Írói szemszög:

Dehát ugye ezt a történetet sem kezdtem volna el ha csak ennyivel lezárultak volna a gondok és a bajok.

A Dumbledore-nál tett korábbi látogatást követően csak alig pár nap telhetett el mikor levél érkezett bagoly postán. Judith ezalatt a pár nap alatt elmesélte apjának és öccsének a fejleményeket, és ahogy korábban Dumbledore meghagyta, megpróbáltak kapcsolatba lépni édesanyjukkal. De mind sikertelenül, amiről nemsokkal értesítették is az igazgatót.

A már említet bagoly közvetlen Judith ablakában landolt. A lány éppen olvasott, de amint meglátta a madarat, azonnal az ablakához sietett. Az állat rögtön a lábát nyújtotta jelezve, hogy oldozza le a levelet róla. Judith eleget téve ennek a kérésnek, megszabadította a levéltől az pedig hálából megcsippentette az újját. Végül aztán megfordult, és tovaszállt. A lánynak egy kicsit fájt az újja a csípéstől, de mivel tudta, hogy a baglyoknál így szokás köszönetet mondani, inkább türte. Egy ideig nézte ahogy a madár egy aprócska pontá zsugorodik, majd figyelmét ismét a levélre fordította.

- Apa! Levél jött bagoly postán! – kiáltott le a földszintre.

- Mi? Ja, megyek! – jött a válasz kiáltás lentről.

Judith apja az elmúlt idő során is nehezen fogadta be a tényt, hogy a lánya igazi Roxfortos boszorkánynak nyilvánítandó, ezért gyakran felkészületlenül érte ha a varázsvilágról valami hír jött. Léptek zaja hallatszott és pár pillanat múlva már nyílt is az ajtó.

- Megint Dumbledore-tól jött levél? – érdeklődött.

- Igen, a kézírás szerint igen. De még nem bontottam ki. Gondoltam majd veled együtt olvasom el.- válaszolt Judith.

- Hát akkor? – nézett rá az apa, jelezve hogy most már kibonthatja. A lány feltépte a pecsétet majd nekiláttak megfejteni Dumbledore cirkonyás betükkel írt levelét. Az üzenet maga rövid volt, ám kissé megdöbbentő.

Kedves Treasure kisasszony!

Kérem holnap délután, öt órakor megtisztelő lenne ha felkeresne az irodámban. Információim vannak a számára. Piton professzor érte jön.

Ui.: Ha lenne olyan szíves ezúttal az idősebb Mr Treasure-rel is örömest megismerkednék.

Tisztelettel

Dumbedore igazgató.                

- Különös. Vajon mit akarhat tőled? – nézett Judith kérdőn apjára. – Váltottál TE vele baglyot, hogy most hirtelen feléd is érdeklődik?

- Nem, dehogy is! Viszont lehet, hogy válaszolok neki, hogy ha nem muszáj nem mennék. – felelte a férfi, mire lánya felvonta a szemöldökét.

- És szabad megtudnom az okát, hogy miért is nem óhajtasz velem jönni? – kérdezte élesen – És most ne gyere nekem azzal, hogy vigyázni kell öcsémre! Egyszer már mentem egyedül. Zolit addig át viheted a szomszédba. Ha jól tudom mostanában amúgy is elég jól kijön az ottani gyerekekkel.

- Nem azzal van a gond, hanem nem igazán vágyódom rá, hogy kipróbáljam a dehoppanálást. – felelte Attila kelletlen.

- Jaaaa... Miért nem mondtad előbb? – nézett rá lánya kérdőn.

- Talán mert még máig is emésztem, hogy a lányom boszorkány és, hogy az egész varázsvilág létezik, és nem csak hogy létezik, de még időben is sikerült vissza ugranunk pont a Harry Potter cselekményéhez? – kérdezett vissza Attila szarkaztikusan, mire Judith elnevette magát.

- Jó, elismerem lehet benne valami. – hagyta rá mosolyogva, majd egy fokkal komolyabban folytatta. – Különben értem hogy nem örülsz neki, és szerintem nem te vagy az egyetlen aki ilyen helyzetben inkább otthon maradna, de én is túléltem. És még csak nem is hánytam el magam! – tette hozzá felemelve a mutató ujját. Az apja kénytelen kelve bólintott.

- Jól van. De ne várd, hogy ugráljak majd örömömben!

- Nem várom. És különben sem te leszel az egyetlen aki utazni fog.– tette hozzá Judith grimaszba torzult arcal. – Ráadásul Piton professzor... kíváncsi vagyok milyen arcot vágott, vagy fog vágni mikor megtudja, hogy megint csak neki kell jönnie értünk... – folytatta, bár ezt inkább már csak magának mondta mint apjának.

Az idő viszont gyorsan el telt, s mire észbe kaptak már el is érkezett a holnap és vele az indulás.

Judith szemszöge:

Miután sikerült meggyőznöm apát, hogy velem tartson egy fokkal nyugodtabban folytattam a napi tevélenységeimet. 

Bár mikor öcsém megtudta, hogy ismét csak Dumbledorehoz készülök, ráadásul nélküle, eléggé megharagudott, úgyhogy a nap további részében nem állt szóba velünk. Egyik oldalon persze megértettem őt, hisz a kérése jogos volt, de neki is be kellett látnia, hogy a dehoppanálás még nem az ő korának való. Én pedig még mindig nem hittem el, hogy úgy beszélek a varázsvilágról mint egy világ ami létezik. Ez valahogy még mindig felfoghatatlan volt számomra.

Elérkezett a holnap. Pontosabban a délután öt óra. Izgatott voltam, hogy vajon miféle információkat tartogat nekünk Dumbledore de közben féltem is tőle, hogy akkor mi is fog kiderülni. Zolit korán át vittük és még megjegyezte, hogy valószínüleg ott is alszik. Tudni illik még duzzogott a tegnap történtek miatt. Miután ez meg esett apával felszaladtunk a szobáinkba átöltözni mert oké, hogy nem moziba vagy koncertre mentünk de egy kicsit nem baj ha elegáns az ember. Mikor készek lettünk még maradt pár percünk Piton érkezése előtt amit a nagyszobában ülve töltöttünk el. Nem szoltunk egymáshoz. De nem is tudtunk volna mit mondani. Majd hangos pukkanás hallatszott, majd azt követte egy kopogás. Mi apával csak csendben feláltunk és ajtót nyitottunk.

- Üdvözlöm önöket. Remélem készen állnak. –köszöntött bennünket Piton semleges arcal. Apára néztem, aki erre csak megadóan felsóhajtott. A professzor ezt valószínűleg igennel vette, mert belépett a házba, én pedig becsuktam utána az ajtót. Nyilván apám jelenlétében nem akart gúnyolódni vagy jelenetet rendezni.

Ezután Piton megfordult, hogy szenbe nézhessen velünk, majd utasított benünket, hogy helyezkedjünk el kör alakban, mi pedig így is tettünk.

- Fogják meg a karomat. – szólt aztán, minek hatására apám és én is megkapaszkodtunk a karjában. A professzor megperdült a sarkán és már éreztem is a számomra sajnos már nem ismeretlen szorító érzést. Mikor földet értünk csodával határos mópdon nem rogytam térdre és a hányinger is már csak enyhén kerülgetett. Apám viszont nem bizonyult ilyen szerencsésnek mert a landolást követően szó szerint elhasalt és látszott rajta, hogy minden tagja remeg, de akárcsak én az első alkalommal ő sem kezdett el rókázni.

- Szép volt apa, ügyes voltál. – dícsértem meg őt miközben én és Piton segítettünk neki felálni.

- Apa lánya vagyok. – jegyeztem meg gondolatban felvidulva.

- Na, csak ne legyen annyira eltelve magától. – szólalt meg hirtelen Piton professzor savanyúan. Egy pillanatra megdöbbentem, de aztán csak a szememet forgattam bosszúsan. Apa kérdőn nézett rám mire én egy szót súgtam.

- Legilimencia. – Apa megértette és vígasztalón vállon veregetett. – Amúgy szerintem jobb ha felkészülsz, mert még csak most jön a java. – tettem hozzá

az első lépcső sornál rögtön beszorult egy fokba amit valószínüleg egy Roxfortba járó automatikusan átugrott volna. De nagyobb baj nem történt. A végén viszont majd kiköptük a tüdőnket mire megérkeztünk a célponthoz. Piton kopogtatott az ő jellegzetes sürgető kopogtatásával majd beléptünk a szobába. El kellett folytanom egy nevetést mikor megláttam apám arcát. Mert az övé is épp ugyanazt az elképedséget tükrözte mint mikor én jártam először a kastélyban, illetve Dumbledore szobájában. Tekintetemet az igazgatóra fordítottam aki szokásával ellentétben az ablaknál állt és onnan  tekintett felénk. Az arcán látszódott a gondterheltség.

- Üdvözlöm Miss Treasure újra itt és Mr. Treasure-t. Örülök, hogy elfogadták a meghívásomat. – köszöntött bennünket halványan elmosolyodva, enyhítve az arcára kiült gondterheltséget.

- Jó napot igazgató úr! Ha jól értettem információi vannak a számunkra. Csak nincs valami baj? – kérdeztem minden kertelést mellőzve, mert látva az arc kifejezését, még az a kicsi bátorságom is elszállt, amit az elmúlt húsz percben igyekeztem összekaparni.

- Nos Miss Treasure attól tartok, hogy van. Perselus –  intett Piton felé, mire ő bólintott majd előre lépett.

- Az elmúlt napokban ellátogattam az ön által megnevezett helyekre... – kezte a professzor érzelemmentesen  – de nem találtam semmi olyat ami azt bizonyítaná, hogy ebben az dimenzióban és ebben az időben is élnének – mondta. Mikor meghallottam ezeket a szavakat, azt hittem rosszul hallok. Egy pillanatig még sem tudtam szólalni. 

- H-hogy?

- Ebben az idő síkban, maguk nem léteznek – ismételte meg Piton kimérten. Egy időre beállt a kínos, feszült csönd.

- Ezt nem hiszem el... – motyogtam magam elé. A világom szilánkokra tört. Csak a remény tartotta össze eddig, hogy talán még vissza lehet csinálni, de most...

Közel éreztem magam ahhoz, hogy elájuljak ezért meg kellett támaszkodnom egy közeli székbe, hogy el ne essek. Ezt már képtelen voltam megemészteni.

- Végül is ez megmagyarázná, hogy miért nem tudunk beszélni anyáddal. – mondta apa csendesen. Érdekes módon kettőnk közül most ő volt az aki jobban bírta ezeket az új információkat. Hogy csinálta?

- Hogy lehetséges ez? És legfőképp: MIÉRT?! Miért pont velünk kell ennek megtörténnie? Miért most? Miért itt? – gondoltam és a kezembe temettem az arcomat. Bele gondoltam a helyzetembe. Itt nem léteznek se a nagyszüleink, se a házuk se apa se anya (még ha egész fiatalon is). Semmi. Nem volt elég, hogy hirtelen a semmiből ide pottyanunk, de most még ez is.

- Nos én azt azért nem mondanám, hogy nincs vissza út. – köszörülte a torkát az igazgató.

- Van még valami ehhez hasonlóan megrázó hírük? – kérdeztem remegő hangon.

- Ami azt illeti sajnos van. Nem csak Perselus kutakodott az elmúlt napokpan – kezdte Dumbledore, mire én erőtlenül felé fordultam és a gyomrom görcsbe rádnult. – A korábban elhangzott dolgok eszembe juttattak valamit. Pontosabban egy ismert történetet. Egy legendát, amit mára már a legtöbben elfelejtettek – kezdte az igazgató.- A legenda egy ifjú lányról szól akinek különleges erők vannak a birtokában. Egy lányról akiről azt mondják ismeri a jövőt és képes akár világok jövőjét is megváltoztatni. Egy világ járó. Egy őrző, aki azért felel, hogy uralkodjon a történéseken és ha úgy adódik befolyásolja őket.- mondta Dumbledore elgondolkodva de a szemét le nem véve rólam. Elsápadtam.

- Uram Isten, ezzel most rám célzott?! Dehát én nem vagyok sem világ járó, sem őrző és nincsenek is különleges erőim! - gondoltam pánikolva de aztán erőt vettem magamon és igyekeztem erősnek mutatni magam, de nem sok sikerrel.

- Judith, halott sápadt vagy.- lépett oda mellém apa megfogva a vállamat. Dumbledore megértően bólogatott.

- Azt hiszem nem ártana ha leülnél Judith.- szólt a székre mutatva aminek én éppen támaszkodtam. De eközben nem kerülte el a figyelmemet, hogy most először tegezett és szólított Judithnak.

- Ugye nem baj ha így hívom?- kérdezte huncutkásan elmosolyogva az arckifejezésem láttán. Én megráztam a fejem jelezve, hogy nem baj.

- De egy legenda nem több csupán egy legenda. Semmi alapja nincs, illetve bizonyíték ami a hitelességére utalhatna.- ellenkezett higgadtan mégis erőteljesen Piton.

- És ráadásul ez ha jól értem egy több mint ezer éves mese. Kizártnak tartom, hogy ennyi év után most hirtelen felbukkanna ez a lány akiről az egész szól.- kontrázott apa.

- Nos ez nem teljesen igaz uraim elvégre Mr. Treasure is felbukkant a családjával egy olyan világban aminek a létezésében senki sem hitt. És kiderült, hogy a lánya boszorkány, holott ő már egyátalán nem 11 éves. Így maguk is láthatják, hogy nagyon is valósnak bizonyul.- válaszolt szelíden Dumbledore. Apa és Piton még azt hiszem folytatták volna a civakodást de én közbe szóltam, noha még mindíg nem voltam teljesen jobban. Rázott a hideg és kivert a verejték. Épp, hogy volt annyira erőm, hogy átgondoljam a hallottakat. És végülis igaza lehetett Dumbledorenak amit szóvá is tettem.

- Lehet, hogy van benne valami, sőt nem tartom kizártna, hogy igaz. De egyenlőre csak annyit szögezhetünk le tényként, hogy itt dimenzió váltás történt és amíg nincs bizonyíték arra, hogy esetleg tényleg valós lenne a legenda beigazolódása addig kérem hanyagoljuk a témát.- zártam le a vitát olyan határozottam, hogy ez nem csak a hallgatókat de még engem is meglepett. Úgy éreztem felnőtt döntést hoztam és a tanárok illetve apa is egyet értett a dologban, hogy amíg nem tudunk semmi biztosat addig kár szót pazarolni rá mert ennél sokkal fontosabb dolgok is álltak függőben. Bár egyszer elkaptam Dumbledore mindent tudó tekintetét amiből azt olvastam ki, hogy ő még mindíg kitart az ő álláspontja mellett.

- Professzor úr.- kezdtem végül bizonytalanul Dumbledore felé fordulva.

- Igen Judith?- nézett rám figyelmesen.

- Ha már itt vagyunk szerettem volna valami fontosról még beszélni.

- Hallgatom.

- Ugye az mint már ön is említette, már nem vagyok 11 éves. És az lenne a kérdésem, hogy akkor most elsősként fogom kezdeni a tanévet vagy ugyanúgy negyedikesként? Mivel jelenleg 14 vagyok. És a diákoknak meg a tanároknak mit fognak mondani erről az egészről? Gondolom nem akarják majd elmondani a teljes igazságot.- rohamoztam meg a kérdéseimmel az igazgatót aki mint kiderült hősiesen tud védekezni ezek ellen.

- A kérdéseidre a válaszok a következők. Valóban feltűnt, hogy nem vagy tizenegy éves. És természetesen te is a negyedik évfolyamtól folytatod majd itt a tanumányaidat és közben vehetsz külön órákat amikben felzárkózhatsz a többiekhez. Ami pedig a diákokat és tanárokat illeti, természetesen nem tudhatnak a dologról. Amikor pedig bemutatkozol elmondod, hogy eddig Ausztriában laktál ahol egy kis osztrák varázsló iskolában tanultál eddig, de most Angliába költöztetek, így alkalmad nyílt a Roxfortban folytatni a tanulmányaidat. A részletekről magam gondoskodom.- válaszolt kézségesen az igazgató.- Van még valami ami felmerült benned kérdés?- kérdezte mire én csak " viszonylag" megnyugodva a fejemet ráztam.

- Nem ez lett volna minden. Vagyis hát,- pillantottam apára aki kapcsolt és gyorsan befejezte a mondatot.

- Nem, minden világos.- itt tünetően rám nézett, és akkor valahogy már sejtettem, hogy ha haza érünk számolnom kell egy beszélgetéssel apával.

- Nagyszerű akkor úgy vélem itt az ideje búcsút vennünk egymástól. Perselus? Haza kísérné a vendégeinket?- kérdezte Dumbledore a professzor felé fordulva. És bár ők ezt nem vették észre de apa erre panaszosan felnyögött mire én egy aprót felkuncogtam.

- Szívesen igazgató úr, de attól tartok, hogy még vissza kell jönnöm.- válaszolt Piton szúrós tekintettel.

- Na úgy látom nem csak nekünk lesz majd mit megbeszélni.- gondoltam enyhe szarkazmussal de a szívem mélyén mégis tartva ettől, hogy vajon mit fognak még beszélgetni és, hogy milyen szavak fognak elhangozni kettejük között. 

- De ha már itt tartunk köztünk milyen beszélgetés fog lezajlani ha haza érünt?- kérdeztem magamtól még azelőtt, hogy végleg elhagytuk volna az iskola körzetét.

Nos ez lenne a kövi rész. Mit gondoltok nagyon nagy a változás Judith apjának a viselkedésén illetve reakcióján az utolsó két fejezetemhez képest? Meg ha találtok valami helyesírási hibát írjátok meg kommentben mert bár rendszerint kb 20- szor átnézem a fogalmazásaimat mindíg találok benne valami hibát. Remélem azért tetszett! :)

junattehar

Ui.: Igyeszem a fejezeteket aránylag ugyanolyan hosszúra írni mint az előzőt.