Rám mindig számíthatsz!
Az ebédlőbe ültünk az asztal körül és beszélgettünk. Vagyis jobban csak Nickék beszéltek én hallgattam.
-A többiek merre vannak? -kérdeztem hirtelen mert eszembe jutott Julian egyik festménye amin egy család volt.
-Mindenki szétszéledt. Mi vezetjük Christinával az Intézetet -válaszolta Mark. -Pedig nem nekünk kéne -tette hozzá hallkabban.
-Hogyhogy? -néztem őt csodálkozva.
-Úgy volt, hogy te meg Julian veszitek át az Intézet vezetését -szólalt meg Christina is.
-Ohh értem -bólintottam lesütve a szemem. -Nem akartam neki fájdalmat okozni -néztem Markra.
-Tudom -nézett vissza rám. -Ismerlek mint a tenyeremet, te soha se tettél volna ilyet. Csak ha nyomós okod van rá -fogta meg a kezem.
-Hogy tehetném jóvá? -kérdeztem, de nem kaptam rá választ. Ekkor kinyílt az ajtó mire mindd arra néztünk. Julian állt a küszöbön tiszta ruhába és megborotválkozva. Körbe hordozta a tekintetét majd a pillantása megállapodott rajtam. Felálltam majd odasiettem hozzá és megálltam előtte. Az arca így, hogy megborotválkozott sokkal fiatalabbnak tűnt. Egyáltalán nem tűnt 31 évesnek inkább 25-nek nézett ki.
-Jól nézel ki -suttogtam mire megeresztett egy nagyon halvány mosolyt. A tekintete a szemembe mélyedt miközbe felemelte a kezét majd megsimította az arcom. Az érintése nyomán megborzongtam. Az ujjai ekkor hátra csúsztak a tarkómra majd a hajamba mélyedtek. Egy helybe álltam, még levegőt se vettem. A következő pillanatba már a karjaiba voltam.
-Emma kicsi Emma -suttogta a hajamba temetve a fejét. Észbontó illat áradt belőle. Lehunytam a szemem és ellazulva a mellkasába fúrtam a fejem. Percekig álltunk egymást ölelve mígnem Mark megköszörülte a torkát. Jules elhúzódott tőlem és a bátyára nézett.
-Isten hozott köztünk testvérem -tárta szét a kezét. Jules odalépett hozzá és hátba veregette. Ekkor Nick állt meg mellettem és a kezembe fűzte a kezét. Abban a pillanatba rántottam el. Nem akartam, hogy Julian meglássa. Az ajkamba harapva sandítottam Nickre és láttam, hogy az arca idegesen rángatózik. A tekintetünk találkozott mire gyorsan félre néztem. Vissza leültünk az asztalhoz.
-Hogy lehetséges ez? -kérdezte Julian engem nézve. -Olyan más vagy, de érzem, hogy te vagy az. Te vagy az én Emmám -suttogta csillogó szemekkel. Zavartan mosolyogtam majd lesütöttem a szemem.
-Öcsi nem akarlak lelombozni. Le merném fogadni, hogy már az esküvőtökön gondolkodol, de Evelin még csak 15 éves -szólt közbe Mark.
-Szerinted nem vagyok vele tisztába? -nézett Jules Markra majd a tekintete vissza tért rám. -Tudom, hogy nem emlékszik rám úgy ahogy én szeretném -suttogta mire a tekintetem könnybe lábadt.
-Ne haragudj rám -néztem a szemébe. -Bárcsak vissza forgathatnám az időt -tettem hozzá, de kár volt. Nick abban a pillanatban felpattant és szó nélkül kiment. Sajgó szívvel néztem utána és késztetést éreztem, hogy utána siessek. De nem tehettem, Julian miatt.
-Magatokra hagyunk -állt fel Christina majd maga után vonszolta Markot aki minden áron maradni akart. Kettesbe maradtam Juliannal, de egyikünk se szólalt meg. Én az asztalt bámultam az ő tekintete viszont rám tapadt. Nem láttam, de éreztem.
-Kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is viszont látlak -törte meg a csendet. Hallgattam nem tudtam erre mit reagálni. Jules ekkor felállt majd megállt mellettem. -Em...Evi mondd meg kérlek az igazat. Lenne....lenne nálad bármi esélyem? -kérdezte akadozva. Felkaptam a fejem és a pillantásom találkozott a pillantásával.
-Nem...nem tudom. Túl sok év van köztünk -álltam fel remegő lábakkal.
-Ettől féltem -hunyta le szorosan a szemét. -Tudom, hogy ő nem jön vissza. Mármint teljesen ő. Érted? -nyitotta ki a szemét.
-Tökéletesen -motyogtam gombóccal a torkomba és a könnyek végig folytak az arcomon. Valahol a lelkem mélyén legbelül az egykori énem viaskodott, hogy felszínre törjön, de nem sikerült neki.
-Ne sírj -suttogta az arcomra simítva a kezét.
-Jules annyira sajnálom -tört ki belőlem a zokogás és a tenyerébe simítottam az arcom.
-Ennek így kellett történnie. Talán...talán nem én voltam neked a megfelelő pasi -húzta el a száját.
-Ne mondd ezt -hüpögtem. -Olyan nagyszerű fiú vagy és tudom, hogy szerettelek. Egykor őrülten szerelmes voltam beléd -bizonygattam.
-Egykor -viszhangozta majd a homlokomhoz érintette az ajkát. -De most nem engem szeretsz. Igazam van? -kérdezte nagyon halkan. Megmerevedtem majd ijedten az arcára néztem. -Nekem is van szemem. Láttam, hogy néz rád Nick -nézett vissza rám és az ujjaival gyengéden letörölte a könnyeimet.
-Nem akartam fájdalmat okozni -suttogtam és egy pillanatra lehunytam a szemem.
-Tudom és azt is tudom, hogy nem kérhetem azt, hogy velem maradj. Csak...csak egyet igérj meg nekem kérlek...-kezdte akadozva.
-Bármit megigérek -vágtam rá azonnal.
-Ne tűnj el örökre -nézett a szemembe. -Nem tudnám elviselni ha újra elveszítenélek -suttogta.
-Soha nem tűnök el igérem -bólogattam mire halkan felsóhajtott. -Jules megigéred, hogy boldog leszel? -néztem rá kérdőn. Jules szomorkásan elmosolyodott.
-Én már soha se leszek boldog, de a kedvedért megpróbálok az lenni. Talán elmegyek Idrisbe -vonta meg a vállát.
-Akkor most ki is fog eltünni? -szaladt magasba a szemöldököm. -Miért nem jössz velünk New Yorkba? -csillant fel hirtelen a szemem.
-Csak útban lennék. Nekem amúgyis itt a helyem -hajtotta le a fejét. -Itt legalább...legalább közel érezhetem magamhoz Emmát vagyis téged -nézett rám. A szemébe nézve bólintottam majd hozzá lépve megpusziltam az arcát aztán az ajtó felé indultam.
Nickre az edző szobába találtam rá éppen súlyt emelt. Az érkezésemre vissza tette a súlyt a tartóra majd felült.
-Azt hittem, hogy az egész délutánt vele töltöd -szólalt meg nem túl kedvesen.
-Kegyetlen vagy -dőltem neki a falnak. -Szüksége van rám -suttogtam.
-Nem, Emmára van szüksége -mutatott rám.
-Aki én vagyok. Annyiszor mondogattátok, hogy én vagyok Emma. Akkor most miért nem lehetek az? -csóváltam meg a fejem szomorúan.
-Jó, ahogy akarod. Felőlem maradj itt -rántotta meg a vállát és vissza feküdt a padra.
-Nem terveztem itt maradni -ráztam meg a fejem. Nick nem válaszolt csak a plafont bámulta továbbra is. Idegesen toppantottam majd kulcsra zártam az ajtót és megindultam Nick felé. -Légyszíves nézz rám ha hozzád beszélek -álltam meg előtte összefont kézzel. Nick rámpillantott majd tovább bámulta a plafont. -Most őszintén neked mi bajod van? Féltékeny egyáltalán nem lehetsz -járkáltam előtte fel alá.
-Csak szeretnéd, hogy az legyek -horkantott fel mire megtorpantam.
-Szóval az vagy, te tényleg féltékeny vagy -mosolyogtam boldogan.
-Nem nem vagyok -ült fel.
-Dehogynem. Látszik rajtad, hogy féltékeny vagy -cukkoltam ő pedig egyre jobban elvörösödött. -Féltékeny vagy -vigyorogtam rá mire elkapta a kezem majd lerántott és az ajkamra tapasztotta az ajkát. A csókja tüzes volt és vad. Mohón viszonoztam a csókját majd hagytam, hogy belehúzzon az ölébe. Az ajkunk egy pillanatra se szakadt el egymástól miközbe a kezünk felfedező útra indult. Nick keze bejárta a hátam majd még közelebb vont magához. Halk sóhaj szakadt ki belőlem miközbe a kezem a pólója alá vándorolt. Nick megremegett majd felemelte a kezét és kibújt a pólójából. Láttam már őt félmeztelenül, de még sose éreztem ilyen elképesztő vágyat amit a látványa okozott bennem. Nick lihegve nézett a szemembe miközbe lesöpörte rólam a cipzárost. Aztán a keze a trikóm alá vándorolt majd lassan feljebb húzta miközbe végig a szemembe nézett.
-Ne -kaptam el a kezét mire bólintott és újra megcsókolt. Felfogta, hogy a csókolózásnál nem mehetünk tovább és ez boldoggá tett. Hálás voltam azért, hogy nem erőszakoskodott.
-Uncsi -hallottuk hirtelen Magnus unott hangját.
-Magnus te mi a szent szart csinálsz itt? -csattant fel Nick. Elvörösödve kászálódtam le Nickről és letelepedtem a földre. Magnus a bordás fal mellett állt zöld nadrágba és hozzá illő zöld öltönybe.
-Csak úgy erre jártam és gondoltam benézek -vonta meg a vállát.
-Úgy értem itt bent -morogta miközbe belebújt a pólójába.
-Apád mondta, hogy nézzek rád. Kissé sértő, hogy azt hiszi bébicsősz vagyok -húzta fel az orrát.
-Nekem nem kell bébicsősz. Nem vagyok már gyerek, azt csinálok amit akarok -morogta Nick.
-Ezt mondd Jacnek -forgatta meg a szemét Magnus.
-Oké láttál nincs bajom. Akár el is mehetsz -állt fel Nick mire én is feltápászkodtam.
-Ha megengeded még benézek Julianhez -indult meg az ajtó felé ami egy csettintésre kinyílt neki. -Vissza zárjam? -nézett vissza vigyorogva.
-Nem kell -válaszolta Nick majd megfogta a kezem és utána mentünk.
Másnap délelőtt:
Egy sziklán ültem és a napkeltét figyeltem.
-Jó reggelt -köszönt hirtelen Julian. Hátra fordultam és zavartan rámosolyogtam.
-Jó reggelt -köszöntem vissza. Julian letelepedett mellém majd halkan felsóhajtott.
-Mikor megláttalak az ablakból azt hittem, hogy minden a régi. Emlékszem minden reggel kijöttél futni -mosolyodott el halványan.
-Utálok futni -jegyeztem meg halkan mire rámnézett.
-Azon gondolkodok, hogy maradt-e valami benned a régi énedből. Bármi -suttogta majd a fülem mögé simította az egyik hajtincsem.
-Még mindig fontos vagy nekem -tettem a kezem a kezére. Julian lehunyta a szemét majd a tenger felé fordult.
-Emlékszel erre a helyre? -kérdezte mire éreztem, hogy elvörösödöm.
-Igen emlékszek -sütöttem le a szemem zavartan.
-Az volt életem legboldogabb napja. Te voltál az első lány az életembe -nézett rám majd megemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Félénken viszonoztam a pillantását.
-Biztosíthatlak róla, hogy nekem is -motyogtam mire elmosolyodott.
-Mesélj magadról kérlek -kérte halkan. Elfordítottam róla a fejem és a távolba bámultam aztán megeredt a nyelvem.
-10 éves voltam amikor anya meghalt. Apa elhanyagolt engem meg a bátyámat és fájdalmába az italhoz nyúlt. A bátyám Roli két évig a világ legjobb bátya volt. Mindent megtett csakhogy nekem jó legyen, de aztán...aztán elkezdett drogozni. Folyamatosan erőszakoskodott velem és jó párszor már megpróbált megerőszakolni -suttogtam patakzó könnyekkel. -Aztán Nick egyszer csak megjelent az osztályunkba és az életem teljesen megváltozott -tettem hozzá. Julian hallgatott, az ölében nyugvó keze ökölbe szorult.
-Ha tudtam volna...-kezdte.
-Senki se tudta. Hidd el ha megtehetném akkor vissza forgatnám az időt. Az az életem sokkal boldogabb volt mint a mostani -hajtottam a fejem a vállára. Jules a karomat dörzsölgette miközbe megnyugtató szavakat suttogott.
-Rám mindig számíthatsz -suttogta mire még közelebb bújtam hozzá.
-Köszönöm, hogy megbocsájtottál -szipogtam mire megpuszilta a homlokom.
-Gyere mutatni szeretnék valamit -állt fel és engem is felsegített.
A régi szobámba voltam. Mindent úgy hagytak semmihez se nyúltak hozzá. Ha kinyitottam a gardróbom, nem ruhákat találtam hanem újság cikkeket és fényképeket.
-Ez volt a te őrült falad -jegyezte meg Jules.
-Értem -bólintottam aztán a tekintetem a tükörre vándorolt ami tele volt fényképekkel. Egy csomó közös fotó Juliannal, akkor Markal, Christinával. Egy csoport kép amin mindenki rajta volt.
-Ők a testvéreim -mondta Julian miközbe mindenkinek elmondta a nevét.
-Miért nem dobtátok ki őket? -kérdeztem nagyon halkan.
-Nem hagytam nekik -rázta meg a fejét majd odalépett az egyik szekrényhez és kivett egy kardot meg egy kis dobozt. -Ez a tied -nyújtotta felém a dobozt.
-Ez mi? -néztem rá meglepetten.
-Ez a családi gyűrűd. A Carastairsokat jelképezi -magyarázta. A gyűrűn körbe várak sorozata futott és középen egy nagy C betű díszlelgett.
-Gyönyörű -suttogtam miközbe felhúztam az ujjamra.
-Ez pedig a kardot -nyújtotta felém. Elvettem tőle majd megfogtam a markolatát és kihúztam a hüvelyéből. Rögtön éreztem, hogy átjár a melegség, mintha egy régi barátomat láttam volna viszont.
-Cortona -suttogtam majd óvatosan vissza tettem a hüvelybe aztán a hátamra szíjjaztam. -Köszönöm, hogy megőrizted nekem -öleltem meg gyorsan Juliant.
-Szivesen kicsilány -suttogta megsimítva a hajam. Lehunytam a szemem és belefúrtam a fejem a pulcsijába.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top