A legközelebbi emlékem ezek után egy nagyon mély sárga fény, ami kedvesen simogatja az arcom. Nem azért írom, hogy szép legyen, hanem mert tényleg simogatta, legalábbis olyan érzés volt, meg persze vakító, úgyhogy inkább becsuktam a szemem.

Így feküdtem vagy öt percig, mire eltűnt a sárgás behatás a belső szemhéjamról. Ekkor megkíséreltem kinyitni a szemem.

Az élet egy nagyon szép, és néha kifejezetten kedves dolog. Mint most, kész ajándék ilyen aranyos mosolyra felébredni, hirtelen nekem is mosolyogni támadt kedvem.

- Hogy érzed magad? Fáj valahol? – Érdekes kérdések.

- Ami azt illeti... – folytattam volna valami szarkasztikus megjegyzéssel, de hirtelen rájöttem, hogy sehol, semmim nem fáj, lüktet, vagy szúr, és hogy fantasztikusan érzem magam. – ... elég jól.... Tulajdonképpen örülnék a fájdalomcsillapító márkájának, amivel ezt így sikerült összehozni – mondtam ki a legelső dolgot, ami eszembe jutott.

A gyönyörű mosoly hirtelen egy széles vigyorrá lett.

- Nincs – kuncogta.

- Tessék?

- Mi lenne ha azt mondanám, hogy nincs is semmilyen sebed többé?

- Azt hogy akkor nincs csoda fájdalomcsillapító – Kicsit azért hülyén néztem rá ezt mondva.

- Érdekes – Most már tök nyíltan nevetett.

- Hirtelen nem is tudom eldönteni, engem tartasz-e viccesnek, vagy valami mást. – Mérgesen néztem rá a hatás kedvéért.

Upsz, ezt nem akartam mondani, most olyan hálátlannak tűnök.

- Téged.

Hát kösz, kedves, bár legalább őszinte.

- És miért is? – Itt már lassan nekem is nevetnem kellett. Azt tudtam, hogy az ásítás ragadós, na de, hogy a nevetés is...

- Gyere ide, megmutatom.

- A világért sem akarok logikátlannak tűnni, de inkább gyere te ide, én vagyok a sérült.

- Most mondtam, hogy nem vagy az.

- Már hogy ne lennék...? – Kicsit megmozgattam mindenem és újfent rájöttem, hogy valami nagyon furi. – Fölállhatok?

Most ő rajta volt a sor az értetlen nézésben.

- Persze, de levegőt nem vehetsz.

- Haha. Nagyon vicces.

- Szóval milyen varázslat ez? – kérdeztem ismét. Még kicsit ugráltam is, amit pedig ugye elvileg törött bordákkal annyira nem lehet.

- Pont az. Varázslat – válaszolta kicsit titokzatosan, miközben én tovább tekeregtem, hogy lecsekkoljam mindenhol olyan seb, pattanás és egyébmentes-e a bőröm, mint ahogy azt a karomon és a lábamon látom.

És mikor már ötödszörre is „igen" jött ki válasznak, na, akkor elkezdtem komolyan elgondolkodni. Még a képzeletbeli kecskeszakállam is húzogattam, miközben újfent csak humorheroldot bámultan. Nagyon, nagyon szuggeráltam, és közbe gondolkodtam. Hogy miről? Leginkább arról, hogy mennyire szerencsés vagyok ezzel a helyzettel, és hogy mennyire hülyének fog nézni, amikor kiterítem a kártyáimat.

Hát, egy életem egy halálom, én bizony megpróbálom.

- Szóval... – És itt rontottam el az egész megtervezett beszédet, mert fogalmam sem volt, hogy kéne folytatni.

- Igen?

Inkább kezdjük valami clishéssel.

- Mi történt?

- Semmire sem emlékszel? – De persze, csak nagyon nem passzol a mostani állapotommal.

Hirtelen nem volt kedvem megszólalni, úgyhogy inkább csak megráztam a fejem.

- Itt találtunk a hegyekben. Nem voltál magadnál... Úgyhogy elhoztunk, és most itt vagyunk – mutatott körbe egy széles mozdulattal a barlangszerű lyukban, amiben ültünk.

Furcsa volt, minden mondatánál hosszú szünetet tartott, mintha gondolkodna.

Ez több mint gyanús, úgyhogy gondoltam megcsillogtatom színészi tehetségem. A lehető legártatlanabb fejjel, széttárt karokkal, és enyhén összehúzott szemöldökkel így szóltam:

- Érdekes. Ezek szerint csak álmodtam.

- Mit? – Jó gyorsan felkapta a fejét.

- Áh, csak egy buta álom volt...

Itt kicsit visszahúzódott

- De ha már ennyire kíváncsi vagy, elmesélem, elég szörnyű volt. Azt álmodtam, hogy lezubogtam egy benga nagy hegyről, hogy aztán belekenődjek egy jól pozícionált fába, de két ember megmentett. Kíváncsi lennék ti voltatok-e... – Olyan béna műmosolyt vágtam hozzá, hogy még egy majom sem hitte volna el, sőt, lehet még meg is ijedt volna.

És ekkor két felismerés is belém hasított. Az egyik, hogy ezt sikeresen elszúrtam, a másik pedig hogy tuti nem álmodtam, elnézve őt, ő is rájött.

- Pocsék színész vagy tudod-e?

- Ja – ehhez már igazi mosolyt adtam. – Lehet le kellett volna venned őket – csippentettem két ujjam közé a szakadt és fekete vérfoltos ruhát, ami még mindig rajtam csüngött, mint egy merő szemétkupac.

- Nem volt váltás – nézett végig. Azért néha jól esik az ilyen is. – Nem is kellett. Te meg máskor lehet meg kéne jegyezd, mit hazudtál.

Na, igen. Nem szabadott volna tudnom, hogy ketten vannak. A nő ugyanis nem tette tiszteletét közel, s távol, de legalábbis a látó területemen belül.

- Szóval, akkor elmondod, miről van szó? – lágyítottam meg kíváncsian a vonásaim.

- Előbb tudni akarom, mennyire emlékszel.

Ez felért egy nemleges válasszal. Attól függően, hogy mit mondok, talán be fog valamit kamuzni. Ez nem igaz, meg sem fordult a fejemben nemleges válasz!!

Akkor csak egy dolgot tehetek: minél részletesebben minél több mindent, minél pontosabban felidézek.

Miközben meséltem neki, mi maradt meg, egyre gondterheltebb ábrázatot öltött és szerintem nagyon próbált a fejében összerakni egy értelmes sztorit, ami minden részletében passzol a leírásomhoz. Viszont amikor a végéhez értem és simogató sárgás fényről értekeztem, egyserűen csak megrázta a fejét, és inkább elnevette magát kínjában.

- Szóval ezt vegyem úgy, hogy minden megmaradt.

- Vedd!

Felhúzta a lábait törökülésbe és nagy lendülettel rácsapott a combjára.

- Ok, itt az én verzióm. Katival megyünk... tudod a szöszi, akit említettél te is. Szóval megálltunk egy percre, és lenéztünk a völgybe, amikor egyszer csak egy alakot láttam zuhanni. Utána mentem, és hadd jegyezzem meg fantasztikus kapással zárult a történet.

Miután befejezte a cseppet sem részletes változatát, maradt még bennem egy-két kérdés, így hát először is megvártam, nem akarja-e még valamivel kiegészíteni a történetét – mert jól nevelt vagyok, és nem szakítok félbe senkit –, és mikor egyértelművé vált, nekem kell kérdeznem, ha bármi nemű információt ki akarok halászni belőle, szépen beszélni kezdtem.

- Aha... és hogyhogy nincs rajtam semmi seb? A sárgás fény? És persze a legfontosabb – hasított belém a felismerés – Ha fölöttem voltál, miközben megláttad, hogy zuhanok, akkor mégis hogyan tudtál elkapni?

- Rosszul emlékszel, én ilyet nem mondtam – Közben elnézett és egy kicsit magasabb lett a hangja.

- Nálad rosszabb hazudozót még életemben nem láttam...

- Annyira nem vagyok pocsék! – De igen!

Mindenesetre támpontot kéne keresni. Hogy is kezdődött ez a beszélgetés? Varázslat?
- Ok, leestem egy hegyről. Olyan a világon nincs, hogy egy karcolás nélkül megúsztam, meg ráadásul csupa alvadt vér a pólóm – Meg lyuk, de az most nem fontos. Jut eszembe én imádtam ezt a pólót... – A legelején azt kérdezted elhiszem-e, hogy varázslat. Hát tudod mit? El.

- Te képes voltál kikotyogni neki hogy egy másik világból jöttél??? Meg vagy húzatva ember? – és még egyszer: ennek a nőnek a kedves hangja totál nem passzol ahhoz, amit mond. Ja, és rosszkor jött, épp élveztem a szépfiú társaságát. Kettesben!

- Igazából... – kezdtem volna.

- Még hogy én?! Idióta. Épp te mondtad az előbb. – Én is valami ilyesmit akartam mondani...

Mindenesetre a hosszú, egyenes, szőke hajú (uramisten, irigy vagyok) nő egy kicsit meghátrált és elpirult, de nem annak a fajtának tűnt, aki elismeri a vereségét.

- Mi-mindenesetre, most hogy elszúrtad, nem mehet csak úgy el. – hohó, clishé time.

Vajon megfordult már bárki fejében is, csak egyetlenegyszer, hogy akár lehet, hogy nem is akarok elmenni?

Mindketten felém fordultak, valami olyan fejjel, mint amikor kiszabadul a kis hörcsög a ketrecből, a szekrény meg a fal között meg pont van egy akkora lyuk, hogy be tud az állat surranni oda, te meg megfeszített izmokkal nézel, és reméled, hogy a puszta szuggerálás elég lesz, hogy ne mozduljon meg. És ha esetleg még is megtenné, akkor készenlétben vagy, hogy azonnal ugorhass. Az a tipikus ki fog előbb lépni szitu.

A lehető legjobban figyelve, hogy ne tegyek semmi hirtelen mozdulatot, ami akcióba léptetné őket - mert hát mégsem kellemes, ha két felnőtt rád ugrik, na – megemeltem a kezem, amolyan nyugalom, nem egy szökni készülő rab áll előttetek, akinek a másik verziója a keresztre feszítés, és még le is ültem a biztonság kedvéért.

- Nyugi, nem megyek sehová.

Két ekkora sóhajt még életemben nem hallottam, mint ami most hagyta el ennek a kettőnek a száját.

- Huh, akkor feleslegesen aggódtunk – néztek egymásra teljes egyetértésben és megkönnyebbülésben. Mi? Csak így elhitték? Ki a fene ilyen naiv már? Jó, tényleg nem terveztem elfutni, de nem szabadna azért ilyen könnyen készpénznek venni, amit egy random idegen mondd egy barlangban!

Miután túltettem magam a sokkon, hogy valószínűleg ennek a kettő még azt is bevenné, hogy lila a hold, ha komoly fejjel mondanám, egy kicsit izgatott lettem. Mert hátvarázslatról volt szó, nem? Egy másik világot mondtak, ugye?

- Lehet egy pár kérdésem?

- Hogyne, mondjad!

- Valami mágiáról beszéltetek. Ez azt jelenti – Kit áltatok, majd kiugrok a bőrömből –, hogy ti tudtok varázsolni?

- Ahogy mondod. – Tök büszkének tűnt magára.

- És tulajdonképpen, hogy csinálod?

És most, hölgyeim és uraim, eljött az idő, hogy megtudjuk, hogyan képes valaki a varázslatra. Miután felfedtük a talányt, milliók fognak az utcára vonulni, repülni és tűzgolyókat lövellni a szájukból. A káosz elszabadul, a kormány nem fogja tudni megfékezni őket. Íme, hát a válasz:

- Nem is tudom... – nézett le a kezére, amelyből most apró gömbnyi fény szivárgott. – Te hogy érzel? Ösztönösen asszem.

Másra számítottam? Nem, de azért egy kicsit reménykedtem, össze lettek törve az álmaim!

- Akkor gondolom esélytelen, hogy megtaníts engem is rá – néztem csalódottan a legnagyobb kiskutya szemeimmel.

- Igen esélytelen.

Annyira elszontyolodtam erre a kegyelemdöfésre, hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésem.

- De nem is kell – nézett sokatmondóan.

- Ezt hogy érted? – lángolt fel bennem a remény.

- Minden ember képes rá. – Úgy nézett, mintha ez lenne a legáltalánosabban elfogadott tény az egész világon.

- Szívatsz!

- Nem! Miért tenném? – Logikus.

- Mert élvezed. Tetszik a gondolat, hogy többszörösen lelki nyomorba taszíthatsz egy tizenévest.

- Mi? Nem! Mekkora perverznek nézel engem? – kérte számon amúgy tök jogosan, de na! Nem nagyon hallottam még, ahogy a barátnőim arról mesélek, mekkora nyulat varázsoltak elő a minap a kalapból. Vagy, hogy reggel azzal szórakoznának a haverjaim, ki tudja átlátszóbbá tenni a legnagyobb mellű csajok pólóját...

Hát igen, kétségeim vannak.

- Ha befejeztétek – vágott ekkor bele a Katinak nevezett – nekünk mennünk kéne. Welt, vagy velünk jön, vagy ezt elfelejti. A te döntésed – nézett rám –, van két perced gondolkodni.

- Who, álljunk meg egy picit. Hova menni? Miért nem maradhatnak meg az emlékeim, ha nem megyek? Mi lesz a családommal? – A kérdések egyre csak halmozódtak bennem, és kezdtem nagyon kétségbeesetten nézni, de per pillanat belecsöppentem mindenbe, amit valaha akartam. Hogyan tudnék választani két perc alatt az életem és ez között?

- Héj, ne parázz! Minden elmagyarázok. – Egy megnyugtatónak szánt mosolyt öltött fel, de cseppet sem használt.

- Van két kérdésem – döntöttem végül, egy hosszabb csönd után. – Egy: tényleg képes vagyok mindarra, amire te is? És a másik, hogy láthatom-e még a családom?

- Az első csak rajtad múlik, a másik, meg ja, miért ne?

- OK, akkor megyek. – Még magam sem számítottam erre a válaszra, pedig elég magabiztosnak hangzott.

Sohasem gondoltam volna, hogy valami ilyen dolog, ennyire könnyen el lesz döntve. Úgy értem, ez nem így szokott menni, vagy de?

- Csodálatos! – hallottam összecsapódni két tenyeret. Megrezzentem rá. – Akkor, ha ez így el lett döntve, akár indulhatunk is. – Olyan mű mosolyt nyomott mellé, amitől könnyen meg lehetett ijedni. Szerintem direkt ilyenre tervezte egyébként. Aztán, sokkal komolyabb és mogorvább arccal folytatta. – Nyomás!

Két kezét összetette, és erős koncentrálás közben mormogott valamit. Ezek után, tenyereit lassan egyre széjjebb húzta, a köztük lévő lyukon keresztül üres sötétség támadt. Ahogy egyre szélesebbre tárta a karjait, egyre nagyobb lett a fekete massza, ami sűrűn hömpölygött.

- Íme – mutatott kész alkotására.

- Öm, ez nem látszik túl biztatónak... - Ahogy a fekete masszára néztem, leginkább az undor és a vészre figyelmeztető kis harang kettőse jelent meg képzeletemben.

Közben a nő már át is lépte a kaput. Ahogy hozzáért, az a fekete valami hozzátapadt, szinte, mintha kátrányba lépett volna, és úgy tűnt, magába rántja.

A srác mellettem megfogta a csuklóm azzal a feltett szándékkal, hogy én is belelépek, de rájöttem, hogy egy frászt, és erősen elrántottam a kezem, mire értetlenül, magyarázatra várva nézett rám.

- Nem akarok abba a valamibe belemenni. – Mintha egy pillanatra a megértés futott volna végig az arcán, és rájött volna, hogy nincs értelmes ember, aki nem ijed meg egy masszívan hömpölygő fekete masszától. Legalábbis úgy nem, hogy neki abba bele kellene mennie.

- Figyelj, ne aggódj, nem fog megenni, vagy ilyesmi. – Viccnek szánta, én nem voltam benne biztos. – Bízol bennem? – nyújtotta felém a kezét.

- Nem...? – Mert, mire számított?

- Ah – eresztett meg egy fáradt sóhajt. – Nem akartam ehhez folyamodni, de úgy tűnik muszáj lesz.

- Miről beszélsz? Ne közelíts!

Teljesen feleslegesen álltam ellen. Egy pillanattal később már mögöttem termett, és miután hátrafordultam, hogy rálássak, mit akar csinálni, lökött rajtam egyet. Bár megvagyok róla győződve, hogy addig a pillanatig kellő távolságra álltam a feketeségtől, ahogy visszanéztem, hirtelen feltűnt, hogy éppen három centire van az orrom hegyétől, és hogy egyre közelebb jön, köszönhetően a ténynek, hogy dőltem.

Remélem tetszett!(: