Ahogy szakadatlanul meneteltünk a szárazföld belseje felé, a búcsú keserű ízét lépésről lépésre feledtették el velem az új világ csodái. Gyermeki ámulattal figyeltem minden növényt és bogarat, s az emberek csak mosolyogtak rajtam.

Az úton heverő tüskék éskavicsok felsértették a talpam, kiserkenő vérem vörösre festette a talajt. Abiztonságot adó kékségben sosem tapasztaltam, hogy a fájdalom szép is lehet.Minden apró seb, minden karcolás azt súgta felém, hogy élek. Élek, jobban, mintvalaha.