Jó szórakozást!

~Drooma

Mielőtt azonban szóvá tehettem volna, hogy köszönöm, de egyedül is képes vagyok járni, a kócos fekete hajkorona messze ért, szinte futnom kellett, hogy utolérjem.

Még jó, hogy előre figyelmeztetett, nehogy túlságosan meglepődjek, mert volt min. Először is, meglepően kevés emberre hasonlító lényt láttam, és az a nem sok is eltért tőlem. Némelyiknek szárnya volt, egy elf-hez tudtam volna legjobban hasonlítani. Mások homloka közepén egyetlen, túl méretes szem villogott, szemöldökük alatt volt a szájuk, és seprűn repültek. Megint mások szinte a végletekig el voltak torzítva, a rajztanárom valószínűleg a haját tépkedte volna az arányaikat látva.

Aztán úgy tűnt, az erkölcs itt egy nem létező szó, egyeseknek legalábbis. Az egyik ház bejárata tárva nyitva volt, benne pedig két emberhez hasonló szerzett élvezte szabadidejét, ha szabad finoman fogalmaznom.

Nem igazán tudtam nem megbámulni a dolgot annak ellenére, hogy egy cseppet sem élveztem. Pusztán ledöbbentett a tény, hogy senkit sem zavar, meg pláne, hogy őket sem...

Annyira lesokkolt a jelenet, hogy egyrészről mást nem is volt időm nagyon megfigyelni, másrészről pedig egyenes vonalban beleütköztem egy fickóba. Kész röhej volt az egész élőlény, de komolyan. Hosszú, fémrúdhoz hasonló, ferde valami lehetett az alapja, amiből fejek nyújtóztak. Mintha egy csokor, mérges, de túl aránytalan arc lett volna egy cérnára fűzve.

- Bocsánat – kuncogtam, és egy lépést hátráltam.

- Úgy! Bármikor készen állok, ha valami nem tetszik. – Eh? Ennyire csak nem volt bántó az a kis mosoly.

- Ö... Nem tudom, miről beszél, csak nem figyeltem, és véletlenül összeütköztünk. Nem akartam rosszat – vettem elő legjobb neveltetésem. Kicsit szánalmas, hogy ennél csak rosszabb van...

- Mit csinálsz? Nem emlékszel mire kértelek? – lépett ekkor mellém Welt. Mérges volt, pedig semmit sem csináltam.

- Am, csak... ez a... akarom mondani... – mit is? Minek kellene hívnom ezt a dolgot itt előttem? Udvariatlan lenne „izé"-nek titulálni vajon?

- Lépj félre. A kishölgy kihívott.

Mind az egy, kettő... kilenc feje, és rajtuk krumpli szemei rám meredtek.

Facepalm, méghozzá egy nagyot csattanó. El tudom képzelni, ahogy kihúzza az ujjait fekete tincsei alól, és a komoly, kicsit mérges arcán egy vörös tenyérnyom éktelenkedik, már a gondolattól is elmosolyodtam.

- Egy dolgot kértem tőled. Tényleg ennyire nehéz volt teljesíteni? – Csöppnyi csalódott megvetés bujkált a hangjában.

Na, és akkor itt álljunk meg egy szóra, nem győzöm mondani, hogy semmi rosszat nem tettem!

- Véletlenül nekimentem, nem leszúrtam! Nem tudom, miről beszél, nem hívtam ki, balesetek meg megestek, az izé... ő dramatizálta túl! – háborodtam fel. Még mindig nem tudom, mi is áll előttem.

- Aha – ért végre el hozzá, hogy nem tervének szándékos szabotázsáról van szó. – Biztosan az arcának mentél neki. – Ember. Csak arcból áll, ne találgass, tudd!

- Ja, biztosan...

Miután ezt így letisztáztuk, odafordult a lényhez, balját ökölbe szorította, függőlegesen a szíve elé tette, másik kezének tenyerével pedig rákulcsolt a csuklójára, úgy, hogy a jobbja éppen derékszöget zárt be a bal karjával, és párhuzamos volt a földdel.

- Men al isterdi bilbestikten. Ocom kericim suraybiz. Al ajatknalardi tilgen emes.

Sokfejű ráncolt homlokokkal bólintott, és egy „értem" után elment. Sohasem láttam semmit sem így közlekedni, konkrétan a nyelveit használta lábnak, úgy nyújtózkodott egyre tovább. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy ugye ez elvileg itt normális.

- Ne bámuld, menjünk! – bökött meg Welt.

- Persze, persze...

Párszáz méter után egy barnás zöld épület előtt állapodtunk meg. Az ajtaja enyhén szólva is viseltes volt, egy szabad kisujjnyi felületet sem láttam, amit nem rágott volna még szét a rozsda.

Welt belökte a rozoga fémlapot, ami meglepő módon nem esett ki a helyéről, de még a jellegzetes nyikorgás is elmaradt.

Bent egy apró, többnyire négyzet alakú szobát láttam körvonalazódni az egy szem gyertya gyér fényében. Egy íróasztalon folyt le az oldaláról a viasz, a narancs láng visszfénye megcsillant a mögötte ülő férfi kopasz fején. Amikor érzékelte az ajtóból beömlő világosságot, ránk emelte a tekintetét.

A nap folyamán több furcsaságot is láttam, ami enyhén szólva is nevetséges volt, de ez a meglepetés erejével hatott, úgyhogy akaratlanul is kibukott belőlem egy nyögésszerű kacaj. Tulajdonképpen nem volt benne semmi abnormális, pusztán a szemöldöke hosszabban nőtt le két oldalt, mint a szakálla, amit egyébként szerintem multi funkciósan használt a férfi kabátnak és seprűnek egyben.

Apropó por, nem volt. Amikor sötétben egy fénycsík úszik a szobában, mindig apró fehér szöszök lebegnek benne. Én már csak tudom, számtalanszor újítottam be ennek a tanulmányozását az aktuális tananyag helyett. Azonban most, semmit sem láttam, és meg kell, mondjam, kissé üresség tette a helyiséget. A hiánya zavaró volt, kifejezetten idegesítő.

- Áh, Welt, miben segíthetek fiam? – az öreg úgy pattant fel a székéből, mintha legalábbis csak viccből nézne ki százkettőnek.

- Kaze apó! Nézze kit hoztam, ő is azt a furcsa dolgot csinálta, mint te, mikor először mutattam meg neki a tudod mit.

Hosszú szemöldökei alatt felcsillantak bogár szemei, és lassan, nehézkesen, meggörnyedt derékkal lépdelt hozzám.

- Mitől lett neki hirtelen ilyen nehéz a járás? – súgtam oda Weltnek a fogaim közözött szűrve, amíg Kaze apó közelebb jött hozzám.

- Ötvenhat éve már, hogy nem láttam egy hozzád hasonlót sem ezen a helyen.

Hát ez.... nagyszerű...azt hiszem...

- Úgy érti, embert?

- Halkabban! – rivalltak rám egyszerre ketten is. Jól van, na, azért nem kell leharapni a fejem.

- Bocsánat! – húztam magam összébb.

- Itt, kishölgy, nem nagyon szeretik, ha valakinek köze van a Földhöz. Tudod, nagyon régóta nem jártam otthon, feltűnő lenne – kuncogott egyet, de úgy, hogy egyszerre mindkét fogsora kivillant a bajusza alól. Egészen más stílus volt ez, mint az előbb – Azt hiszem, akkor még a nagy háború pusztította a földeket.

A nagy háború? Az első világháborút hívták úgy, még mielőtt a második kitört volna. Elképesztően öreg lehet ez a fazon.

- Várjunk csak! – ütött arcon és rúgott háromszor gyomorszájon a felismerés. – Ötven év? Az első világháború? És azt mondta, Welt tanította? Mégis hány éves vagy te?

Csodálkozva és kicsit hitetlenül rántottam a tekintetem Weltre, miközben a férfi először értetlenül, majd mikor leesett neki a dolog, bocsánatkérően nézett a sarokban állóra. Az idősek kedves mosolyával és szórakozottságával szabadkozott.

- Ne haragudj, fiam, nem is gondoltam, hogy még nem tudja.

- Semmi gond, egyszer úgyis leesett volna neki – Nem tűnt mérgesnek, ami azt illeti. – Sajnos egy csöppet sem buta lány.

- Szóval? – néztem rásürgetően, mert aláírom, van, aki jól tartja magát, na de ez a srác nem néz ki huszonötnek sem!

- Nem tudom.

- Mi az, hogy nem tudod? Úgy mégis, körülbelül. Ötven, száz, kétszáz?

- Hidd el, tényleg nem tudom – tette fel kezeit tanácstalanul a feje fölé. – Talán több száz, talán több ezer... Az idő a különböző világokban még csak nem is ugyanúgy telnek...

Ez eléggé logikus volt, úgyhogy visszavettem magamból egy csöppet, mert hát mit pattogok, mint egy nikkelbolha a kora felett, mikor épp az előbb mentem neki egy cérnára fűzött gyalogló zsák krumplinak?

És ekkor, mint egy tetőpontján a történetnek, megjelent Kati is. Nyílván...

- Emberek, azonnal el kell tűnnünk innen!

- Katalin, rég láttalak – kezdte volna az öreg, de a frissen érkezet egy olyan minimalista mozdulattal vágta el az üdvözlését, ami egy furcsa tisztelet ébresztett bennem. – Ne haragudj, Kaze, de tényleg el kell tűnnünk innen. És te –mutatott egyenesen rám – Nyiss egy kaput!

- Én? – böktem magamra. – Miért pont én?

Nem fogok panaszkodni, hogy konkrétan körbeutasítgat, szeretnék egy normális kapcsolatot kiépíteni vele, ha már egyszer utazótársak leszünk, de mégis, mi a csillám póniért az egyetlen inkompetens egyed csináljon dolgokat?

- Most komolyan magyarázkodnom kell? – Ujjait szőke hajába túrta, nagyon zaklatottnak tűnt. – Mondjuk úgy, hogyha mi nyitjuk, akkor ránk találnak, de, ha te, akkor nem tudnak követni.

- És úgy mégis: hogy nyissak kaput? – Biztos elfelejtették, de én jelenleg a tanulópályán gyakorlom, hogyan kell előre menni...

- Csak gondolj egy helyre! Egy vattacukorerdőre csoki folyókkal, meg fagyi hegyekkel, vagy tudom is én, aztán húzd szét a kezed – demonstrálja a mozdulatot-, valahogy így.

Hát, gondoltam, mit veszíthetek, meg kell próbálni. Igyekeztem magam elé képzelni az előbb felvázolt világot, mert ugyan, ki ne akarna már édességföldére menné, ha ugye elvileg el tudja magával hitetni, hogy bármennyit is eszik belőle, akkor sem hízik meg?

„Csak tudnom kell, hogy létezik. Egyértelmű, hogy valós, ez a hely is az, a varázslat is az, a csoki meg főleg!"

Összefontam az ujjaim, majd lassan, mintha egy beszorult tolóajtót akarnék szétfeszíteni, belemarkoltam a levegőbe, és legnagyobb meglepetésemre fogást találtam rajta. Puha volt, de masszív, könnyen megfogható, mégis annál nehezebben mozdítható. Nem sokkal ezután egy ablakot láttam lebegni a szobában, eltakarta az íróasztalt, ahol a halvány fényű gyertya pislákolt, és én megbabonázva néztem bele a másik világba. Lassan, bizonytalanul kinyúltam felé, annyira hihetetlennek tűnt. A piciny lyukban egy sebesen rohanó folyót láttam, biztos valami szörp volt. A szélén ragadós vattacukrok, összegyúrt nyalókák, olyanok voltak, mint a fák. Egy hegy olvadozott a távolban, annyival valóságosabb volt, mint, ahogy elképzeltem. Hátra akartam fordulni Welthez, megkérdezni, ő is látja-e, de nem volt időm csodálkozni, mert egy bizonyos szőkeség félretolt.

- Ne most meredj boci szemekkel egy csomag édességre! – lökött durván félre, miközben már a kis ablakot tágította tovább. – Jézusom, legközelebb ne lyukat üss, ami körül szét kell tépni a teret, csakhogy megnagyobbítsd! Ez annyira barbár! Kaput, drágám, kaput... ah, első dogom lesz megtanítani, mi a különbség, amikor átérünk – zsörtölődött.

Lenyeltem. Annyira mással voltam elfoglalva, hogy nem is érdekelt, mit motyog, pedig uramisten, ez annyira bunkó volt, hogy szinte üvöltött a bosszúért.

Mikor végzett, nemes egyszerűséggel fogott, és átlökött rajta, egyenesen bele egy hatalmas csokoládépocsolyába. Nem nagyon tudtam ellenállni a kísértésnek, szóval belekóstoltam, és hát mit ne mondjak, álom finom volt. El is lettem volna benne még egy darabig, már persze, ha nem jut eszembe, hogy éppen csokiban fetrengtem, mint egy malac, de azt hiszem, mindenki életében eljön egyszer ez a pillanat. Vagy nem? Egyébként személy szerint jobban szeretem a fehér csokit, de no, csak találok majd azt is.

Remélem tetszett!(: