönnyebbülve felsóhajt. A teherautó úgy tűnt, nem zuhan le, így megoldottnak láttam a problémát. Ám hirtelen újabb dörrenésre eszméltem fel, minek hatására értetlenül Yusei-ra pillantottam. Ő ekkor már az autópályáról felém kapva tekintetét, motorját beindítva az irányomba lendült.

– VIGYÁZZ! – üvöltötte teljes torokból.

Megrémültem, majd feltekintve láttam, hogy az egész teherautó zuhan lefelé, pontosan arra a helyre, ahol én állok. Bizonyára egy másik autó meglökhette, és túlfordult a kritikus ponton. Odébb gurulhattam volna, de lefagytam. Képtelen voltam megmozdulni. A felém közeledő hatalmas jármű látványa pár másodpercre teljesen megbénított.

Csak arra eszméltem fel, amikor Yusei nekem hajtott, majd motorjával messzire lökte az enyémet, miközben ő oldalra dőlve a földön csúszott tovább. Viszont túl nagy volt a súrlódás, nem jutott elég messzire. Száznyolcvan fokos fordulatot téve lefékeztem, csak hogy szemtanúja lehessek, ahogy a teherautó elkerülhetetlenül közelít motorjával a földön fekvő Yusei felé.

Már elmenekülni sem volt ideje, mert mire feláll a motorral, már túl késő... Viszont láttam a szemében, eltökélt tekintetében, hogy nem bánt meg semmit. Az utolsó pillanatokban kezét ösztönösen, védekezően maga felé emelte, bár jól tudhatta, hogy ezzel közel semmit sem ér, s így nézett szembe végzetével, némi félelemmel, de megbékélve döntésével.

Yusei... feláldozta magát... értem – gondoltam meghökkenve a közelgő tragédia küszöbén. Miért?

Megj.: Tudom, a kép nem teljesen illik Yuzuki kinézetére, de legalább a színek rendben vannak ;)