Nekifeszültem az orkánnak, s hátamat fordítottam az őket ostorozó villámnak. Tomboló haraggal zúdította nyakamba minden csapását, s én vállamra vettem az eget, félvén, hogy összeroppant. Kínzó sikollyal sírt fel körülöttem az óceán, s bár egyre homályosodott a világ, én kitartottam; figyelve, ahogy a bárka felveszi a versenyt a széllel, s a part felé suhan.

Néztem, ahogy távolodnak tőlem egy világ felé, amit nem ismerek, és ahol talán örökre el is felejtenek. Nem emlékeznek majd a hullámra, mely szembeszállt értük az éggel, sem a szélre, mely oltalmában repültek.

Mikor már majdnem partot értek, az ég újból lecsapott, s hullámaim hatalmas csattanással zuhantak össze, erőtlen testem maguk alá gyűrve. Nem éreztem a fájdalmat többé, sem az engem darabokra szaggató erőt, csak fáradtságot.

A sötét mély elsodort.