Judith szemszöge:

Péntek nap végére már szinte imádkoztam azért, hogy beköszöntsön a hétvége. Túl sok minden történt túl gyorsan és már kellett valaki akinek kiadhatom a sok streszet és élménybeszámolót. Nem mintha Harryékkel nem tehettem volna ezt meg de ők nem tudták azt amit mi hárman a családommal. Még sosem voltam ennyi ideig távol tőlük és bár eddig a sok újdonság, élmény és tanulás mellett nem volt időm ezen gondolkodni de bevallom már nagyon hiányoztak és alig vártam, hogy elujságoljam mi minden történt velem és, hogy megosszam a tapasztalataimat, kétségeimet és furcsa észrevételeimet. Apám gyakorlatias ember lévén biztos voltam benne, hogy tud majd adni pár tippet, hogy hogyan tegyek bizonyos esetekben, öcsémtől pedig biztos voltam benne, hogy kölcsönösen tartalmas beszámolót fogunk kapni az eddig egymással történtekről. Dumbledore professzor még lefekvés előtt küldött egy papír repülőt miszerint sikerült megoldania a térerő és internet problémát, azonban mindez csak a parkban működik és óva intett, hogy amíg telefonálok senki sem làthat meg. Ezzel teljesen egyetértettem hisz ezt már megkérdezni is kockázatos volt és Dumbledortól mégkockázatosabb megengedni. Fogalmam sincs hogy s mint csinálta meg de az adósa lettem egy életen át.

Elérkezett a várva várt szombat. Ahhoz képest, hogy múlt este körülbelül hajnali egyig forgolódtam az ágyban a holnapon pörögve meglepően vidáman és már-már frissen kászálódtam ki a vörös háló függöny mögül. Kilenc óra lévén már csak Ginnyt találtam az ágyában aki ellentétben a hét közbeni vekker szerepével hétvégén képes volt akár a fél napot átaludni. Szerintem most is így tett volna ha nem kezdem el keltegetni.

- Hé Ginny, kellj fel!- léptem hozzá és a karjánál fogva rázogatni kezdtem.

- Mi van?- motyogta nyűgösen.

- Mi lenne? Kilenc óra elmúlt.- tettem csípőre a kezem háziasszonyosan.

- És?- kérdezte a másik oldalára fordulva.

- És le fogod késni a reggelit ha nem jössz.- mondtam mire a Weasley lány azonnal ki pattant az ágyból és a fürdőbe sietett felöltözni. Egyébként a többi szoba társammal is hamar összebarátkoztam a reggeli „Időben fel kell kelni" projektnek hála. Mosolyogva megcsóváltam a fejemet majd kiléptem a klubbhelyiségbe ahol legnagyobb örömömre Harry, Ron és Hermione üldögéltek egy-egy fotelben. Mióta ide kerültem azóta minden reggel megvártak engem és mindig együtt indultunk el reggelizni meg az órákra. Ez az érzés pedig, hogy odalent az arany trió vár engem mindig képes volt mosolyt csalni az arcomra. Néha még mindig hihetetlennek tűnt mindez. Ezalkalkalommal viszont mintha egy kicsit feszültek lettek volna mikor megláttak engem.

- Sziasztok!- köszöntem vidáman hozzájuk lépve.

- Szervusz Judith!- köszönt Hermione erőltetetten elmosolyodva akárcsak Harry és Ron.

- Hé srácok, minden rendben?- kérdeztem összevont szemöldökkel végignézve rajtuk.

- Hogyne, persze csak...- kezdte Ron a fejét vakargatva mire én felvont szemöldökkel felnéztem rá.

- Bocsánatot szeretnénk kérni, hogy tegnap úgy elzavartunk.- bökte ki Harry, Ron és Hermione pedig szaporán bólogatni kezdett hozzá.

- Ó, ugyan el van felejtve.- legyintettem elmosolyodva majd egy kicsit komolyabban hozzá tettem.- Nézzétek, nem várom el, hogy rögtön bízzatok bennem és bevonjatok minden titkotokba. Hagyjatok időt megismerni engem és nekem is titeket. Ha úgy érzitek készen álltok bizalmat szavazni nekem, akkor szóljatok.- mondtam komolyan bólintva, majd megindultam a kijárat irányába. A trió egy percig még némán ott állt majd mikor én már félig a portré túloldalán voltam gyorsan megindultak mögöttem. A nagyterem fele menet a reggeliről beszélgettünk, hogy ki mit szokott általánosságba enni és, hogy mit nem annyira kedvelünk. 

- Tényleg Judith, most jut eszembe, mikor szeretnéd ha körbevezetnénk a kastélyban?- fordult hozzám Hermione amire én felcsillanó szemekkel kaptam fel a fejem.

- A délután jó nektek?- kérdeztem.- Délelőtt gondoltam elmegyek egy kicsit sétálni a birtokon.- tettem hozzá magyarázatképp.

- Miért ne?.- vont vállat Ron.- Örülök, hogy anyám engem ajánlott és nem mondjuk Fredéket, akik tuti csak meg akarnának ijeszteni a rémtörténeteikkel meg a rossz vicceikkel.

- Már bocsi Ron, de hivatalosan nem arról vagyok híres, hogy mindentől betojok.- jegyeztem meg felvont szemöldökkel mire a Weasley fiú elvörösödött.

- Nem, persze, hogy nem, én úgy értettem...- kezdte mire mindhárman hangos nevetésbe törtünk ki.

- Csak viccelek.- mondtam mosolyogva legyintve. Ezután a jó hangulatban eltelt reggeli után elválva az aranytriótól (akik nem mellesleg házifeladatot indultak készíteni a klubbhelyiségbe) észrevétlenül felosontam a háló körletünkbe, magamhoz vettem az eddig fölöslegesen elcsomagolt számítógépemet és Harryéktől útbaigazítást kérve kiiramodtam a kastélyból. A szabadba érve igyekeztem olyan helyet találni a videó telefonáláshoz ahol száz százalék, hogy nem fogok Roxfortos diákokba botlani. De csak egy helyet ismertem akkor még a Roxfort birtokán ahol elvileg nem járkáltak nagyon diákok. És az pedig az erdő volt. Futó lépésben indultam meg a parkban mert mikor utoljára az óra toronyra pillantottam már csak alig tíz percet mutatott tíz előtt. Még mindig hihetetlennek tartottam, hogy az igazgató ilyen hamar megoldotta. Bevallom attól féltem, hogy levélben írtam apáméknak egy idő pontot miközben még az sem volt biztos, hogy addigra Dumbledorenak sikerül feloldania nekem a parkra a védő bűbájt ÉS még internetet és térerőt is képes varázsolni. A fák közé beérve már messziről látni véltem a kis tavat aminek a közepén a kis szigeten utoljára Pitonnal gyakoroltunk. Mivel oda esélyem sem lett volna eljutni így a tó közelében leültem és gyorsan dobogó szívvel felnyitottam a laptopom fedelét és rányomtam a bekapcsolás gombra. Legnagyobb örömömre a kijelző világítani kezdett és el kellett fojtanom egy ujjongó felkiáltást miközben sietve kezdtem előkészülni a videó híváshoz.

***

Írói szemszög:

- Ugyan apa, miért mondott volna Judith ilyesmit ha csak viccelni akart volna?- kérdezte a kis Zoltán a komor tekintetű apját pásztázva.

- Engem nem ez zavar a leginkább...hanem, ha tényleg tudunk beszélni vele videó telefonon, hogy a jó Istenbe sikerült ezt megoldania neki?- kérdezte az említett hitetlenül megrázva a fejét. Ekkor egy zöld J betű jelent meg a monitor jobb oldalán, mellette a szöveggel: Treasure Judith részt vesz ebben a hívásban. Apa és fia összenézett majd vegyes érzelmekkel rákattintottak a belépés gombra. Ekkor egy színes kép jelent meg a monitor teljes képernyőjén. Leginkább valami park- erdő féleség lehetett a közepén egy nagyon ismerős arccal ami most úgy felragyogott mint egy csillag a leszálló estében.

- Judith!- kiáltott fel Zoli örömtől csillogó szemekkel és édesapján is hirtelen egyfajta boldog megnyugvás hatalmasodott el lánya arca láttán.

- Na mizujs Leute*, hiányoztam?- kérdezte Judith fülig érő szájjal. Nem is kérdés, hogy ezek után a következő két óra azzal telt, hogy a számítógép két oldalán lévők hosszas diszkúzióba kezdtek. Mind hárman tudni akarták mit csinált a másikuk az elmúlt egy két hétben. És, hogy mi változott. Judith elmesélte töviről hegyire milyen kissebb kalandokban volt már része az iskola falai között és, hogy kikkel találkozott.

-... Úgyhogy most hetente háromszor járok el Pitonnal ki a parkba különórázni.- mesélte éppen a lány elmerülten.

- Ne már, Pitonhoz? És még nem lettél öngyilkos?- kérdezte öccse fintorogva.

- Igen, Ron is kábé így reagált rá.- bólogatott Judith elmosolyodva.

- Mondtuk már, hogy mekkora mázlista vagy?- sóhajtott fel apja félmosollyal.

- Ha százszor nem, egyszer sem.- nevetett fel a lány. A kis Zolinak viszont egy kis idő múlva el kellett köszönnie legnagyobb sajnálatára, mert találkozót beszélt meg az iskolás barátaival a helyi játszó téren és nem akart elkésni.

- Na és...van terved arra, hogy akkor hogy lesz tovább?- kérdezte Attila elkomolyodva, mire Judithnak is leolvadt a mosoly az arcáról.

- Hát...nem tudom...Mindent azért nem kéne hagyni, hogy úgy történjen ahogy. Nem? Elvégre sokan meghalnak. És ha tényleg Harryékkel fogom végig járni az iskolát...

- Még semmi sem biztos.- vágott közbe apja.- Egyenlőre ez a legjobb megoldás számodra, de ha kiderül, hogy valahogy mégis csak vissza tudunk jutni akkor rövidesen búcsút kell mondanod a Roxfortnak.

- És ha nem?- kérdezte Judith élesen. Attila hallgatott.

- Akkor végig járhatod.- mondta rövidesen bólintva.

- És részt vehetek a háborúban is?- kérdezte a lány.

- Judith, fiatal lennél még hozzá, ráadásul azt akarod, hogy megöljenek?- kérdezte apja rosszallóan.

- Készen állnék akkorra!- érvelt Judith.- Egyébként is! Apa, ne csinálj úgy mintha te nem szeretnéd a varázs világot és nem próbálnád meg megmenteni a veszélyben lévőket ha megtehetnéd.

- Nem, ezt valóban nem tagadhatom... De a te biztonságod fontosabb.- mondta komolyan. A lány erre nem tudott mit felelni.

- Nem térhetnénk erre vissza négy év múlva?- kérdezte nagyot sóhajtva.

- Nem bánom.- egyezett bele apja gondterhelten.- De akkor most beszéljük meg, hogy is lesz ez az év.- tette hozzá áttérve a komolyabb gondokra.

- Hát nem tudom, nem bízok Mordonban.- mondta Judith elfintorodva.- Attól félek, hogy a mágikus szemével és legilimenciával beleolvas a fejembe, így rövidúton lebukhatok.- Attila azonban csak a szemöldökét ráncolta.

- Legilimencia? Ezt meg honnan veszed?

- Hát nem legilimentor?- kérdezett vissza Judith értetlenül.

- Én nem emlékszem rá, hogy ilyesmi szerepelt volna a könyvben vagy a filmben.- rázta meg a fejét apja. Most, hogy Judith bele gondolt, ő sem tudott semmi Mordonnal és legilimenciával kapcsolatosat felidézni a könyvekből, amitől kissé elbizonytalanodott.

- Oké, akkor a napokban megpróbálok erről kideríteni valamit. Amúgy sem árt ha tudok egy két dolgot a lebukásomat veszélyeztető személyről.- Judith édesapja bólintott.

- Rendben. Gondolom a téli szünetben nem akarsz majd haza jönni.- jegyezte meg Attila óvatosan elmosolyodva.

- Hát...nem tudom. Ez még kérdéses, tekintve, hogy nem tudom a jövőben elhívnak-e.- mondta a lány kicsit bizonytalanul.

- Ugyan már, miért akarnál kimaradni a szórakozásból?- kérdezte az apuka hitetlenül.

- Mert...Harryéken kívül még nem sok gyerekkel áltam szóba.- bökte ki Judith.

- Menni fog ez Judith, csak legyél kicsit határozottabb.

- Ez nem ilyen egyszerű apa.- csóválta meg a fejét a lány.- Pláne azok az üres és fájdalmas évek után...- tette hozzá lehajtva a fejét, mire apja arca is elkomorodott.

- Ezen túl kell lépnünk Judith. Eldöntöttük, hogy tiszta lappal kezdünk és nem hagyjuk, hogy mások beleszóljanak, hogy hogyan éljük az életünket. Ezért is neveztük át magunkat Kincsről Treasure-re, emlékszel? Nem azt mondom, hogy felejtsd el...de ez ne gátoljon meg semmiben ami az életed további részét illeti.- mondta Attila komolyan. Judith felsóhajtott.

- ...Doktor Treasure megint megszólalt.- mondta és arcára vissza tért az az összetéveszthetetlen félmosoly amitől aki ránézett mindig jobb kedvre derült.

- Úgy nézek én ki mint egy doki?- kérdezte Attila karba font kézzel.

- Hát néha pszichológust megszégyenítően jól tudsz lelkizni.- felelte a lány vissza tartott nevetéssel.

- Nagyon vicces...

- De vissza térve az éves tervre, húsvéti szünetben számíthatsz rám. Addig is ki kéne találni mikor tudunk beszélni így ebben a formában.

- Elég ha megírod majd levélben, hogy mikor érsz rá.- legyintett apja.- Én arra gondoltam mit fogsz csinálni mikor elkezdődnek a próbák.- folytatta jelentőség teljesen. Judith vállat vont.

- Mit szerentél mit tegyek?- kérdezte kitárva a kezeit.

- Az előbb szóba hoztad ezt a megmentős dolgot.

- És attól félsz, hogy megpróbálom megmenteni Cedriket?

- Lehetne, hogy nem csinálod?- kérdezte apja.

- Melyiket?

- Mi melyiket?

- Hát a megmentést ne csináljam, vagy a szög fejentalálást?

- Az előbbit. – Judith mély levegőt vett.

- Akkor egyenlőre azt mondom nem teszem...

- Miért csak egyenlőre?- kérdezte Attila élesen

- Mert szeretnék a halál sorsú emberekről teóriákat gyártani hogy mennyi lenne az esélyük életben maradni. - mondta a lány komolyan.- Csak teóriákat, semmi mást.- tette hozzá. Édesapja sóhajtott.

- Azért akarsz teóriákat gyártani mert, hogyha nem változtat az életbenmaradásuk a történeten, akkor megmentheted őket.- mondta ki a nyilván valót.

- Nézd apa, egyenőre nem fogok azon agyalni, hogy ez miként sikerülhetne, engem most az érdekel mi lenne ha sikerülne.- mondta Judith teljes komolysággal. Apja hezitált egy kicsit, de végül bólintott.

- Rendben. De aztán később se akarj
rajta agyalni!- mondta szigorúan. Judith nem mondott semmit, csak határozottan bólintott.

Ezután kezdetét vette egy hosszas eszme csere arról mennyit változna a történet, ha esetleg valaki túl élné azt amit nyilván valóan nem élne túl.

***

- Tehát, ha tegyük fel meg tudnám menteni Fredet, akkor nagyjából semmit sem változtatna az elkövetkező események során, azt a kis apróságot leszámítva, hogy él.

- Dehogynem, hisz elvileg az e
Elátkozott gyermekben már Ron vezetni a varázsvicc boltot, mivel George már nem képes Fred nélkül csinálni. Így viszont minden maradna a régiben és kitudja, hogy Ron ezek után később, az auror munkája után mihez akarna kezdeni.- érvelt

- Ebben én talán tudnék segíteni. Rávehetném a Weasley ikreket, hogy később engedjék Ront náluk dolgozni és talán kialakulna köztük egyfajta összhang.

- Ez a feltételezés eléggé bizonytalan lábakon áll Judith.- rázta meg a fejét Attila.

- Miért? Néha kell kockáztatni ha el akarjuk érni a célt.- felelte a lány. És ez így ment több mint két órán át. Judith és apja végig vették az összes fontos karktert akiknek a sorsa végül halál lett volna.

***

Judith csak akkor eszmélt fel az apjával folytatott beszélgetésből mikor tekintete laptopja kijelzőjének sarkába tévedt.

- Te jó ég, ennyire elbeszélgettünk? Hisz az ebéd már rég tálalva van! Apa, asszem mostmár mennem kell. Amúgy is Harryékkel délutánra beszéltük meg, hogy körbe vezetnek.

- Várj egy pillanatot, azt még meg akartam kérdezni, hogy történt-e valami kükönös az elmúlt időben veled.

- Ez most hogy jön ide?- kérdezte Judith összeráncolt szemöldökkel.

- Semmi, csak tudod...amiatt a legenda miatt.- vallotta be az apuka csendesen.

- Hogy úgy. Nem, nem történt semmi. Ha meg történne, rögtön szólok Dumbledorenak. De nagyon bízom benne, hogy ez az egész csak egy legenda.- jegyezte meg a lány szorongva.

- Én is.- mormogta az orra alatt édesapja, majd röviden elköszöntek és Judith mint akit kergetnek iramodott vissza a kastélyba mert az ebéd idő jócskán a vége felé járt.

Hali!

Már megint megszegtem az ígéretemet. Több mint két hónap kimaradás után frissítem ezt a könyvet. Új rekord! Ezúttal viszont úgy fogalmazok, hogy rendszertelenül, és hosszas kihagyásokkal fogok ebben a könyvben jelentkezni. De egy valamit fixen megígérhetek azoknak akik kételkedni kezdtek a könyv folytatásában. Mégpedig, hogy semmi képpen sem fogom abba hagyni. Remélem nem sokat veszített a mostani fejezet a színvonalából és remélem tetszett. A hibákra kérlek titeket, hogy hívjátok fel a figyelmemet.

junattehar/ Agnis