- Undorító vének! - kezdte idegesen.

Zaklatottnak tűnt.

- Hogy ment? - állt fel a törökülésből Welt.

Odasétált a lányhoz, mire az teljesen kirobbant.

- Szerinted hogy ment? Megtiltották! Semmi közük ehhez, mégis úgy gondolják, beleszólásuk van azoknak a roggyant képüknek az ügyeimbe! Mintha egy párszáz év különbség olyan lenyomott sok tapasztalatot adna nekik, holott az aszott seggük valószínűleg még sohasem járt a földön! Elegem van! - pöfékelte, hogy majd felrobbant.

Huh, valami nagyon nem a tervek szerint mehetett.

- Csillapodj, nem para. Megoldjuk nélkülük is. - próbálta nyugtatni a lányt.

- Nem érted - rázta a fejét. - Nem az a lényeg, hogy nem segítenek, hanem az, hogy ellene vannak. Már attól is kiakadtak, hogy egyetlen embert elhoztunk, pedig őt még csak nem is a terv céljából. - hevesen csapkodott, mire Welt a saját tenyerébe vette a lányét, valószínűleg azzal a feltett szándékkal, hogy megakadályozza fogainak kiverését.

- Oh... Az már lehet egy apró probléma lesz. - mosolygott zavartan.

- Azonnal tüntesd el azt a szerencsétlen vigyort a képedről, mielőtt én tépem le a csinos kis arcoddal együtt, mert ez egy csöppet sem vicces, felfogtad? - Egyre hangosabban és idegesebben üvöltött Welt képébe, már majdnem megsajnáltam szerencsétlen srácot. Csak állt ott és igyekezett egyre kisebbre összemenni, hátha akkor abbahagyja. Mit ne mondjak, megértettem, egy felidegesített nőt nem érdemes tovább hergelni.

Amikor pedig végre megközelíthető mértékre fokozódott dühe, én is beleszóltam, mert még mindig lila fogalmam sem volt, mire fel a tajtékzás.

- Khm... nem akarok zavarni -

- Akkor talán el se kezd! - Olyan éles pillantást küldött felém, hogy azt hittem mentem kettévág vele.

- De! - folytattam rendületlenül. - Valaki elmagyarázná, miről van szó?

- Mondtam, hogy pofa be! - Ujjuj, hisztérika feléledt. Komolyan, lassan már úgy prüszkölte a szidalmakat, mint egy veszett ló.

- Áh, ne is foglalkozz vele, nehezen viseli, hogy két lábbal tipornak az elképzeléseibe. - nézett rám Welt bocsánatkérően a szöszi helyett is, és még mintha valami elfojtott cinizmust is felfedeztem volna a hangjában.

- Megbeszéltük, de értékelném, ha te meg cserébe végre, lennél szíves kinyögni, hogy mi folyik itt, mert lassan eléred, hogy két frontról tépázzunk meg. - fenyegettem.

Kezdtem egy csöppet felhúzni magam. Ha egy valami van, amit nagyon utálok, az az, amikor direkt igyekeznek úgy beszélni előttem, hogy tippem se legyen, miből hagynak ki.

- Süket vagy, vagy mi? Azt mondtam senki sem kíváncsi rád! - Rosszkor intézted ezt a megjegyzésed. Innentől háború van, egészen ameddig le nem nyugszom!

- Igen? Én meg azt mondom, megfájdul a fejem az eltúlzott műsorodtól hisztis liba!

- A leghalványabb elképzelésed sincsen semmiről, úgyhogy szállj le a magas lóról!

- Úgy tűnik nagyon el vagy veszve szöszikém, mert közlöm, hogy pont letojom, mennyire bántották meg az érzékeny kis lelked!

- Tudod, kivel szarozz kislány!

- Édesanyád hogy van?

Kezdett nagyon elfajulni a vita, és a perifériámból láttam, ahogy a világoskék szemű srác áll egy helyben, kikerülve a frontvonalból, és csak fáradt fejjel vár, mikor hagyjuk abba.

- Lányok, talán...

- Ne most! - rivalltunk rá mindketten olyan szinkronban, amit egy kommandós osztag is megirigyelt volna.

Ezután könnyen meglehet, hogy egyre jobban élvezte a műsort. Mert amúgy egyáltalán nem vágom, mi lehetett vicces ebben a jelenetben.

Egy idő után aztán Kati szeme tikkelt egyet, és éreztem, hogy most nagyon elege lett, és hogy ezt talán még megszívom. Elindult felém, a kezét egyre magasabbra emelve világossá vált számomra, hogy egy pár pillanat múlva első kézből tapasztalhatom meg, mennyire fáj egy támadó mágia.

- A fenébe! - hallottam motyogni a hollófekete nézőnket, aki, miután felfogta, hogy most igencsak nagy bajban vagyok, rávetette magát... tulajdonképpen mijére is? Barát? Barátnő? Útitárs?

Lényeg a lényeg, hogy egyik pillanatban még messze áll, a másikban meg már közöttem és a lány között, akinek előröl, átfogja a derekát kéz kézzel, mire a lendülettől a szöszi szó szerint beleesett a karjaiba. Eztán megint elpárolgott, és mögöttem tűnt fel újra ugyanabba az irányba fordulva, így az ideges lány nem felém nézett.

Komolyan, ezt nekem is meg kell tanulnom.

Megpördültem a tengelyem körül, és belenéztem azokba a gyönyörű szemekbe. Lehet, hogy szörnyen idegesítő egyfolytában ezt hallgatni, de tényleg baromi szépek voltak. És ezt nem csak egy rózsaszín köd mondatja velem, mert a kék alapszín, a pinkből egész biztos semmivel nem lehet kikeverni.

Olyan világos, mint a jég, apró hópelyhek lebegnek benne, és körbe a pupillája és az írisze széle felé egy királykék színű sáv. Uh, ez a leírás egy csöppet nyálas volt... Na, de lényeg a lényeg, nagyon szép szemei vannak.

Nem sokkal ezután megszakította a szemkontaktust, gondolom elsődleges prioritást élvezett a karjaiban ficánkoló probléma.

- Azonnal eressz el, kitekerem a nyakát!

- Ezután elhiheted, hogy még véletlenül sem.

Nem akartam még jobban kitáncolni a szikla peremére, mert adott esetben nagyon rosszul is kijöhettem volna belőle, pedig nagyon viszketett a tenyerem egy gunyoros megjegyzésre. Nohát, megérte az az önkontroll gyakorlás, bár egy borzasztó felsőbbrendű mosolyra azért így is futotta. Védenek engem, ennyit lehet.

- Három perc alatt lenyugtatom, addig maradj itt, kérlek! - fordult felém Welt és a következő pillanatban már nem kapálózott előttem egyetlen vérre szomjazó lélek sem.

Amúgy persze, itt maradok, de ha mégsem, akkor esetleg megtalálsz a mező közepén, felfedezem a környéket. Hát mégis hova mennék? Azt sem tudom, hol vagyok...

Hamarosan a három percből öt lett, tíz után pedig már nem is számoltam. Arra gondoltam, mi lenne, ha kipróbálnám, mennyire is értettem meg azt a semmi dolgot. Valami egyszerűvel akartam kezdeni, de rá kellett jönnöm, hogy nem tippem sincs, mi számít egyszerűnek.

Próba cseresznye alapon kisétáltam a mezőre, úgy, hogy a pavilon árnyékot vessen rám. A napomat tekintve már szinte meg se lepődtem, hogy amúgy sehol sem adott árnyékot a márvány épület, sőt, amikor felnéztem az égre, rájöttem, hogy konkrétan nincs nap a fejem fölött, de hát oda se neki, levágtam magam törökülésbe ott, ahol voltam. Leszakítottam egy fűszálat, és igyekeztem úgy koncentrálni, hogy az megemelkedjen széttárt tenyeremből. Semmi sem történt.

Nem mintha másra számítottam volna, de továbbra is próbálkoztam. Egyszer mintha látni véltem volna az egyik végét egy hangyányit megmozdulni, amire tök izgatott lettem, de aztán rájöttem, hogy csak egy kis szellő fújt... Welt pedig még mindig nem jött. Türelmetlen lettem, már-már azon aggódtam, hogy itt felejtett, vagy adj' isten, szándékosan itt hagyott, amikor végre valahára úgy fél óra múlva megjelent. Számomra minimum fél élet volt!

- Úgy tűnik nem vagy tisztában a mértékegységekkel, a perc, az nagyon nem óra - üdvözöltem rosszkedvűen.

- Bocs, tovább tartott, mint gondoltam. - Halál nyugodt volt, pedig rendesen megváratott.

- Vettem észre. Hogy sikerült lebeszélned a kivégzésemről? - váltottam témát. Sok kérdésem van (haha, milyen új...) és nem akartam, hogy esetleg megharagudjon rám a stílusom miatt, és ne válaszoljon rájuk.

- Ja, igen, erről szólva, sokkal jössz nekem, mert szó szerint élő babzsákja voltam, hogy lenyugodjon. - Ó, egész eddig hagyta, hogy püföljék?

- Egész jó bőrben vagy ahhoz képest, hogy három óráig nyúzott.

- Ki mondta, hogy hagytam, hogy eltaláljon? - nézett rám nagyképű mosollyal.

- Na, menj a fenébe, így nem lógok semmivel - nevettem. Ha nem szenvedett, nincs jutalom.

- Azért kifáradtam!

- Túléled - törtem le a reményeit. - Ő hol van?

- Mindjárt megtudod. Mi is megyünk utána, de előtte tanítok neked egy két alap dolgot. Nem akarsz úgy Erklaret-be menni, hogy nem tudsz semmit.

Furcsálltam, hogy ezt mondta, honnan tudná már, hogy én mit akarok? Azt még én sem sűrűn tudom. Nem hittem, hogy a lelkesen előttem álló elárulná, mire célzott, úgyhogy nem is kérdeztem.

- Ok. Taníts mester! - hajoltam meg mosolyogva.

- Nem tudom ez mi volt, de rendben. Kezdjük. - Annyira értetlenül nézett. Belül nevettem, mert tudatosult bennem, hogy hiába néz ki kiköpött úgy, ő nem ember, ergo a szokásainkat sem ismeri.

- Első lecke - mondta, és előre húzta eddig a teste mellett lógó jobb karját, amiben egy sárga, szabálytalan négyzet alapú valami jelent meg útközben. - Ezt itt, változtasd zölddé.

Kinyújtotta felém a karját, én pedig elvettem tőle. Ujjaim érdes felületet éreztek, nagyon ragadt, de semmi sem maradt a kezemen, mikor átvettem a másik tenyerembe.

- Mi ez? - pillantottam le az ujjaim közt tartott valamire.

- Egy rorra. - Köszi, most sokat mondtál...

- Akkor most úgy, hogy én is értsem, ha lehet.

- Fogjuk rá, hogy étel. De te semmiképpen se edd meg! - tette hozzá gyorsan. Hát jó...

- Nem terveztem.

Viszont fogalmam sem volt, hogy kéne nekem a sárga rorrából zöld rorrát csinálni, légyszi, kövezzen meg érte valaki.

Egy pár pillanatig néztem Welt-et, hátha ad valami tanácsot, vagy teszem azt, megmondja, hogyan kell, de még csak szemhéja sem rebbent.

„Hát jó" gondoltam, „vágjunk bele"

Elkezdtem nézni a rorrát, mint egy megszállott őrült, de percek múlva is ugyanolyan citromsárgán gúnyolódott a képembe.

- Na, jó, ez nem megy! - fakadtam ki nagy hirtelen, és felhagytam megmerevedett testhelyzetemmel.

- Azért mert nem jól csinálod. - Tényleg? Nem mondod Sherlock? Sose jövök rá, ha nem szólsz.

Lenyeltem, majd máskor. Ahogy elnézem, sok alkalmam lesz rá.

- Hogy csináljam jól? Egyáltalán miért nem szóltál erről a legelején? - Hangomban elfojtott düh kavargott.

- Vicces volt nézni a szenvedésed. Az a póz... - nevette.

Nyíltan kiröhögött! Annyira kedvem támadt volna jól lepofozni a vigyort a képéről, csak, hogy kiegyenlítsem a számlát, de több okból sem tettem meg, fontosabb dolgom is akadt.

- Az a bajod, hogy arra koncentrálsz, hogy változzon át a rorra zöldé ahelyett, hogy elképzelnéd azt zölden. Fix, hogy te még semmiképpen sem tudnád változásra késztetni, maximum megváltoztatni. A kettő nem ugyanaz.

Ezt eddig nem egészen értem.

- Nézd! - a sárga izé hirtelen eltűnt a kezemből, és legközelebb az övében láttam meg. - Ezt kéne neked csinálnod. - Azzal a rorra zöld lett. Csak így. Semmi pukkanás, vagy olyan csillogó hang, egyszerűen az egyik pillanatban még sárga, a másikban pedig, mint egy vágókép, zöld. - Azonban, amit te akarsz csinálni, az valami ilyesmi.

A kezében tartott dolog szinte ugyanúgy egy pillanat alatt lett az eredeti színe, de most valahogy más volt. Mintha egy érő eperről néztem volna egy hihetetlenül felgyorsított felvételt, nem látszott, inkább érződött, hogy sárga lett a zöldből és nem simán sárga a zöld után. Nem igazán tudom elmagyarázni, de valami olyasmi, mint a színátmenet.

- Most te! - a rorra újra az ujjaim között pihent, egészen különös volt a súlya.

Tehát, képzeljem el, ahogy zöld ez a cucc.

- Mitől lesz zöld? - hasított belém a kérdés, aminek hangot is adtam. Értem én, hogy varázslat, meg minden, de pontosan milyen erőtől változik valami meg?

- Attól, hogy elhiszed.

Ez az a válasz, amire nem számítottam. Ha elég annyi, hogy elhiszem, akkor bármire képes lehetek, nem? Nem is kell hozzá erőfeszítés.

- Csak higgyem el, hogy zöld?

- Igen. Ne akard, hogy zöld legyen, hanem tudd, hogy az. Mindent te irányítasz, de ha azt hiszed, hogy sárga, csak mert most annak látod, akkor sohasem lesz másmilyen.

Ok, tegyünk egy próbát. Szóval ez zöld. De, akárhogy is nézem, ez sárga... Hogy tudjam, hogy nem az, amikor annak látom? Ez, annyira bonyolult.

- Nem lehet, hogy csak ennyi! - fakadtam ki egyszerre, egyrészről mert tényleg nem tartottam valósnak a dolgot (hiszen, valami nehézségnek, valami csavarnak csak lennie kell benne), részben pedig, mert még mindig nem sikerült. - Ehhez nem kell se erőfeszítés, sem tudás, vagy gyakorlat. Csak azt kell mondanom, hogy zöld, és az lesz. Erre bárki képes...

Welt mosolygott, olyan mód, mint mikor valaki elérte, amit akart, elégedetten, de ugyanakkor sejtelmesen sokatmondóan.

- Pontosan. Bárki képes lenne. Kitalálod miért nem azok mégsem? - Ohohó, itt jön a csavar.

- Nem! - Továbbra is állítom, hogy bárkinek menne.

- Képzeld el, hogy az ott a kezedben színtelen. Nem átlátszó. Színtelen.

- Mi a különbség egyáltalán?

- Könnyű. Ha átlátszó, akkor látsz minden mást mögötte, előtte, mellette, azoknak pedig van színe. Képzelj egy a kezedben egy foltot, ami olyan alakú, mint az a rorra, de semmilyen színű sem.

- De ez lehetetlen!

- Neked igen. De vannak olyanok, akiknek nem, mert tudják milyen, ha valaminek nincs színe. Ellenben léteznek dolgok, amit te fel tudsz fogni, mások viszont nem. Érted? Ez a lényeg.

- Fogjuk rá, hogy kapizsgálom.

Visszanéztem a kezemben tartott feladatra és kényszerítettem magam, hogy zöldnek lássam, aztán arra, hogy elhiggyem, tényleg az. De ez továbbra sem használt. Aztán kattant valami.

„Csak annyi kell, hogy tudjam, ennek a rorrának nincs fix színe, így bármi lehet, tulajdonképpen egyszerre minden, és semmilyen színű."

Mikor pedig ebben a szellemben néztem rá, már tudtam, hogy zöld, és az is lett.

- Sikerült! - sikkantottam örömömben, akár egy kislány. - Úristen, ez zöld, mi a fene?! - ugráltam.

Tudtam, hogy menő dolog varázsolni, de, hogy ekkora élmény, arra sohasem gondoltam volna. Egyszerűen más színű lett, és ezt én csináltam. Itt van a kezemben, de szinte el sem hiszem!

Nagy örömömben odarohantam Welt-hez, két csuklóját a tenyerembe vettem, és úgy ugráltam, mint egy értelmi sérült, minden egyes szökkenésnél magammal rántva a srác karjait is, közben félig nevetve félig visítozva.

Mi ez, ha nem valami nagyon király? Ez az egész.

Remélem tetszett!(: