Egy igen-igen hosszú késé után ugyan, de meghoztam a következő részt, jó szórakozást hozzá!

~Drooma

- És íme, Erklaret! - nyújtotta ki a kezét a fekete hajú srác, mint egy idegenvezető a múzeumban.

Egy meredélyen álltunk, éles sziklaperem tört meg előttünk. Alatta egy város volt a dombokba, fákba, kőtömbökbe vájva. Mindnek külön alakja volt, nem láttam két ugyanolyat.

Napot ugyan nem találtam az égbolton, de valami fény mindent beragyogott, néhol sárgára festette az épületek göcsörtös, szabálytalan oldalát, máshol árnyékot vetett a széles utcákra. Indák és kúszónövények nőttek a falakon, lustán lógtak lefele, vagy éppen bátran kapaszkodtak a magasba. Por kavargott a levegőben, egészen a föld közelében, néha felkapta a szél, és szétszórta.

Ha az ember jobban megfigyelte, a város, amely sok látszólag össze nem illő elemből állt, egy képet alkotott. Minden épület egy-egy mozaik darabka volt, amit az utazónak kellett összeraknia egy egésszé. Leginkább egy olyan helyre hasonlított, ami a mesékben fekszik a királyság közepén, de fényévekkel különböző aurája volt. Megkockáztatom, inkább mondtam volna egy utópiának, mint a középkor egy részének.

Enyhe, de jeges szellő lengette meg hosszú, fekete hajam. Ahogy elhaladt az arcom előtt megláttam a barnás fényt, amitől sohasem tudtam eldönteni, hogy most akkor milyen színű is igazán.

- Klassz helynek tűnik - ámuldoztam.

- Mert az is - mosolygott rám. - És most kezdjünk valamit a ruháiddal.

Tetszik az ötlet, már éppen ideje volt.

- Mivel nem feltételezem, hogy magadnak meg tudod csinálni, tessék.

A következő pillanatban eltűntek a cafatokban lógó gönceim, helyüket egy laza, homokszín, félvállas has póló és rövidnadrág váltotta fel. Az egyik combomon fekete anyag takarta, fehér mintákkal. Azt feltételeztem, hogy valami népi motívum lehetett, de egyáltalán nem volt ismerős. A pólóról rojtokhoz hasonló dolgok lógtak le, de ugyanolyan mintákat formáltak, mint, ami a fekete anyagon volt. Lenézve a lábaimra, bokacsizmát láttam az edzőcipőm helyett.

Elég csinos együttes volt, de a felső háta gyakorlatilag nem is volt, annyira ki volt vágva, arról nem is beszélve, hogy has póló. Nem azért, volt hozzá alakom, csak érdekes volt a tény, hogy ezzel kéne nekem beolvadnom.

- Jól áll! - dicsért meg.

- Most tényleg? Nem tudtál volna valami hosszabbat? Elég hideg van ám. - És valóban, a hűvös levegőtől libabőrös lettem.

- Lenn melegebb van, ami azt illeti, kánikula, majd meglátod.

- Ha te mondod - emeltem meg a karjaim megadóan. A mozdulattól még magasabbra csúszott a felsőm.

- Nagyszerű, akkor mindjárt lemegyünk - mondta. A városra irányította tekintetét, de meggondolta magát, és hamar visszatalált hozzám. - De előbb, van egy két dolog, amit meg kell ígérned nekem Korina.

Szembefordult vele, és már megint felvette a komoly fejét. Ilyenkor eltűntek a kis ráncok a szeme sarkából, a kontrasztok elmélyültek az arcán.

- Honnan tudod a nevem? - Őszintén elcsodálkoztam.

- Kitaláltam - legyintett.

- Persze, semmi különös nincs ebben, én is így szoktam. Járom a várost, én random szembejövő emberek nevét kiáltom. Ezzel szedem a pénzt, a kis kalapomba. A majmom szokta tartani, és mindig megreklamálja, ha aprópénzzel szúrják ki a szemét...

- Hogyne. A lényeg, hogy azok ott lenn - mutatott a kérdéses irányba, figyelmen kívül hagyva engem, meg a humorom -, semmiképpen sem tudhatják meg, hogy a földről jöttél. Ok?

- Miért?

- Az egy nagyon hosszú sztori. Csak ígérd meg, hogy megpróbálsz beleolvadni a tömegbe, nem nagyon elcsodálkozni mindenen, és semmiképpen se kérdezősködj!

Kezd elegem lenni, hogy nem értek soha semmit.

- Nem!

Rám nézett, és lerítt róla, hogy erre nem számított.

- Meséld el, miért nem tudhatják, hogy ember vagyok, és beleegyezem.

- Megígérem, ha több időnk lesz, elmagyarázom, de ez tényleg hosszú...

- Rövidítsd le! És lehetőleg siess, mert megfagyok. - Most már kifejezetten fáztam. Átfogtam a mellkasom előtt magam, de nem segített.- Amúgy meg, miért nem veszel egyszerűen rá, hogy azt csináljam, amit akarsz? Képes lennél rá, nem?

Várjunk csak, ha minden titka csak annyi, hogy elhiggyek dolgokat, akkor tulajdonképpen semmire sem tud rávenni, igaz?

- Akarsz próbát tenni? - Mintha megérezte volna a gondolataim, gonoszkás mosollyal hívott ki. Lehet azonban, hogy csak az arcomra volt ennyire kiírva minden, éreztem is, hogy furcsa vigyor kezd szétterjedni a képemen. Sunyi és egyben magabiztos volt, mert biztos voltam benne, hogy úgysem tud semmit tenni.

- Miért is ne! - Egy bólintással nyugtázta az önbizalmam.

- Próbálj idejönni.

Ahogy kimondta, emeltem a lábam, hogy megtegyem az első lépést, de valami megakadályozott benne. Eszembe jutott, hogy az volt a feladatom, hogy maradjak.

Teljesen megbénultam, félúton megállt a lendületem, visszahelyeztem a súlypontom a sarkaimra. Hirtelen nem is értettem, hogy hogyan tudott ilyen gyorsan rávenni, hogy elinduljak, amikor egyértelműen tudtam, hogy csak ott kell állnom.

De azok nem az én gondolataim voltak, és ezt nem tudtam felismerni, csak mikor Welt felnézett és közölte, hogy ezt én vesztettem el. Akkor, és egy pillanattal sem előbb rájöttem, hogy rászedett.

A kezeim még mindig az oldalam mellett lógtak, elernyedten, mikor a felismerés hasba vágott, hogy a nélkül tudott nekem új gondolatokat adni, hogy akár észrevettem volna.

Te jó isten, tizenöt másodperccel ezelőtt világosan tudtam egy dolgot, aztán egyszer csak bármiféle átmenet nélkül elfelejtetem, és még a gyanúja sem merül fel, hogy az a gondolat bármikor is létezett volna.

„Miket tudna velem tenni? Úgy, hogy fogalmam sem lenne..."

Lassan felemeltem a fejem, a szememben valószínűleg a félelem több árnyalata mosódott össze.

- Erklaret-ben szinte az összes világ képviselői jelen vannak, és nem kedvelik az embereket. A többit majd később - mondta.

Bólintottam, megelégedtem a válasszal.

Nem mondanám azonban, hogy megnyugodtam, sőt... Nem is kellett magamra néznem, hogy tudjam, merev volt minden lépésem, mint egy darabka kiszáradt, fakóbarna faág. Welt nem foglalkozott vele, egyenesen ment előre. Megfigyeltem, hogy mindig kihúzza magát, magabiztosan lépked, mint most is, a kezei a zsebeiben pihentek, talpa alatt kavicsok csikorogtak, minden lépésre elsötétültek, majd mikor levette róluk a lábát, újra világosszürkék lettek. Lehajoltam, és felmarkoltam egy adagot. Piszkosak voltak, a por az ujjaimra ragadt, fagyos kezemben felkaristolták a bőröm, én pedig összekocogtattam őket. Ahol egymáshoz értek, élesen felvillantak, ellensúlyozták a sötétet, amit a tenyeremhez érő felük adott.

Miközben játszottam, az utat nem figyelve lépkedtem előre, csak a kékeszöld füvet láttam. Kellet pár méter, hogy rájöjjek, lefele vezet az utam. Egy keskeny ösvény futott a szikla oldalában, a balomon száraz homok pergett minden óvatlan érintésre. Az érdekes az volt, hogy, ha bárhol, akár egy ujjnyi vízszintes földet is megpillantottam kiállva a sziklafalból, akkor azon minden talpalatnyi helyet növények töltöttek meg. Olyan érzést keltettek, mintha harcolnának a földért, ahol élhetnek. Megmosolyogtatott a gondolat.

„Hát mindenhol ugyanígy van ez!"

Az út egyenes volt, nem túl meredek, de mindenhol göcsért mentes, látszott rajta, hogy nem a természet formálta ilyen tökéletesre. A természet nem szereti a tökéletességet, mert önző, és nem szeretné, ha más is képes lenne arra, mire ő. Az apró hibák és részletek pedig leutánozhatatlanná teszik minden csodáját.

Leérve a város határához, megláttam az első házat. Éppen, ahol elkezdődött, a színek megélénkültek, egy láthatatlan fal mentén élettel töltődtek meg. Egy lépéssel a határvonal mentén a mellettem haladó megragadta a kezem, és úgy húzott át. Meglökött a meleg, amelyet benn éreztem, azonnal átmelengette fagyó félben lévő ujjaim, libabőrös lábam, és kékes ajkaim.

Remélem tetszett!(: