Egyik este apám sugárzó arccal lépett be a szobámba. 

– Fiam! Víz! – hangja szárazon, recsegve tört elő torkából. 

Karjaiban a favödröt tartotta, ahogy az újszülötteket szokás. Fekete ujjai remegtek már, ahogy lyukakat próbálta leszorítani, de repedezett bőrét mattszínűre festette a kiszivárgó víz.

– Honnan? – kérdeztem orrhangon. Odafutottam, közben jó kezemmel a helyén tartva a málló kötést az orromon. Ahogy az arrébb csúszott, egy pillanatra megint megéreztem a kenőcs szagát. Undorító volt, de amit Okubi anya adott, az mindig használt, és ezt Okubi anya adta. 

Bekukucskáltam a vödör pereme fölött: a sötétben is láttam, hogy majdnem tele van, bár a legnagyobb jó szándékkal sem lehetett volna tisztának nevezni. Feketének tűnt a világítás nélküli szobában.

– Leástam az oázistól nyugatra – mondta.

Felkaptam fejem, egyenesen a karikás, sötét szemekbe.

– Mi? Apa!

– Nem láttak meg, és neked most kell a víz. Gyere – került ki halkan csoszogva. Elnyújtott nyögéssel leereszkedett a fotel. Egy kortynyi víz löttyent ki a döngölt padlóra.

– Vigyá... – kaptam a fejemhez, mielőtt végiggondolhattam volna. Rossz vállamon megroppant a durva kötés, ahogy próbáltam felemelni. A figyelmeztetés gyenge sikolyba ment át, és lekuporodtam, másik kezemmel szorítva rossz vállamat.

– Óvatosan... 

– Óvatosan?! Ezt te mondod azután, hogy leástál az oázis mellett? – sziszegtem neki fájdalomkönnyeim fátylán át. Hirtelen idegesíteni kezdtek; egy durva mozdulattal kitöröltem őket, aztán aprólékosan lenyaltam őket ujjaimról. Keserű volt, talán véletlenül a kenőcsből is az ujjamra került egy kicsi.

– Ne. Kérlek, ne veszekedjünk. Inkább hozd ide a csészét.

Grimaszolva elsiettem az asztalhoz. A sötétben tapogatóznom kellett. Ide már nem ért el semmi az ajtón bekúszó holdfényből. 

Majdnem levertem a csészét sietségemben. Akkor ittam utoljára rendesen, amikor még Okubi anya sátrában voltam. Harcoshoz méltó ellátást kaptam, de a törzstagok még annál is nagyobb tisztelettel néztek rám. Ri'waru fel is ajánlotta, hogy maradjak a faluban, de apa nélkül én nem maradtam volna sehol sem.

Azok a tekintetek... A fiú, aki megölte az oroszlánt. A fiú, aki megmentette őket. 

Mosolyognom kellett.

Gondosan végigfutottam ujjaimmal a csésze belső oldalát, nem lyukadt–e át valahol. Most örültem a kenőcs bűzének. A csészéből átható vizeletszag áradhatott.

Apa megrándult, amikor a csészével a víz felé nyúltam.

– Nem! – reccsent rám. – Bolond!

Visszahúztam a kezem. Megnyaltam a szám szélét. Fájt, ahogy száraz nyelvem recélt kiszáradt ajkamon.

– Előbb imádkozunk – suttogta apa, visszafordítva figyelmét a vizesvödörre – Ó, Te, ki vezeted a halottakat...

– Ne csináld már! – fújtam magam elé. Lecsaptam a csészét a karfára. A rojtozott kárpitból félig már kihullott a bélés, a csésze keményen koppant a fán.

Felkaptam a dárdánkat, és leültem vele a fal mellé. Az ölembe vettem, úgy, hogy hegye az egyik lábamon legyen, a másikkal pedig leszoríthassam a nyelét. Olyan erősen ütöttem rá a kőfejre a kis vasdarabbal, amennyire csak tudtam bal kézzel. Nem mintha tompa lett volna, sőt: az előző napokban nem volt más dolgom, mint ezt élezgetni, de legalább jó hangosan csattogott.

Egy idő után feltűnt, hogy már nem hallom a gyenge kántálást. Apa anya szénnel rajzolt arcképét nézte a falon. Alatta ott állt szegény utolsó két szava: vigyázz rá.

Letettem a vasdarabot, amivel pattintottam a dárdát. Apró szobor volt még, amikor néhány hónapja megtalálták, de már felismerhetetlen volt a sok használattól. 

– Gyere, igyál – fordult hátra apa, kezében a csészével.

Felpattantam. Izgalmamban azonnal előre is estem, ahogy a dárdáról megfeledkezve rohanni próbáltam.

Nyöszörögve, szitkozódva küzdöttem el magam a fotelig. Kikaptam apa kezéből a csészét, és egy hajtásra kiittam az egészet. Szörnyű íze volt, még meleg is volt a nappali hőségtől, de újra merítettem, és újra ittam.

– Lassabban – nyugtatgatott apa, és gyengéden eltolt a vödörtől. – Kihányod.

– Dehogy hányom! – háborogtam.

– Türelem, fiam. Türelem.

– Persze, te könnyen beszélsz! Én is lehetnék türelmes, miután kiittam a felét.

Apa elmosolyodott. Előbukkant sárga, hiányos fogsora. Fáradt mosoly volt, de mosoly volt.

– Fiatalság, bolondság. Azért... óvatosan. Hunyd be a szemed közbe, és gondold azt, hogy egy patakból iszol.

Átnyújtotta nekem a vödröt. Rázkódtak a kezei. Megfeszülő arcán láttam, mekkora erőfeszítésébe telik ez már neki. Gondosan fogtam meg, erősen lefogva a lyukakat. 

Visszamentem a sarokba, a dárda mellé. Nem láttam a vízfelszínt a sötétben, de könnyű volt a vödör. Legalább a két–harmadát kiitta az öreg.

Nem bírtam szó nélkül.

– Hagyhattál volna többet is. Te ott biztos teleittad magad, én meg már két napja, hogy csak a saját hugyomat iszom!

– Sajnálom... Kell az erő... – szörnyen gyenge volt a hangja.

Újra megmerítettem a csészét. Már csak félig tudtam. 

Lassabban ittam, de egy korty után majdnem kiköptem. Nagyon sós volt. A sómezőnél áshatta ki, az volt még a legkevésbé őrzött terület. 

Megfogadtam a tanácsát. Befogtam az orrom, behunytam a szemem, és egy hajtásra kiittam. Ha tényleg leásott az oázisnál, és két napon belül hazaért, akkor nagyon kellett sietnie. Talán futott is.

Figyelmesen az oldalára döntöttem a vödröt, és kifolyattam belőle minden megmaradt cseppet a csészébe. Jobban elgondolva... A fotelben apa már biztos lazított a lyukak szorításán. Lehet, hogy nem is ivott, hanem csak kifolyt az ujjai közt. Oda kéne adnom neki.

Csak néztem a csészét. Olyan szörnyű íze volt, egyébként is. Mintha... Valamire hasonlított, de meg nem tudtam volna mondani, mire. 

De... kellett a víz, hogy felgyógyulhassak...

– Apa, te mennyit ittál?

Csak morgott valamit.

Ha valaki inkább alszik, mint iszik, akkor így járt. Egyből lehúztam a csészét.

– Haahh – sóhajtottam – Ez jó volt. Találtál egy helyet az oázisnál, amit nem őriznek a fehérek?

Nem válaszolt.

– Mindegy is. Holnap reggel indulnunk kell a faluba. Csak ki kell bírnunk az utat. Befogadnak mindkettőnket, Ri'waru megígérte...

Rápillantottam apára szemem sarkából – a fotelban ült nekem háttal, csak a fejét hajtotta a karfára, ahogy anya arcát nézte.

– Megsebesültél? – borzadtam el, ahogy kötéses lábszárára tévedt a tekintetem. Hát ezért csoszogott. A kötés feketének tűnt. Alatta, a padlón megcsillant az ajtón beáradó gyenge fény valami sötét masszán. Vérzett!

– Felszakadt a seb! – kiáltottam fel. Felpattantam, és dübörgő szívvel apa mellé ugrottam. Megráztam a vállát. Semmi.

– Apa! Kellj fel! – rivalltam rá. Csak most láttam, milyen cserepesek vastag ajkai, pedig az öle nedves volt a lyukakból kifolyt víz miatt. Jobban mondva... Most először, a fehér nadrágon láttam meg, milyen színű is a folyadék.

– Apa! – sikoltottam – Mozdulj már meg!

De nem moccant semmi, csak a csend hasogatta dobhártyámat.