Réges-régen, évezredekkel ezelőtt, a Tejút rendszer csillagainak tüzéből megszületett egy hatalmas erejű, karmazsinvörös, hímnemű sárkány, Solaris, aranyszínű szemeiben a napok fénye ragyogott. Hosszú évszázadokon keresztül magányosan járta a naprendszert, amíg egyszer találkozott egy vele hasonlóval. Az idegen nőstény sárkány teste kék és fekete színben csillogott, szeme zafírkék színben világított. Azuria magában hordozta az univerzum minden sötétjét. A sötétég megtestesülése volt ő, ahogyan Solaris a fényé. A két isteni lény hamarosan egymásba szeretett, szerelmük egy leánynak adott életet. Utódukban egybeolvadt minden tulajdonságuk, színeik, erejük.

Lányukat, kinek teste lila fényben ragyogott, szemei smaragdzöld színnel izzottak Amytriának nevezték el. Amytria a fény és a sötétség ősi elegyével, az őskáosz erejével bírt. Hatalma egyaránt hozott magával teremtést és pusztítást. Azuria egy idő után elhagyta Solarist és Amytriát, lényének legmélyebb természete késztette erre. A sötétség nem alakít ki kapcsolatot más dolgokkal, mindenhol ott van, de végső soron nem kötődik semmihez. Azuria egyedül járta tovább a galaxis ösvényeit, mialatt Solaris kísérte figyelemmel Amytria fejlődését.

Amytria nem volt gonosz, csupán azokkal, akik gonoszságot mutattak mások iránt. Nem gyűlölt senkit, csak a gyűlölködőket. Az erejét arra használta, hogy elpusztítson mindenkit, aki másoknak ártani merészelt, jobb jövőt teremtve ezzel az ártatlanoknak. De mivel a gonoszság csírája titokban ott bujkált minden bolygó majdnem minden lakója szívében, Amytria arra a döntésre jutott, hogy a jobb jövő megvalósítása érdekében el kell pusztítania a létező népek kilencvenkilenc százalékát. Nehéz döntés volt, de nem látott más megoldást. A galaxisban egyre nőtt az önzés és a gonoszság, ő pedig képtelen volt ez tétlenül nézni.

Megváltó tervét mégsem vihette végbe, mivel apja, Solaris, még időben megállította. Tizenhárom csillag tüzét olvasztotta magába, azok erejéből börtönt kovácsolt Amytriának egy alternatív dimenzióban. A börtön elszívta a lila sárkány szinte minden erejét, és azt nem is kaphatja vissza, amíg a Karmazsin Sárkány ereje valami váratlan esemény folytán meg nem gyengül. Ha Solaris ereje megcsappan, a börtön falai összedőlnek, ő pedig képes lehet kitörni az őt rabul ejtő Szürke Ködnek nevezett dimenzióból, visszatérni a galaxisba és végrehajtania eredeti tervét.

Mialatt Amytria száműzetését töltötte, Solaris újabb évezredeket töltött vándorlással. A galaxis egyes részein megsegítette az embereket, s végül egy Föld nevű bolygón, ahol gonosz szellemek dúltak, megosztotta varázserejét néhány emberrel, hogy azzal együtt legyőzhessék és a földbe zárják a gonosz lényeket. Ezek lettek az inkák Nazca-vonalaiba zárt földhözragadt istenek. Ám a gonosz istenek is átadták erejüket néhány halandónak, és ötezer évvel a háború után a gonosz szellemek megjelöltjei és a Karmazsin Sárkány új kiválasztottjai megküzdöttek egymással.

Solaris nem vette vissza az erejét, az továbbra is a megjelöltek testében maradt. Még ha egy idő után úgy tűnhetett is, ereje távozott belőlük, lelke örökre összeforrt a hat bátor párbajozó lelkével. Ha igazán szükségük volt rá, Solaris ereje feléledt bennük, másrészről, ha ők sérültek, sérült a sárkány is. Nem volt mit tenni, egy ősi sárkány és egy ember közötti köteléket nem lehet végképp megszakítani, csupán akkor, ha egyikük meghal. Így történt ötezer éve is, amikor az inkák eltávoztak erről a világról, és így lesz most is, de addig még évtizedek vannak hátra.

*

A földön voltak, és mindig is lesznek különleges képességekkel rendelkező emberek. Vannak, akik az Ördög nevezetű démon erejét szelídítik meg, vannak, akik a Szellemek kiválasztottjai, és azok, akik a Szellemeket keltik életre. Léteznek viszont olyanok is, akik mindezt egyszerre birtokolják, és még többet. Azok, akiknek lelke és elméje elég erős ahhoz, hogy megszelídítsék az univerzum erőit. Azok, akikben egy ősi erő született újjá. Ezek az emberek beszélnek a szellemekkel, testet adhatnak nekik, és irányítják az elemeket.

Egy éve keresett fel az Ősi Lila Sárkány, Amytria, egy látomásban. Ereje maradékával, bár kiszabadulni nem volt képes, egy asztrális kivetülést hozott létre magából az elmémben. Azt mondta, évszázadok óta keres olyanokat, akikben a káosz ereje született újjá, és hogy én ezek közé az emberek közé tartozom. Voltak előttem is, akik megpróbálták őt kiszabadítani, de egyiken sem jártak sikerrel. Azt mondta, én sikerrel járhatok, mert ezúttal jelen van Solaris hat megjelöltje is. Ha legyőzöm őket, legyengül Solaris, és akkor a közös erőnknek elégnek kell lennie, hogy kiszabadítsuk őt.

Hogy miért is szeretném kiszabadítani Amytriát? Ő volt az, aki végre elmagyarázta, honnan ered az erőm, aki igazi életcélt adott. Megmutatta, hogyan lehet mások által rossznak ítélt eszközökkel a jó célt szolgálni. Egyetértett abban, hogy a gonoszság ellen hasonló gonoszsággal a leghatásosabb felvenni a harcot. A gyilkosok pusztulást érdemelnek, az ártatlanok védelmet.

Amytria és én együtt gyűlöltük a gyűlölködőket és győztük le a másokat legyőzőket. Ő volt a mentorom, és ő mesélt el mindent Solarisról, Azuriáról, az inkákról, a földbezárt istenekről és a vörös megjelöltekről, apja kiválasztottjairól. Tanított a varázslatról és az univerzális erők áramlatairól, az erő hullámzásáról, örvényeiről. Mindent megtanított, amit az ellenségeim, a bűnözők legyőzéséhez tennem kell, és ő vezetett rá a gyorsított szinkró technikájára is. Persze, Jacknek ezt nem említettem, de neki nem is kell tudnia semmiről.

Atlas egy bábu volt csupán a galaxis sakkjátszmájában, ami évezredekkel ezelőtt kezdődött, és reményeim szerint hamarosan a végéhez ér. A két játékos, Amytria és Solaris, én pedig Amytria királynője voltam. Solarisnak már csupán a királya maradt meg, Yusei személyében, és amint leütöm őt is, a játszma véget ér, a káosz úrnője kiszabadul börtönéből, hogy évezredek óta pihenő ősi erejét a galaxisra szabadítsa.

Amytria azt ígérte, ha kiszabadul, végez a galaxis összes gonosztevőjével, mindenkivel, aki mások kárát kívánja, és így nekem többet már nem kellesz ezzel fáradnom. Bár én nem bántam a harcokat, mégis ki nem szeretne egy bűn és gonoszság mentes világban élni? Ezt jelenti a káosz igazi ereje. A sötétség nem feltétlenül gonosz, a fény pedig nem feltétlenül jóságos, éppen ezért a káosz lehet jó és gonosz is, vagy kicsikét mindkettő, de nem feltétlenül a kettő egyenlő elegye. Ebben az esetben a káosz csupán addig lesz gonosz, amíg a gonoszságot elpusztítja, s utána az univerzum újjászületik.

Másra sem vágyok, mint hogy ennek a dicső eseménynek én is részesévé váljak, így eltökéltem, magamhoz ölelem a benne lakozó káoszt, és véghezviszem az Amytria által rám bízott küldetést. Megszabadítom a világot annyi gonosz lélektől, amennyitől lehet, és közben legyőzöm Solaris megjelöltjeit. S bár ez önmagában nem lesz elég, még két további dolognak meg kell történnie, mielőtt Amytria visszatérhet ebbe a világba, mentorom részletesen elmagyarázta, mit kell tennem. Éppen ezért jöttem személyesen Neo Domino Citybe ahelyett, hogy mondjuk egy barátja elrablásával Yusei-t csalogattam volna magamhoz.

Neo Domino

A főutca szélére húzódtam, leállítottam a motort, és tekintetemet a szemközti Momentum Központ nevezetű épületre emelve vártam, hogy Fudo Yusei véletlenül az egyik földig érő üvegablakhoz tévedjen. Direkt az út másik oldalán várakoztam, hogy az elhaladó járművek elrejtsenek a kíváncsi szemek elől. Nem szerettem volna feltűnést kelteni, és végképp nem szerettem volna perverz kukkolónak tűnni. Arról szerettem volna csupán megbizonyosodni, hogy Yusei valóban ebben az épületben dolgozik, a Neo Dominói Momentum épületében, amit az Ősi Lila Sárkány mutatott nekem.

Nem kellett sokat várnom, szerencsém volt. Alig néhány perce várakozhattam, amikor egy középmagas, fehér köpenyes férfi lépett az üveghez, kissé furán álló fekete hajjal, amikbe szőke tincsek vegyültek, arca egy mérnökhöz képest nagyon fiatalnak tűnt. Valójában tudtam, hogy huszonkét éves, az interneten rengeteg minden fent van Neo Domino hőséről, de mégis... Olyan nehéz elképzelnem, hogy ez a még fiúnak számító férfi az, aki a Momentumot vezeti, s egyben, aki legyőzte a sötét megjelöltek vezérét és azt a fura fazont a jövőből, aki el akarta pusztítani a Momentummal együtt a városát. Igen, ezt is Amytriától tudom, aki jelenleg is egy másik dimenzióban tartózkodik, de tisztán látja, mi történik ebben a világban.

Elmerengve fürkésztem a körülbelül négy emelet magasságban álldogáló Yusei-t, a testét, az arcát, a szemeit... Mennyi tragédiát, mennyi szenvedést megélhetett már az a test? Mennyi emberi sorsot láthattak megtörni azok az égkék szemek? Mennyi pofon érhette azt az arcot a sorstól, amíg eljutott idáig? Bár mentorom nem mondott részleteket, elmesélte a korábbi Momentum tragédiáját, amiről egyébként mindenki tud az országban, csak ő hozzátette ebben Yusei apjának szerepét is. Elmondta, hogy Yusei-nek nehéz gyerek és tinédzser kora volt, s ennek tetejébe a felnőttkor határán még szembe kellett szállnia a sötét megjelöltekkel és azokkal az időutazókkal is. Nem is értem, hogy nem látszanak rajta a megerőltetések, hogy lehetnek mégis ilyen tiszta és érintetlen arcvonásai.

Elhatároztam, hogy ha le is kell győznöm Yusei-t, vele nem leszek olyan durva, mint Jackkel. Jack egy bunkó volt, de Crow egész rendesnek tűnt, még a néhai beszólásaival is, amiket viszont nem sértésnek szánt, mint Jack, sokkal inkább csak saját magát akarta bátorítani velük. Sherry és Stefano sem utáltak szívből, amiért legyőztem őket, pusztán azt kívánták, hogy bár a tengerbe esnék motorostul. Akival egyszerűen nem szóltunk többé egymáshoz a meccs után, de valójában alatta is keveset beszéltünk, közömbösek maradtunk végig, az ikrek pedig... Lunával és Leóval igazán szórakoztató volt a párbaj. Luna is beszél a szellemekkel, mint én, hamar megtaláltuk a közös hangot, és talán ők neheztelnek legkevésbé rám, amiért legyőztem őket.

Talán Yusei hozzáállása is inkább az övéikhez fog hasonlítani. Végül is, nem vagyunk ellenségek, vagy ilyesmi, csupán leendő ellenfelek. Talán azok lennénk, ha megtudná, hogy mi az igazi célom, ha elítéli azt, amit Amytria képvisel, de még nem döntöttem el, elmondom-e majd neki az igazat vagy sem. Egy biztos, amíg nem próbál az utamba állni, addig barátságos küzdelemben fogom jól ellátni a baját, ám ha igen, hát akkor rosszul választott oldalt magának.

Mennyivel könnyebb lenne, ha Amytria már évekkel ezelőtt visszatért volna! – sóhajtottam magamban. Talán a Momentum sem robbant volna fel, Yusei és a barátai, és senki más nem veszítette volna el a családtagjait. Nem lett volna nehéz gyerekkoruk, békében és boldogságban élhettek volna. Talán a sötét megjelöltekkel sem kellett volna megküzdeniük, mert Amytria hatalmas erejével könnyedén megsemmisítette volna a gonosz szellemeket, akiket Solaris ereje csupán a földbe zárni volt képes. Ami pedig Zone-t illeti, esélye sem lett volna a káosz ereje ellen.

A káosz nem hezitál, a káosz nem mással végezteti el a munkát. Ha Amytria itt lett volna, nem hagyta volna, hogy emberek kockáztassák a saját életüket, ő maga szállt volna harcba. Talán ezért is zárta be az apja. Titokban féltékeny volt lánya hatalmas erejére és eltökéltségére. Amytria ugyanis nem nézte volna tétlenül végig, ahogy katasztrófa katasztrófát követ, várva, hogy egy nap majd jön valaki, akivel megoszthatja az erejét, és majd ők megoldják valahogy. Mégis miféle sárkányistenség tesz ilyet?!

A Karmazsin Sárkány ideje leáldozott, a jövő a Lila Sárkányistennőé! Ha végre kiszabadul, a világot nem fogja több katasztrófa érni, ezt megígérte nekem. Nem lesz több síró gyermek, összetört család, tönkre tett emberi sorsok. Solaris rosszul hitte, Amytria nem szerette volna a népesség kilencvenkilenc százalékát elpusztítani, ennél sokkal kevesebbről van szó. Biztos vagyok benne, hiszen ő mondta nekem, és nincs okom kételkedni a szavában. Csakis azokat pusztítja majd el a Földön, akik megérdemlik, és utána további bolygókra látogat el, mi pedig mindent újra kezdhetünk.

Addig is elkezdem a munkát, amit majd ő fog befejezni. Három napja vagyok Neo Dominóban, de máris számos bűnözőnek láttam el a baját, rengeteg gonosz embertől szabadítottam meg a várost. Nem tudom, Yusei mit gondolna erről. Ő bizonyára az a fajta hős, aki elítéli az efféle eszközöket, a tűzzel a tűz ellen stílust. Ő inkább vizet használna a gyilkosok és rablók ellen, én inkább felégetem őket. Lehet, hogy erről jobb lenne majd hallgatnom. A rendőrség már üldöz, legalábbis egy bizonyos álarcos igazságosztót, aki én vagyok. Erre senki nem jöhet rá, mert ha meneküléssel kell az időt töltenem, nem fogom időben véghezvinni a tervet. Mondjuk, a terv nincs kifejezetten időhöz kötve, de minél többet várok, a világon annál jobban eluralkodik a gonoszság. Lépnem kell!

Ebben a pillanatban úgy tűnt, Yusei észrevett engem. Elkapta a tekintetem, néhány másodpercig szemeztünk egymással. Arcán határozottság, egyben komolyság ült, de szemeiben felfedezni véltem az izgalom kisebb szikráját. Talán már tudja, hogy érte jöttem, azért, hogy kihívjam párbajra? Talán tudja, hogy volt csapattársait már le is győztem? Ez vajon felbosszantotta? Jack beszélt vele, elmondta, mit tettem vele indulatomban? Utál engem, vagy tart tőlem? A tekintetéből azt véltem kiolvasni, hogy bár tartani kívánja a távolságot, szívesen megküzdene velem, nem ellenszenvből, puszta kíváncsiságból.

Szóval kíváncsi vagy rám? – tettem fel neki magamban a kérdést, majd felpattantam párbajmotoromra, és otthagytam megfigyelőállásomat. Megtudtam, amit akartam, ideje indulnom. Végül is, nincs értelme sürgetni a dolgokat. Nemsokára megtalálom a legmegfelelőbb időpontot, hogy megküzdjek vele, lehetőleg még a mai nap folyamán. Pár méter megtétele után még visszanéztem a vállam felett, s bár a szemeimet ő most sem, és korábban sem láthatta, mivel a Nap nagy erővel visszaverődött védőszemüvegemről, látszott rajta, hogy megértette, amit üzenni kívántam. Még találkozunk, Fudo Yusei, hamarabb, mint gondolnád!