Szorosan összeszorítottam a szemeim, és vártam a legrosszabbat. Minimum arra számítottam, hogy most akkor megfulladok a tömör feketeségben, de pár másodper után rájöttem, hogy teljesen tökéletesen tudok lélegezni. Megnyugtatott.

Az egyensúlyom könnyedén visszaszereztem, de volt itt egy másik probléma is. A sötétség nem tűnt el. Sőt, mintha egyenesen beleásta volna magát a létezés legapróbb pórusaiba is.

Nem volt ott semmi.

Ez pedig olyan szinten, hogy nem hallottam, ahogy lélegzem, a meleget, mikor kifújtam, a hűvöset a torkomban, mikor beáramlott a tüdőmbe a levegő, nem éreztem talajt a lábam alatt, nem éreztem semmit!

Egyszer csak az ürességbe millió apró fénypont úszott, felvillantak, majd eltűntek, de fényük semmit sem világított meg. Mintha nem is lett volna mit, még a körülöttük hömpölygő levegő is ugyanolyan fekete maradt, mint mindenhol máshol. Kinyújtottam a kezem, bár nem tudtam hol van, és a fénypontok elé húztam. De nem történt semmi, mintha ott sem lett volna.

Olyan volt, mintha semmi sem létezne. Mintha én is eltűntem volna...

- Félsz?

A hang körbeölelt.

- Ne aggódj, itt vagyok!

A fejemben visszhangzott.

- Ez a lelkek földje.

Két kéz kulcsolódott össze a derekam körül. Egy pillanatig éreztem a bőrt az oldalamon, a meleget, minden részletét.

Csak képzeltem volna?

- Hol vagy? – kérdeztem a semmibe.

Tudtam, hogy ott van, mint ahogy azt is, hogy én ott vagyok. Tudtam... de valahogy, mégis eltűnt. Nem éreztem a kezét, a jelenlétét, nem hallottam a hangját...

„Egyedül vagy."

A kis hang a fejemben megszólalt, és, bár hamisan csengett, mégis annyira valódi volt. Elhitette, hogy, amit mond, az igaz, és többé már nem voltam benne biztos, hogy Welt mögöttem áll, hogy átölel.

- Hol vagy? – Hangomban megjelentek a kétségbeesés apró szilánkjai.

Az érzés egy megrepedt üveghez volt hasonlítható. A kérdés, hogy mikor törik apró darabokra.

Nem jött válasz, de legalábbis nem hallottam. Kimondtam egyáltalán a szavakat? Vagy csak gondoltam őket?

Megijedtem. A nagy fenéket, teljesen kétségbe estem. Kapálózni akartam, kiáltani, bármit, csakhogy érezzem, ott vagyok, hogy nem tűntem el.

Az is lehet, hogy megtettem, nem tudom, egyszerűen nem tudom.

Legközelebb fényt láttam. Sötét erezetű kőpadlón ültem, a kezeimmel magam előtt támaszkodtam, a hajam előreesett, rátapadt az arcomra, éreztem, ahogy jéghideg izzadságcseppek folynak le róla. A szívem ezrekkel vert, úgy lihegtem, mint egy kutya, a torkom is belefájdult.

„Fáj. Érzek, látok!"

A megkönnyebbülés hullámokban tört rám, megremegtette a karom, szinte alig tudtam tartani vele magam. Libabőrös lettem, mindenhol felállt a szőröm.

- Soha többé – motyogtam.

Egy alak vetett rám árnyékot, felnéztem rá.

- Ügyes voltál! – mosolygott rám két égkék szem.

Ellöktem magam a hideg kőtől, a tenyereimet meleg bizsergés fogta el. A hátamra feküdtem, és úgy néztem a továbbiakban felfelé.

- Mi volt az a hely? – kérdeztem szinte suttogva. Rekedt volt a hangom.

- Már mondtam. A lelkek földje.

- Igen? Azt miért nem mondtad, hogy gyorsabban meg lehet őrülni ott, mint a közlekedési dugóban?

- Csak elsőre.

- Gondolom. Senki sincs olyan hülye, hogy másodszorra is visszamenjen...

Miután kicsit lenyugodtam, a kezemet nyújtottam, hogy kiélvezzem női létem egyik előnyét, és felhúzassam magam Welt-el.

- Szóval mit is kerestünk abban a pokolban?

- Azt mondtad, meg akarsz tanulni varázsolni. – Azt hihette, ezzel a válasszal most mindent elmagyarázott, mert nekem nem úgy tűnt, hogy folytatná.

- Nem értem az összefüggést. Ha azt a helyet akartad osztályteremnek használni, akkor könyörögve kérlek, soha, de soha akarj tanárnak menni! – kérleltem, a kezeimet is összetéve, aggódó arccal.

- Haha. Nagyon vicces. – forgatta a szemeit. - Ja, bocs, mégsem! – Nem vicc volt, de te tudod...

- Khm! Még mindig nem értem a lényeget – igyekeztem visszakanyarodni a fontos témákhoz.

- A lényeg az – nézett jelentőségteljesen –, hogy a lelkek otthona, az a semmi. A semmi pedig kvázi a mágia. Ahhoz, hogy használni tudd, értened kell, és mivel nem láttam még olyan embert, aki a semmit el tudta volna magyarázni, az a legegyszerűbb, hogy elvittünk oda.

Hm. Ez így egészen elfogadhatóan hangzott, bár kétséges, hogy megérte. Apropó többes szám.

- Ha már itt tartunk, szöszi hol van?

Körbeforogtam, de sehol sem láttam. Egy hatalmas pavilon alatt álltunk, az egész márványból készült, a tető magasan nyújtózkodott fölöttünk, mi pedig a közepén voltunk. Funkcióját mondjuk nem értettem, mert bármerre néztem ki az oszlopok közül, csak végtelen pusztaságot láttam.

- Látom érdekelt, amit mondtam... - Mintha egy egészen halványit más reakcióra számított volna. – Egyébként még ott maradt. Amikor sikítozni kezdtél, gondoltam, téged ideje lenne elhozni onnan. – Oh, szóval tényleg megtettem... Várjunk csak! Miért nem hallottam? Ő miért hallotta?

- Miért nem jött ő is? – néztem kíváncsian és egyben értetlenül. Nem tudom egyszerűen elképzelni, mi dolga lehet azon a helyen, ahol, mint megtudtam semmi sincs. Sőt, ami ezek szerint maga a semmi.

- Mondjuk úgy, hogy az öregek kötözködni akartak.

- Bővebben?

- Azt nem kell tudnod. Egyelőre semmiképpen. – Csak egy egész rövid pillanatig gondterhelt arcot öltött, a tekintete elsötétült.

- Miért éppen ott?

- Hogyhogy miért? – nézett totál értetlenül. – Miért mennének máshova? Ott élnek, természetes, hogy nem máshol beszélik meg az ügyeiket.

- Hogy... – gesztikuláltam nagyokat a kezeimmel. Valamerre mutogatni akartam, csak éppen fogalmam sem volt, merre kéne, már megint dunsztom sem volt hol vagyok. – azok ott laknak? – szaladt a földig az állam, aztán még lejjebb. – Várjunk! Ha ő is ott van, akkor gyakorlatilag a szöszi is egy lélek? Olyan halott ember, aki új életet kezdett repülő gondolatokként a... hol is? Nem hiszem, hogy a földön lenne egy ilyen hely. - annyi kérdésem volt, hogy napokig tudtam volni nyomni az ehhez hasonló monológokat.

Tulajdonképpen tök vicces ez a lelkek földje dolog, mert pont ugyan olyan, mint Kati. A hangja lágy, de maga a nő sohase kedves. Azok a fénypontok apró szigetek voltak a sötétség végtelenében, de mindez nem számított, mert maga a hely ijesztő és soha nem akarok oda visszamenni.

- Nincs. Az egy másik világ volt, akárcsak ez. A lelkek meg nem azok, ahogy ti emberek gondoljátok őket, ők... ők így születtek. Képzelj el egy olyan életet, amely elektromos impulzusokon alapul, és nem szénalapú, mint a tietek, vagy az enyém. Azért világítanak.

- Az „enyém"? Azt ne mondd, hogy te sem vagy ember! Mert nekem nagyon annak nézel ki! – Na jó, az állam hivatalosan is a Kisvakond pincéjében segédkezett lefelé kibővíteni a lakást.

- Most talán. Neked talán. De ez... ez csak... bonyolult. – vakargatta az fejét. Az ujjai egészen elvesztek félhosszú fekete tincseiben.

Akkor sem hiszem, hogy ez a srác űrlény lenne! Jó szó az űrlény? Végül is, nem a kozmoszból jött, hanem egy másik világból. Akkor most, hogy is van ez? Kezdem elveszíteni a fonalat.

Ujjaimmal megnyomorgattam a halántékom, igyekeztem mindent összeszedni és feldolgozni. Nem tűnhet túl nagy feladatnak, de ez olyan sok egyszerre, és valószínűleg rég nincs még vége.

De, amikor egy percre eltávolodtam a ténytől, hogy semmit nem értek, földöntúli izgatottság töltött el: Én ennek mind, a része vagyok, egy szereplője lehetek. Mennyi minden létezhet, amit még nem tudok, amit még felfedezhetek? Hol vannak a határok? Mit tehetek meg? Ez mind, mind az enyém lehet. A tudás, a kaland, minden! Annyira izgatott vagyok, hogy, lehet, szívrohamot kapok!

A továbbiakban, amíg Katira vártunk, beszélgettünk. Én kérdeztem, ő válaszolt, és te jó ég, miket meg nem tudtam! Mindent mosolyogva, boldogan ecsetelt, mintha ő maga is örülne, hogy valakinek elmondhatja.

Elmesélte, hogy több világ van, mint azt elképzelni lehetne. Elvileg, minden, amit csak ki tudok találni, az létezik, de annál még sokkal több is.

„Senki sem tudja, pontosan hány van belőlük, de valószínűleg végtelen."

Aztán megtudtam, hogy az ismert világok közül csak hat van, amelyiken nem ismerik a mágia legalább egy formáját. Most újat mondok: A föld ezek között van. Ki gondolta volna...

Aztán ezek között kapukon át lehet közlekedni, amihez ugye ismerni kell a varázslatot. Ami a legérdekesebb ebben, hogy csak olyan helyekre tudsz elmenni, amit el tudsz képzelni, különben nem tudnál kaput nyitni. Minden más az tabu számodra, ezért nem ismerhetik az összes világot.

Megtudtam, hogy vannak olyan fajok, akik ösztönből értik a semmit, nekik nem kell elmenniük a lelkek földjére, és azt is, hogy Welt egy közülük. De, amikor többet akartam tudni az övéiről, akkor hirtelen mérhetetlen szomorúsággal telt meg a szeme, és bár máshogy nem mutatta, ez éppen elég volt, hogy ejtsem a témát.

- Mindenki képes varázsolni? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.

- Nem.

- Honnan tudtad, hogy én tudok?

- Földi vagy – rántotta meg a vállát. – Plusz, aki érti a nyelvet, az egy a sokaságból.

- Milyen nyelv? - néztem értetlenül.

Mikor kimondtam, egy nagyon furcsa felismerés nyílalt belém. Nem is vettem észre, csak mikor odafigyeltem, de rájöttem, hogy ezt a nyelvtant, ezeket a szavakat nem ismerem.

- Hogyan? – ízlelgettem az automatikusan előbukó szó ízét. Idegen volt.

- Nem tudom, de képes vagy rá, ez a lényeg. – Kisfiús mosolyt eresztett meg, biztos várta már, hogy meglepődjek.

Ebben a percben, a háta mögül előlépett, akire vártunk, ugyanúgy a fekete masszából, amit szinte hallottam cuppanni egyet, mikor elengedte a testét. 

Remélem tetszett!(: