¡Figyelem, a következő fejezetben elő fordulhatnak, felkavaró és kissé durva, toxikus szövegeket, szóval akik éppen a nehéz időt élnek meg, azoknak ajánlott átugrani, csillaggal jelölöm majd azt a részt!

- Ma Sötét Varázslatok Kivédésével fogunk foglalkozni.- mondta egyik külön órán Piton unottan, majd egy a közelben álló ládára mutatott, ami elég furcsán zörgött. Ismét a különálló szigeten voltak, szemben egymással.

- Mit gondol mi lehet benne?- tette föl a bájital tanár az újjabb kérdést.

- Egy mumus?- kérdezett vissza Judith kifejezéstelen arccal.

- Igen mumus.- bólintott a férfi hűvösen. - A mai külön órán pedig megtanulja, hogyan kell legyőzni. Mit tud róla?- tette fel a következő kérdést.

- A mumus egy alakváltó, ami olyan alakot ölt fel amitől a legjobban félünk.- mondta Judith szinte gépiesen.

- Nagyszerű. Tehát tudja, hogy mire számíthat.- mondta Piton egy gúnyos mosollyal. Bár magának sem merte bevallani, de érdekelte, hogy a Treasure lánynak vajon mi lehet a legnagyobb félelme.

- Az ellen varázs Commiculus, és hogy legyőzze vele a mumust, el kell képzelnie, egy nevetséges külsőt neki. Valamint felteszem tudja mi a legnagyobb félelme.- folytatta Piton a szeme sarkából Judithra pillantva. A lány tekintete egy másodpercre elsötétült, de bólintott.

- Akkor itt az ideje, hogy szembe szálljon a félelmével.- folytatta a professzor a legcsekélyebb bátorítás nélkül, majd már intett volna a pálcájával, hogy szabadlábra engedje a mumust mikor...

- Ne még várjon! - kiáltott utána Judith enyhén megrémülve. Piton vissza fordult és felvonta a szemöldökét.

- Még nem találtam ki semmit amivel viccessé tehetem. - hebegte a lány igyekezve megtalálni a hangját.

- Nocsak. Ez igazán meglep. Azok után, hogy utolsó értesüléseim szerint feltűnően szoros kapcsolatba került a Weasley ikerrel. - jegyezte meg Piton cinikusan.

Judith meghökkent. Tudta, hogy Piton már az év eleje óta különös figyelmet szentel neki, de hogy még azt is tudja, hogy kivel beszélget a szabad idejében, az már tényleg felülmúlta minden képzeletét. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy Dumbledore kérésére kémked utána, de ezt azonnal el is vetette, mert bízott az igazgatóban és abban, hogy ilyet nyomós ok nélkül sosem kérne a bájital tanártól.

- Annyira azért nem vagyok szabad fantáziájú mint Fred és George. - felelte végül a lány kimérten.

- Ezesetben kap fél percet, hogy kitaláljon valamit a mumus ellen.- vágta rá Piton türelmetlenül, majd ismét hátat fordítva, a láda mögé lépett.

Judith idegesen toporgott egyhelyben és agya sebesen kattogott a megoldáson. Próbálta megtalálni amivel kifigurázhatná... de egy ilyen démont mégis mivel lehetett volna viccessé tenni? Múltak a percek és a lány egyre inkább bepánikolt.

Nem mutathatott Pitonnak gyengeséget! Az
a sértené a büszkeségét. Hisz eddig derekasan tűrte a megaláztatást, nem szabadott, hogy pont ezen bukjon el. De az elképzelés csak nem jött, és ezen még a feszült csend sem segített.

- Gyerünk Judith, máskor olyan kreatív tusz lenni, hol maradnak az ötletek?- gondolta a lány és megpróbálta bátorítani magát, de mind hiába.

- Lejárt az idő. - jegyezte meg a professzor kellemetlen hangsúllyal.

- Még adjon egy percet! - kiáltott fel Judith dühös-kétségbeesetten.

Pitont meglepte ez az éles reakció. Eddig a közömbös, mindig higgadt Miss Treasure-hez volt hozzá szokva. Most pedig látván, hogy ezen az egyszerű feladaton mennyire fel tudta izgatni magát, már leplezetlenül érdekelni kezdte, hogy mi lehet az a démon amit a lány ennyire el akar rejteni előle. Viszont már egyre inkább kezdte bosszantani, hogy a lánynak ilyen sok idő kell ahhoz, hogy kitaláljon valamit. Így hát úgy döntött, hogy nem vár tovább.

- Mostmár elég időt kapott, hogy felkészüljön.- mondta végül Piton hűvösen , majd felemelte a pálcáját. Judith felkiáltott, azonban a láda tetejének kicsapódása elnyomta a hangját.

Judith szemszöge:

Szinte lassított felvételben néztem végig, ahogy a ládából felemelkedik a mumus, majd kavarogva megjelenik belőle egy barna szempár. Azt követi egy ovális arc, majd a test. Az agyam elkezdett zsibbadni és nem akartam látni ami történik, mégsem bírtam elfordulni. A szívem kihagyott egy ütemet, amint lassan összeállt a kép.

*
- TE!!!- rikoltott fel a azzal az eszelős torok hangján, amit már oly jól ismertem. Elsápadtam és éreztem, hogy a tüdőmből kiszorul minden levegő.

- MÉGIS MIT KÉPZELSZ TE KIS TAKNYOS KÖLÖK?! HOGY MERTED AZ ENGEDÉLYEM NÉLKÜL BETENNI A LÁBADAT EBBE AZ ISKOLÁBA?! Nem vagy normális! Ugyanolyan őrült vagy akár csak az apád! Kerülj csak a kezeim közé, és szétszedlek darabokra!- fröcskölte a nő dühtől eltorzult, már-már vadállatias arccal, miközben démon módjára messze fölém magasodott. 

Külsőre igyekeztem fent tartani a dacos álarcomat, de legbelül a szívem ismét darabkákra hullott. Bármennyire is féltem, többet már nem tűrtem el, hogy ez a nő belém taposson.

- Már nem uralkodsz felettem.- szólaltam meg konokan a nő kidülledt szemébe nézve.

- MÉG FELESELSZ?!?! AKKOR MOST MEGKAPOD AMI JÁR NEKED!- harsogta, majd fenyegetően pofonra emelve a kezét, megindult felém. Egy szempillantás alatt hullot le rólam a maszk és ijedtemben rémült sikolyt hallattam, és hátrálni kezdtem, de hirtelen megbotlottam a saját lábamban. 

- Commiculus!- kiáltottam fel, pálcámat kétségbeesetten anyámra szegezve, de amint az várható volt, semmi sem történt. Már csak egy lépésre volt tőlem. Próbáltam ültemben is még tovább hátrálni de mindhiába, utól ért.

- EGY SZ@ROS KÖLÖK VAGY, AKI SOHA SEMMIRE SE VISZI AZ ÉLETBEN, ÉS ÉN GONDOSKODNI FOGOK RÓLA, HOGY AZT CSINÁLD AMIT MONDOK, KÜLÖNBEN MEGÖLLEK! MEGÉRTETTED?!- ám mikor a nő készült volna lesúlytani rám, egy fénycsóva röpült egyenesen felé és a következő pillanatban a mumus egy utolsó rikoltással ismét a ládában volt.

Egész testemben remegtem, ziháltam és a sírás is kerülgetni kezdett. Pár percig még próbáltam vissza tartani, de végül nem bírtam tovább, utat engedtem a könnyeimnek.

- Azt hittem, hogy ennek vége...Hogy többet nem bánthat. Hogy többet nem kell éreznem ezt a szív fájdalmat! És most kiderült, hogy rémálmaimban örökké kísérteni fog! - ezekre a gondolatokra újra elöntött a keserűség, majd a kezeimbe temettem az arcomat, és némán felsírtam. Már nem érdekelt hol vagyok, vagy hogy ki lát. A fájdalom érzése teljesen végigjárta a testemet.

*
- Ha nem tévedek, ő volt Mrs. Treasure.- szólalt meg végül Piton. Hangjára hirtelen összerezzentem. Az elmúlt tíz percben szinte teljesen megfeledkeztem a professzor jelenlétéről, így kicsit megilletődve pillantottam fel rá.  Szokatlan volt látni, ahogy a rettegett Perselus Piton professzor tüntetően az eget kémleli, miközben igyekszik úgy tenni mintha az előbb nem magánjellegű információk jutottak volna a fülébe.

Nem bírtam megszólalni, mert minden erőmmel azon voltam, hogy minél hamarabb összeszedjem magamat. Nem akartam megadni a bájital tanárnak azt az örömet hogy sokáig gyengének lásson. Piton vetett rám egy rövid pillantást, mintha csak szavai igazolására várna, így alig észrevehetően bólintottam. Csönd.

- Kedves hölgy...- jegyezte meg a professzor, de a szemével továbbra is került engem. A hozzászólásán viszont keserűen elmosolyodtam. Tudtam, hogy Piton csak azért csinál így, mert nem akar személyeskedésbe kezdeni, mindazonáltal ki szeretne jutni ebből a kellemetlen szituációból. 

- Magának köszönheti, amiért nem hagyott elég időt rákészülni.- gondoltam magamban enyhén megvetőn.- Habár...erre sosem lehet egészen felkészülni...

Mindennek tudatában aztán megráztam a fejemet és erőt véve magamon, letöröltem a könnyeimet, majd feltápászkodtam.

- Elnézést tanár úr. De ma nem vagyok kész erre.- szólaltam meg rekedtesen, egyenesen a földet bámulva. Magamon éreztem a tekintetét, majd a szemem sarkából láttam, hogy aprót biccent. 

- Mára végeztünk.- Csak ennyit mondtott, nem többet. Így hát csendben oda léptem hozzá, és belé karoltam. Miután elmúlt a dehoppanálással járó szorító érzés, azonnal elhátráltam tőle, majd tisztes távolságban folytattuk tovább az utat az iskola kapujáig.

***

- Ne csináld már Judith, enned kell valamit!- ripakodott rá Hermione, mikor látta hogy öt perc után sem álltam neki az előttem álló műzlinek.

- Most valahogy nincs étvágyam!- fintorodtam el. A lány összeráncolta a szemöldökét, majd tetőtöl talpig végigmért.

- Történt valami a tegnapi külön órán?- kérdezte hirtelen. Mit ne mondjak, pont beletrafált, bár ezt igyekeztem nem kimutatni.

- Azt hiszem igen.- jegyezte meg Harry szemben velem, szintén engem fürkészve.

- Miért mi történt?- kapta fel a fejét Ron a szalonnájáról. Hermione lemondóan felsóhajtott, majd ő, akár csak Harry és Ron, várakozó pillantást vetett rám.

- Semmi. Piton tegnap a szokásosnál is jobban kihozott a sodromból.- feleltem végül kitérően. A trió értette, hogy kivételesen nem szeretnék erről beszélni, így hát nem firtattak.

- Csütörtök van ma ugye? Milyen óráink vannak?- tettem hozzá témát váltva.

- SKV, Bűbájtan, Átváltoztatástan és Legendás Lények gondozása.- sorolta Ron automatikusan. Az elmúlt hetekben volt szerencsénk félig-meddig bemagolni az óra rendet, szóval ez igazából csak egy elterelési taktika volt részemről.

- Legalább Bájitaltan nincs...- motyogtam a bajszom alatt.

Reggeli után első utunk az SKV terembe vezetett ahol a drága ál-Mordon professzor bejelentette, hogy a mai órán mindenkire kimondja az Imperius-átkot, hogy tesztelje mennyire bírjuk és, hogy le tudjuk-e győzni. Hermione kezdetben erősen ellenezte ezt az ötletét, és be kell valjam nekem sem volt túlságosan ínyemre a dolog, de be kellett látnunk, hogy ez is a gyakorlat része. Engem nem mellesleg még kíváncsivá is tett.

Ahogy az óra haladt előre, volt szerencsénk minden félét látni. Mordon leginkább torna gyakorlatokat adott utasításba, amiket egytől egyig mindenki végre is hajtott.

- Vajon én bírni fogom?- kérdeztem magamban, mikor a névsorban előttem álló Victória szabályos szaltót ugrott, egyenesen az egyik osztály terem oldalában álló asztalra. 

- Miss Treasure! Maga következik.- szólított fel a professzor miután a lány félájultan vissza vánszorgott közénk. Lopva még hátra néztem Harryékre valami támogatás féle reményében, amit végül is meg is kaptam.

- Túléled.- lökött meg Ron viccelődve.

- Még...- gondoltam sötéten, de azért kikényszerítettem magamból egy mosolyt. Tehát előre léptem, megállva szemben Mordonnal.

- Imperio!- mondta ki az átkot és pálcájával rám mutatott.

És ekkor minden elmúlt. A tegnap óta kínzó rossz emlékek, a keserűség és a felelősség érzete a tudásom miatt. Egyszeriben elégedett voltam és gondtalan. Majd meghallottam a professzor hangját.

-  Zsonglőrködj a krétákkal...- jött a parancs. A lábaim automatikusan mozdultak, és a tanterem másik végében álló tanári asztalhoz léptem, ahol egy csomag fehér kréta pihent. Ám ekkor egy éles fájdalom hasított a fejembe, amihez egy halk hang társult.

- Miért tenném? Milyen jogom mondja meg valaki mit csináljak?- kérdezte ez a hang.

- Zsonglőrködj a krétákkal!- hallatszott ismét a parancs.

- Nem, nem biztos, hogy nem fogok!- gondoltam mostmár teljes bizonyossággal.

- NEM HALLOTTAD?! VEDD EL A KRÉTÁT!- kiáltotta Mordon, és ekkor valami azt hiszem elpattant bennem, mert az eddigi felemelő érzés megszűnt, és egy fájdalom hullám söpört végig minden porcikámon, végül össze rogytam.

- Végre! Ez nevezem!- recsegte a professzor elégedetten.- Treasurenek úgy látszik hatalmas akarat ereje van! Ó nem csak hogy szembeszállt az átokkal, de le is győzte azt! Ilyen képessége nem mindenkinek adatik ám! Százból talán egy ember képes erre. Legyen büszke magára Treasure, mert ezzel még Pottert is sikerült leköröznie!

A héten már másodszor éreztem magamat úgy, mintha maratoni futásban vettem volna részt, és ez kicsit sem volt jó érzés. Erőtlenül felnéztem Mordonra aki idő közben oda sántikált mellém és a kezét nyújtotta. Már nem volt tudtam magamtól talpra állni, ígyhát végül elfogadtam azt.

- Úgy tűnik magával nehéz lesz kikezdeniük...- jegyezte meg hirtelen a szokásostól eltérően, csendesebben Mordon végig nézve rajtam. És mikor a szemébe néztem, egy pillanatra démoni megszállottság villant benne, de mindez amilyen gyorsan jött, úgy is tűnt el. Mindenesetre azok után jobbnak láttam méginkább tartani a távolságot.

A tanteremből kimenet Harry és Ron épp Mordon viselkedését vitatták, miközben Bűbájtanra mentünk. Én csak csendben kullogtam mögöttük, nem volt kedvem beszélgetni. Hermione hasonlóan érezhetett, de nem is csodáltam, hisz Mordon vele meg cigánykerekeket csináltatott.

Bűbájtanon Flitwick professzor három kötelező olvasmánnyal ajándékozott meg bennünket, McGalagony egy csomó házi tekercset adott fel, Binns professzor pedig kijelentette, hogy minden héten házidogát fogunk írni, így a nap végére már valóságos felüdülés volt Hagridhoz lemenni, bár a durrfarkú szúrcsókok által kapott kiütések nem igazán hiányoztak. Ezek után azt hittem már semmi sem történhet, ám a kastélyba visszaérve újjabb meglepetés ért. Ugyanis a bejárati csarnok előtt enyhén szólva egy diák csődülettel találtuk szembe magunkat, akik valami tábla előtt álltak. Ron, mivel ő volt közülünk a legmagasabb, felágaskodva sikerült felolvasnia nekünk a felírást.

- A Beauxbatons és a Drumstrang delegációi október 30-án, pénteken 18 órakor érkeznek meg iskolánkba. A fenti napon a tanítás fél órával előbb ér véget.

- Szuper!- örült meg, Harry és még én is felkaptam a fejemet.

- Az uccsó óránk bájitaltan pénteken, szóval Piton kénytelen lesz le mondania arról, hogy megmérgez bennünket.- jegyeztem meg felvidulva.

- Addig már csak egy hét!- csillant fel a mellettünk álló Ernie MacMillan szeme, majd sietve elindult megkeresni barátját, Cedric Diggoryt.

- Már csak egy hét?!- néztem magam elé megrökönyödve.- Már... szinte két hónap eltelt?

- Igen Judith, el.- felelte Hermione megmosolyogva az arckifejezésemet.

- Hihetetlen.- mondtam félhangosan.- De hát még szinte nem is tanultam semmit!

- Már hogyne tanultál volna!- lepődött meg Ron.- Hermione után te vagy a második legszorgalmasabb tanuló az osztályban, és egy csomót magolsz mind velünk, mind egyedül.

- Így van, ne légy elégedetlen magaddal.- biccentett Harry. Végül is igazat adtam nekik, de délután a klubbhelyiségben a házijaim fölött ülve is ezen morfondíroztam.

- Kiolvastam a Roxfort történetét... Bűbájtanon egyszer masnit varázsoltam Neville hajába... Seamus felrobbantotta az üstjét... Ginny megbékélt a telefonom ébresztő hangjával... sikerült sündisznót átváltoztatnom tűpárnává... rúnatanon megtanultam rúnákat olvasni... asztronómián csillagnak néztem a Jupitert...De miért szalad ennyire az idő?- kérdeztem magamban, és őszintén megdöbbentem mennyi idő is telt el azóta a válás óta. És arra, hogy ideje lenne rendet tenni a lelkemben. Mert nem emlegethetem fel lépten-nyomon azt ami elmúlt. És a félelem sem uralkodhatott rajtam örökké.

- Vasárnap feltétlen beszélnem kell majd erről apával.- gondoltam még utoljára, mielőtt oda fordultam volna Harry és Ronhoz, hogy közösen végighallgassuk Hermione legújabb szónoklatát a MAJOM kampányban.