Terhes csönd feszült az amúgy kongó helyiség csupasz falai között. Egy íróasztal, egy üres szekrény, szűk ablakrés a magasban és négy egyszerű, fából ácsolt szék. Az asztalhoz legközelebbin egy tízéves forma, kócos fiú ült.

Sargon a helyiségbe lépve három mély lélegzetet vett, és próbálta kikergetni gondolatai közül Taugala Garan bátorítóan mosolygó arcát... harangként lebbenő szoknyája képét... keze finom érintését... ajka ízét... Egy pillanatra lehunyta a szemét és megcsóválta a fejét, hogy kiűzze a képeket. Vele kellett volna ebédelnie, de tudta, hogy abból már nem lesz semmi.

Közelebb sántikált az asztalhoz, és botjára támaszkodva hosszan meredt a széken görnyedő, hátrakötözött kezű gyerekre. A tolvaj kölyökre, akit mikor legutóbb behoztak, kis híján elveszítette a kezét... sőt, az életét is. És most sem állt jobban a szénája.

- Mi a fene történt, Pukkancs? - szegezte a kérdést a mogorván maga elé bámuló gyereknek, ám az nem felelt. Még csak a fejét sem emelte fel a rendőrkapitány hangja hallatán, Sargon gyomra pedig összeugrott az idegtől. Szerette volna hinni, hogy a kölyök ártatlan, hogy csak valaki csőbe húzta, de a dacosan leszegett fej, és a sistergő némaság másról árulkodtak. - Az istenekre... mit képzeltél? - mordult a férfi, miután botját csípőjének vetve fellapozta és átfutotta a jelentést, amit idefelé jövet Abydos a kezébe nyomott. A jelentést, ami szerint Pukkancs lelopta a Menedékház homlokzatáról a frissen avatott aranyszobrot, amit Garan kisasszony alakjára formáltak. A fiú ellopta, feldarabolta, és az így szerzett aranyrögökkel kiszökött a városba, és elkockázta a nagy részét.

- A következő körben mindent visszanyertem volna. Sőt, még többet is - vont vállat a gyerek, majd kicsit fészkelődött. Már vagy egy órája bent volt. Kezei bizonyára zsibbadtak a szoros béklyó alatt.

Sargonnak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy el kellene oldoznia, de aztán szeme tovasiklott a jelentés szavain, amik lassan galád mondatokká és kegyetlen tényekké híztak elméjében. Bár Pukkancs a Menedékház többi gyámolítottjához hasonlóan színes szegélyű, világoskék tunikát viselt és egyszerű, de direkt az ő lábára készíttetett vászoncipőt, a Menedékház igazgatója nem kívánta visszaengedni gondozottjai közé a fiút. Vagy ahogy a jelentés szerint fogalmazott: „azt az átkozott, simlis, tolvaj fattyút", aki minden második octanon elszökött, és napokig hajkurászhatták, hogy végül a holmiknak, amiket szökései alkalmával magával vitt, a töredék részét se kapják vissza. Ezúttal, a kölyök szerencsétlenségére, nem a Menedékház őrzői, hanem az utcán járőröző rendfenntartók csípték fülön az aranyszobrocska szétroncsolt darabjaival, méghozzá igencsak kétes alakok társaságában, tiltott szerencsejátékot űzve.

Más esetben nem vesződtek volna vele. Lopott, méghozzá nem keveset, és nem először. A kis aranyszobor, vagyis ami megmaradt belőle, még így is legalább húsz gult ért. Ha nem Pukkancsról lett volna szó, és nem állt volna Taugala védelme alatt, rögvest lecsapják a kezét, és kilökik az utcára a bírák és a rendőrkapitány zargatása nélkül. Mégis, a fiú mintha fel sem fogta volna, hogy mekkora szerencséje volt, hogy Abydos még idejében felismerte, és áthozatta az irodájába... Az átkozott irodába, ahová eddig, mint kapitány egyszer sem tette be a lábát. Otthonról dolgozott. Otthonról vagy az Alota-Garan palotából intézte a kapitányság ügyeit, de semmiképpen sem innen... Nem Ah-Kalla régi irodájából... Mikor legutóbb betette ide a lábát cudarul megruházták, és nem csak rangjától, munkájától fosztották meg, hanem minden polgárjogától. Aztán elhurcolták. Bezárták... megkínozták.

Gyűlölte ezt a helyiséget, akkor is, ha már az övé volt. Ráadásul most, a széken kushadó gyereket nézve még az émelygés is elfogta. Sosem értette Ah-Kallát. Nem is akarta... eddig. Mert ami akkor a nyers, brutális fickó vállát nyomta, most mind ráhárult. Ezúttal nem engedhette el Pukkancsot.

- Fiacskám - guggolt le nehéz szívvel és fájó térddel a kölyök széke mellé, aki továbbra sem volt hajlandó felemelni a fejét.

- Nem vagyok a fia. Senki fia sem vagyok! - köpte Pukkancs ellenségesen.

- Az istenek valamiért mégis megtartanak. Gyerünk, nézz rám!

Pukkancs végre felpillantott. Keskeny kis arca alig változott az elmúlt két év alatt. Talán csak annyi különbség akadt, hogy az ábrázata most nem volt teljesen fekete a rászáradt mocsoktól. És a szemei...

Sargon jól emlékezett az aprótermetű tolvaj riadt, mégis valahogy élénk és kíváncsi tekintetére, ami mikor először elcsípték és behozták, éhesen cikázott akkori irodája falai közt, egérút után kutatva. Bár írisze most is épp olyan barna volt, mint ahogy emlékezett rá, a nézése igencsak megváltozott. Dühösnek és gyanakvónak tűnt... akárcsak a bátyja.

- Tudom, hogy igazságtalannak tartod, hogy elválasztottak titeket egymástól, de akkor is gondolkodhatnál.

- Szoktam. Így jutottam arra, hogy kurva ronda az a szobor.

- Pukkancs!

- Még csak nem is hasonlított Nirura az a förmedvény. Ha hagyták volna, hogy Kódorgó csinálja...

- Kölyök! - kiáltotta Sargon indulatosan. Túl hirtelen. Érezte, hogy szájából nyál freccsen, és azt is, hogy görcs áll ügyetlenebbik lábába. Muszáj volt megkapaszkodnia a szék támlájában, hogy fel ne dőljön, mint holmi túlhízott szkarabeusz bogár, de ez végre hatott. A gyerek most végre úgy nézett rá, hogy látott is. A keskeny arc megvonaglott, ahogy végigfuttatta tekintetét a mellette guggoló felnőtt remegő combján, botot markoló, köröm nélküli kezén és pofájának mozdulatlan, béna felén. Nem is bírt a szemébe nézni. Vállait felhúzva, és a széken a lehető leghátrébb csúszva bámulta az állát. Vagy inkább az állán végigfolyó nyálat, amit ő maga nem érzett, hiszen tompult oldalán továbbra sem, a mágusok és orvosok minden gyógymódja ellenére sem érzékelt semmit, legfeljebb kellemetlen zsibbadást.

Lassan elengedte a szék támláját, és jobb kezével ledörgölte a rövid szakállán megülő köpetet.

- Ne...nem én voltam, vagyis nem direkt - hebegte Pukkancs, bár még mindig inkább hárítóan, semmint szeppenten. - Leesett... Csak úgy! Igaz, hogy összeszedtem, de akkor már mindegy volt. Úgyis rám kenték volna.

Sargon sóhajtva emelkedett fel. Lassú, görcsös léptekkel vánszorgott el a legközelebbi székig, és vonszolta vissza az asztalhoz, hogy ő is leülhessen Pukkanccsal szemben. Rossz érzéssel a mellkasában roskadt le, és fektette az asztalra a keze nyomán lassan simára kopó botot a meggyűrt jelentéssel együtt.

- Elloptad. Ott hagyhattad volna, vagy ha már összeszedted a darabjait, leadhattad volna a portán. És ha a portást nem is kedveled, ha féltél hogy kikapsz, elvihetted volna Garan kisasszonynak, vagy akár a bátyádnak, hogy újraönthesse, de nem így tettél. És ezt most nem úszhatod meg egy dorgálással.

- Niru úgysem hagyja, hogy...

- A kisasszony egyelőre nem tudja, hogy itt vagy. Nyilván hamarosan tudomást szerez róla, de mivel az igazgató úgy döntött, hogy nem térhetsz vissza a Menedékházba, ő sem vállalhatja botor tetteidért a felelősséget. Már nem védelmezhet úgy, mint eddig.

- De én... - feszült kötelékeinek dühös képpel Pukkancs.

- Ezt most nagyon elszúrtad - torkolta le a kapitány.

- Maga úgyis azt teszi, amit Niru akar. Tudom, hogy most magával kavar. Mindenki tudja. Erről...

- Azt is mindenki tudja, hogy tolvajként kerültél a városba! Ahogy azt is, hogy egy több mint húsz gult érő szoborért a kezedet kell vennem!

Pukkancs hátrahőkölt Sargon haragos visszavágásától, de csak egyetlen pillanatra. Aztán a rendőrkapitány előtt bukfencet vetett a világ, és mintha valami távoli dobbanást hallott volna. Nem kívülről, nem az ajtón túlról, hanem a lelke legsötétebb zugából. Hirtelen mintha ismét Gurzellel lett volna a földalatti cellában a falhoz láncolva, és kínzóira várt volna. Nem tudott mozdulni. Nem tudott szólni... Homályosan derengtek fel előtte az iroda komor falai, és a vele szemben gubbasztó fiúnak csak a sziluettjét látta. Halványkék kavalkád... Érezte, hogy az a titokzatos erő - vagy valami ahhoz hasonló - ami egyébként a talaj felé szokta húzni, most hátrataszajtja, és megpróbálja átpasszírozni széke háttámláján. A hangot csak mindezek után hallotta meg: a különös, érthetetlen kántálást, amivel végül Hantas is kicsikarta belőle azokat a titkokat, amiket Ah-Kalla pribékjei izzó vassal sem tudtak.

Tudta, hogy varázslatot szőnek köré. Épp elégszer olvastak ehhez hasonló dallamos igéket a fejére az elmúlt hónapokban, hogy felismerje a hangsúlyokat.

Komótosan és piszok nehezen, de sikerült felemelnie a fejét, és tekintetét az előre-hátrahintázó, most idegennek és rémisztőnek tűnő fiúra szegeznie. Majd hirtelen, minden erejét egyetlen mozdulatba sűrítve meglendítette a kezét. Tenyere élesen csattant a kölyök képén, aki az ütés erejétől lehanyatlott a székről, és vállal az íróasztal szélének csapódott. A kántálás fájdalmas nyikkanással félbeszakadt, a láthatatlan erő pedig semmivé lett... mintha meg sem történt volna.

- Egy szent Tekercset is elloptál, te átokfajzat!?

Sargon a bűbáj szétfoszlásakor olyan lendületesen ugrott talpra, ahogy az elmúlt két évben egyszer sem. Düh, rettenet és szégyen cikázott ereiben.

Pukkancs most megint kicsinek tűnt. Gyámoltalannak... elveszettnek.

- Ne... könyörgöm, hogy ne... Nem vághatja le! Jó leszek... olyan jó, mint még sosem. Kérem...

Mégis, ez az apró kölyök, ha csak egy kósza pillanatra is, de megbénította. Teljesen. Tehetetlen volt, akár csak lent a kamra sikolyoktól terhes homályában. Pukkancs olyan volt mint Hantas: Shab áldása nélkül nyúlt a titkos tudáshoz... akárcsak Nefrot mágusai. Árthatott. Ez ellen küzdöttek! Világos volt, mint a Nap, hogy akit nem kötnek Shab szabályai, aki nem ismer korlátot, az előbb-utóbb szörnyeteggé válik. De hogy épp Pukkancs! Ő két éve mindent feladott ezért a gyermekért. A karrierjét... a bőrét... a fogait... a körmeit... csontjai épségét, izmai ruganyosságát... az arcát... a józan eszét is. Mindent odadobott Hantasnak, hogy ez a fiúcska élhessen. Tudta, hogy Etienne, Kódorgó és később azt is, hogy Taugala élete is az ő hallgatásán múlik, de a lány eltűnése előtt mindig Pukkancs ártatlan emlékébe kapaszkodott, mikor a kínzókamrába vitték.

És most itt volt az irodájában ez a szentségtörő tolvaj fattyú, aki nem átallott a kisasszonnyal való kapcsolatát is felemlegetni, csak hogy menthesse az irháját. Már nyúlt, hogy felrángassa a kölyköt az asztal mellől, mikor meghallotta az idősebb tolvaj hangját valahonnan a háta mögül.

- Enusat! Kapitány úr, kérem, kegyelmezzen neki!

Kódorgó rontott be az irodába, és semmivel sem törődve odébb gurította öccsét, hogy térdre vethesse magát Sargon előtt.

- Az én bűnöm! Én voltam...

- Kódorgó...

- Én loptam el! Irigységből, mert én akartam megcsinálni. Én törtem szét. Én kényszerítettem Pukkancsot, hogy...

- Elég ebből. És állj már fel, az istenekre! - fejezte be a kapitány a tolvaj felbukkanása előtt elkezdett mozdulatát azzal a különbséggel, hogy végül nem a gyermek grabancát ragadta meg, hanem az asztalon heverő botját. - Maguk meg kifelé! - pirított közben az ajtónál leskelődő rendőrökre, akik valószínűleg Kódorgót kellett volna, hogy hátrakísérjék, és bejelentsék, amíg Abydos Taugalát és Etienne-t is értesíti a történtekről. Bár Sargon szíve szerint kedvesének nem üzent volna, amíg... most már mindegy volt. Pukkancs nem volt ártatlan, és nem történt tévedés. A Menedékház igazgatója és nevelői nem állítottak valótlant. Pukkancs tényleg problémás kölyök volt... jóval problémásabb és veszélyesebb, mint hitték.

Miután az iroda ajtaja becsukódott a rendőrök mögött, Sargon a homlokát masszírozva fordult a hányattatott sorsú testvérpár felé. Fejében nehéz gondolatok, tények, érvek és megoldhatatlan kihívások végeláthatatlan folyója hömpölygött tova. Tisztában volt vele, hogy Kódorgó hazudik. Fogalma sem lehetett öccse ballépéseiről, amíg Abydos nem tájékoztatta, hisz akkor már napokkal ezelőtt meglógott volna a Vezramana műhelyéből - ahol a bírák ítélete szerint mindennap ellenőrizte egy rendőr, hogy sebrosettói polgárhoz méltón éli-e szorgos mindennapjait -, hogy Pukkancs nyomába eredjen. Ez épp olyan egyértelmű volt, mint az, hogy ebben a helyzetben nem lehet jó döntést hozni. Szürke ábránd gyanánt izzott fel lelkében a szőke leány vékony alakja, amit olyan jó volt átölelni. Mélán ötlött fejébe, hogy a lány társaságában nyomorékként is milyen erősnek tudta tettetni magát. Sőt, nem csak tettetni. Taugala mellett tényleg mindig magában érezte régi erejét és határozottságát... aminek most igen nagy hasznát vette volna. Ha bevárná kedvesét... Nem várhatta meg. Tudta, hogyha Taugala ideér, akkor ő nem lesz képes rendőrkapitányként gondolkodni.

- Kértem, hogy állj fel - dörmögte újra, a még mindig előtte térdelő ifjúnak. - És nyugodtan oldozd el az öcsédet, aztán üljetek le mindketten!

A tolvaj szeme csodálkozva villant, de nem kérette magát tovább. Előkapta a bicskáját, és sietve metélte el reszkető öccse béklyóit, aki a pofon óta nagyokat nyelve esdekelt bocsánatért. Valószínűleg utólag a kölyök is rájött, hogy ordas hibát vétett. Nem lett volna szabad felfednie titkos képességeit, mert ez túl sok kétes történésre adhatott választ: Kódorgó észrevétlen felbukkanására a Hantas palotában, és később Hantas őreinek megmagyarázhatatlan kötelességmulasztására... rejtélyes megmenekülésükre két éve az Északi Kapunál, és a Taugalát és Kódorgót űző zsoldosok furcsa halálára. Ha ezeknek akár csak a feléhez köze volt Pukkancs mágiájának... ha kitudódna... a gyerek halál fia.

- Amit az előbb tettél, soha többé nem ismételed meg - mondta a csuklóit dörzsölgető, könnyes arcú gyereknek.

- Én csak...

- Soha többé, ha kedves az életed!

- Mit tettél? - nézett öccsére Kódorgó rémülten.

- Azt. Tudod. De leállított...

- Kérem... - markolta meg az ifjú széke karfáját Pukkancs szavai hallatán, és habogta félelemmel telt hangon - ha nem látta más... ha lehet... ezt... ez hadd maradjon titok!

- Ki tud róla?

- Senki... senki fontos. - Sargon látta, hogy a langaléta tolvaj ujjai lecsúsznak a karfa gombjáról, és lassan ökölbe feszülnek. - És megígéri, hogy többé nem csinálja, szóval nem is számít!

- A Tekercs, amiből tanult...

- Nincs semmiféle tekercs. És amúgy is, ha lenne is... Pukkancs még mindig nem tud olvasni. Abban az átkozott, puccos lelencházban sem tanították meg. Csak a szavakat ismeri, amikkel a mágusok a varázslataikat szövik, és azokból is csak egy-kettőt. Sosem használta rosszra. Nem is lenne képes...

- Soha? - lépett egészen közel Kódorgóhoz Sargon, mivel a tolvaj beszéd közben egyre lejjebb hajtotta a fejét, és az utolsó mondatainál göndör lobonca már annyira az arcába hullott, hogy ő képtelen volt tovább olvasni a vonásairól. Béna, merev tagjai zsibbadni kezdtek a gyanútól... az ifjú nem ok nélkül kerülte a tekintetét. És az az ok egészen más volt, mint az ő féloldalas képének groteszk látványa.

- Soha - felelte Kódorgó nagyot nyelve és méla közönyt erőltetve magára. Sargon tudta, hogy hazudik. A zsigereiben érezte, ezért minden erejét összeszedve fordult a másik széken kuporgó, most ártalmatlannak tűnő bajkeverő felé.

- Nem fogom levágni a kezed. - Pukkancs elnyíló szájjal és könnymaszatos arccal bámult fel rá. - Igen, jól értetted. De nem engedhetlek el büntetlenül.

- Me...meg fog verni?

- Bár elég lenne ennyi...

- Enusat!

A kapitány látta, hogy bár Pukkancs még nem érti, bátyja elsápad, és bal kezét villámsebesen a zsebébe csúsztatja. Abba a zsebbe, ahonnan pár perccel korábban a bicskáját húzta elő, majd tette vissza miután elmetszette a kötelet Pukkancs csuklója és könyöke körül.

- Látták, hogy behozták - szólt Enusat nyugodt hangon, remélve, hogy Kódorgó lehiggad, és nem tesz semmi botorságot. - Az emberek pedig pletykálnak. Holnap már egész Sebrosetto arról fog beszélni, hogy hogyan érték tetten Garan kisasszony enyves kezű védencét. A barátaid a bírák előtt esküdtek, hogy te és Pukkancs mindig csak kényszerből loptatok, és ha esélyt kaptok, akkor hasznos polgárai lesztek a városnak. A bonilum fele erre a napra várt... hogy elbukjatok. És veletek együtt Etienne és Taugala is. Ha Pukkancs bűneit megtorlatlanul hagyom, Alota-Garan úr és jegyese támogatókat veszítenek. És nagyon jól tudod, hogy az mivel jár... Nefrot nem kegyelmez, és nem hátrál meg.

- Pukkancs nem rossz gyerek... csak gyerek. És hasznosak leszünk.

- Sajnálom, fiúk... legalább öt ujját kell törnöm, hogy a bírák ne akarjanak meghurcolni, és az átkozott bonilok is elégedettek legyenek.

Pukkancs székének lábai nyikordulva csúsztak el a padlón, ahogy a kisfiú hátrébb tolta magát. Szemei előbb az ajtó, majd a magas ablakpárkány felé rebbentek.

- Itt vagyok én - mondta Kódorgó, miközben előhúzta zsebéből a kezét (a bicskája nélkül), és elkapta öccse székét, ami már hátrafelé dőlt, mert a kölyök talpra pattant ijedtében úgy is, hogy szemei még nem találtak kiutat. - Assumarban és környékén elfogadott dolog, hogy a családfő vagy egy közeli barát vállalja át az ifjabb büntetését. - Ha meg kell tennie, hát tegye, de ne vele!

- Kódorgó... ez hülyeség - suttogta Pukkancs hirtelen elborzadva. - Ezt nem veheted át. Neked munkád van. Az ujjaid nélkül...

- Kavilka akkor sem fog elküldeni, ha octanokig csak padlót sepregetek.

- De te szeretsz ékszereket készí...

- Hallgass már!

- De...

- Nincs de! - Kódorgó is felállt, és kihúzta magát. - Itt vagy máshol, kapitány?

- Nem, Kódorgó. Nem Assumarban vagy. És az öcsédnek igaza van.

Sargon saját magán tapasztalta, hogy a törött ujjak, ha össze is forrnak, többé nem lesznek olyanok, mint előtte. Kódorgót ügyes ékszerésznek tartották, és valóban. Neki is volt egyszer lehetősége megcsodálni a munkáit. Ha nem világosították volna fel, meg nem mondta volna, hogy azokat a csodás diadémokat nem a nagy Kavie Tite-Vezra mester készítette, hanem a segédje. Ráadásul emlékezett még az ifjú lelkesedéstől csillogó arcára, mikor évekkel ezelőtt ellátogatott abba az ékszerüzletbe. Kódorgó tényleg szerette a munkáját. Lehet, hogy magát Sebrosettót és összes bonilját a gaberán mélyére kívánta, de Vezra műhelyében képes volt meglelni a boldogságot. Ha ezt elvenné tőle... máshoz nem értett. Csak a tolvajláshoz és a szélhámossághoz. Akkor nem csak Pukkancs csúszna egyre lejjebb. Pukkancs...

- Nem védheted örökké. Tudom, hogy gyalogszerrel, víz nélkül is megjárnád a Jissneát oda és vissza, hogy megóvd, de ennek meg kell lennie, az ő érdekében.

- Hogy mondhatja ezt! Maga nem érti...

- De. Nagyon is értem. Tudod hány jóravaló kölyköt láttam már így elkallódni?

- Ha ezt megteszi, ha komolyan megteszi, Taugala sosem bocsájtja meg magának! - húzódott Kódorgó öccse mellé, és karolta át oltalmazón a vállát. A kisfiú nem szólt, csak remegett.

- Tudom. Én viszont azt nem bocsátanám meg magamnak, ha Pukkancs abban a hitben sétálna ki innen, hogy mindent megúszhat. Mert minden egyes tettnek és döntésnek következménye van. - Sargon a botjára támaszkodva lépett egyet, és direkt úgy fordult, hogy bal orcáját és ügyetlenül kacsázó lábát fordítsa a fiúk felé. - A jóknak és a rosszaknak is. A mai napig hiszem, hogy jól tettem, hogy megpróbáltam leleplezni Hantast és titeket védtelek. De ára volt. Épp úgy, mint Hantas gátlástalanságának. Azt állítjátok, hogy Pukkancs sosem ártott mágiával senkinek. Jó... Nincs igazi bizonyíték az ellenkezőjére. Ne is legyen! De azt akarom, ha ezek után a kezedre nézel - Sargon most szigorú tekintettel a gyermekre meredt - eszedbe jusson, hogy mi lett annak az embernek a sorsa, aki arra használta a mágiáját, hogy kibújjon a felelősség súlya alól!

Pukkancs nem felelt, csak remegő ajkakkal végigmérte még egyszer a botjára támaszkodó férfit, majd bátyja kezét lerázva magáról előrébb csoszogott.

- Ha jót akarsz neki - nézett Sargon ezúttal Kódorgó szemébe -, akkor lefogod, hogy nehogy rossz helyre üssek.

- Ezt nem...

- Behívhatok egy rendőrt is, hogy segítsen.

Kódorgó szeme dühösen villant, de aztán ő is előrébb lépett.

*

- Hogy tehetted?

Taugala fagyos dühe ciklonként sodorta el a sebrosettói nap fülledt melegét. Sargon ügyetlenebbik lábában pattogva rángatózott egy izom, talán a lány hangjától... talán mert Pukkancs panaszos zokogása még mindig betöltötte a máskor némán kongó folyosót.

- Helyre fog jönni. Nem várom, hogy megértsd. - Nehezen jöttek a szavak, még így is, hogy az elmúlt félórában szinte csak ezt a két mondatot ismételgette magában. Még most is, miután kimondta. A fejében visszhangzó, szenvtelen kijelentéstől és az ajtó túloldaláról hallatszó fájdalmas hüppögéstől egyszerűen nem értette a leány válaszként rázúdított szóáradatát. A lényeget azért leszűrte Taugala feszes tartásából, összevont szemöldökéből, apró, ám indulatos lépteiből.

- Miért nem felelsz? Miért nem mented magad? Te vagy a rendőrkapitány! Hatalmadban állt volna elengedni.

- Tudod, hogy milyen következményekkel járt volna.

A lány megtorpant és szikrázó szemekkel meredt rá.

- Következmények? A következményekkel jössz nekem? Épp most törted el szánt szándékkal Pukkancs kezét!

- Csupán pár ujját.

- Csupán?

- Ott a jelentés - bökött Sargon az íróasztal felé, amin még mindig ridegen trónolt az átkozott paksaméta. - Olvasd! Bár Abydos nyilván beszámolt róla, hogy mi áll benne.

Taugala kimérten karba fonta a kezét, és csak azért sem közelítette meg az asztalt, aminek lapján a gyűrött papírok mellett egy kisebb kalapács pihent. A szerszám, amivel ő végrehajtotta Pukkancs büntetését.

- Neki van mentsége. Csak egy rémült, dühös gyerek egy számára idegen és érthetetlen városban.

- Épp elég időt töltött a falak közt, hogy már ne számítson idegennek. Tudta jól, hogy mit tesz... és azt is, hogy mit kockáztat. Ha mi nem vagyunk...

- De vagyunk. Legalábbis eddig ezt hittem... ahogy azt is, hogy ismerlek... Tudtad, hogy jövök, és direkt úgy intézted, hogy ne érhessek ide? Sargon... aki képes megnyomorítani egy gyermeket...

A kapitány összébb húzta a szemét, és olyan erővel markolta meg botja simára kopott végét, hogy ujjai egészen kifehéredtek. Számított erre a vádaskodásra, sőt mi több, várta. Vagy legalábbis hitte, hogy várja, mert most mégis megremegett a gyomra, és igencsak nehezére esett visszafognia máskor méla nyelvét. Szerette volna kedvese szemére vetni, hogyha ő jobban felügyelte volna a Menedékházat, ha jobban megválogatta volna a gyerekekre vigyázó személyzetet, és ha Pukkancs mérges tekintetétől tartva nem hanyagolta volna el az intézményben tett látogatásait, akkor időben rájött volna, hogy a szép ábránd megavasodott. Látta volna, hogy az utcakölykök nem négy fal közé valók, és hogy nem érdekli őket sem a számtan, sem az írás, sem hogy valami értelmet keressenek az életben. Ha nincs mellettük olyan, aki felemelné őket, akkor mindent tönkretesznek. Ha nem kötötte volna le minden idejét a Nefrot elleni készülődés, akkor szemet szúrt volna neki, hogy azok a kölykök a Menedékben cseppet sem boldogabbak, mint az utcán voltak.

A férfi nyelt egyet, és elfordította a fejét. Nem gyávaságból, csak azért, mert mindez az ő hibája is volt. Ha nem viszonozta volna a leány csókját, ha nem hitte volna balga módon, hogy lehet valami esélyük együtt, ha nem hitegette volna magát, hogy működhet ez a titkos alig viszony, akkor nem siklottak volna el a fontos dolgok felett. Ha nem azon járt volna folyvást az esze, hogy mikor lophatnak bokros teendőik közé egy-egy szabad órát, egy sziesztát vagy szabadnapot kettejüknek, akkor neki is előbb tudomására jutott volna, hogy a Menedékházból szökdösnek az árvák. Ha rendesen elolvasott volna minden bejövő jelentést, akkor tudta volna, hogy Pukkancs előtt már három másik kéktunikás gyereket mocsokságon kaptak... ahogy azt is, hogy azok a kölykök nem úszták meg olyan olcsón, mint Pukkancs.

- Rendőr vagyok, Taugala. Már akkor is az voltam, mikor először találkoztunk. Elmondtam, hogy miképp mennek a dolgok az Aywin környékén és a Petra lábánál. Elmondtam, hogy járőr is voltam ott. Komolyan úgy hiszed, hogy Pukkancs az első és egyetlen akivel megtettem?

Sargon észrevette, hogy a lány, szavai hallatán megborzong, mégis kíméletlenül folytatta.

- Tettem már rosszabbat is.

- Akkor még nem te voltál a kapitány - jegyezte meg csendesen a törékenynek tetsző, sudár bonil hölgy, baljós tekintettel.

- Igaz.

Taugala elfordult tőle, és szemeit az ablakra szegezte.

- Most rád nézni sem bírok.

- Nem is kell. Mindenkinek jobb, ha mi többé nem találkozunk. - Amikor ezt kimondta, mellkasába éles fájdalom nyilallt, de nem mutatta ki. Csak észrevétlenül megszívta a fogát.

- Sargon...

- A törvényeket nem én hozom. De betartom és betartatom őket, akkor is, ha neked nem tetszik. Nem kedvezhetek a számomra kedves embereknek. Nem lenne helyénvaló... ahogy az sem az, ami köztünk folyik. Én nem leszek Ah-Kalla. Nem hagyhatom, hogy bűntudatot kelts bennem egy helyes döntés miatt.

- Most ostobaságokat beszélsz.

- Menj el, kérlek!

A leány ajkai vékony vonallá préselődtek, de nem mozdult.

- Eionra! Menj, mielőtt megkérdezném, hogy mit tudsz Pukkancs mágikus képességeiről! Vidd a barátaidat is! A gaberánba mind a négyőtökkel!

Sargon csak akkor jött rá, hogy nyáltól fröcsögő hangon, durván üvöltött rá az ablakot bámuló kedves alakra, mikor magára maradt, és a folyosóról sem szűrődött már be Pukkancs szűkölése. Taugala és Kódorgó magukkal vitték a síró, törött kezű gyermeket, valószínűleg az Alota-Garan palotába... ahová ő nem kap többé meghívást.

Jobb szeme szúrt, úgyhogy fogait összeszorítva, kényszeredetten nyelt egyet. Tudta, hogy jól döntött. De a komor iroda ajtaján kinézve az üres, rideg folyosóra, mégis méla könnycsepp szántott végig arca lebénult felén.