A napok összefolytak előttem. Éjjel nappal Nick ágya mellett virrasztottam és egy szemhunyásnyit sem aludtam. Magnus azt mondta, hogy Nick nem fog meggyógyulni, de én reménykedtem.
-Pihenned kéne -lépett be a gyengélkedőbe Jonathan.
-Nem lehet. Azt akarom, hogy én legyek az első akit meglát, amikor felébred -jelentettem ki és felpillantottam rá.
-Evi -ült le mellém és a kezemre tette a kezét. -Lehet, hogy nem fog felébredni -suttogta szomorúan.
-Nem, fel fog ébredni! Érzem, visszajön hozzám -szóltam rá kissé élesen.
-Evi, napok óta semmi életjelet nem adott -sütötte le a szemét.
-Mi az, hogy semmi életjelet nem adott? Hiszen lélegzik. Tudom, hogy él, tudom, hogy most is hall minket és tudom, hogy vissza fog hozzám jönni -kiabáltam könnyes szemekkel.
-Persze igazad van -bólintott. -Reménykednünk kell benne -sóhajtott fel és nagyon halványan elmosolyodott. Elfordítottam róla a fejem majd Nick keze után nyúltam és az arcára néztem. -Evi nem csak neked hiányzik -törte meg a csendet.
-Tudom -suttogtam, de nem néztem rá. Jonathan még egy ideig ücsörgött velem aztán felállt és magamra hagyott. Nick arcát néztem majd felemeltem a kezem és megsimítottam az arcát. -Kérlek Nick ha hallasz engem jelezz -kértem majd vártam egy ideig, de nem történt semmi. -Szeretnék bocsánatot kérni, hülye voltam amikor felkaptam a vizet. Nem akartam haragba elválni tőled. Az én hibámból történt az egész. Ha együtt maradtunk volna, vagy gyorsabban rohantam volna feléd akkor talán minden más lenne -suttogtam felfelé pislogva. -Bárcsak én lettem volna ott helyetted, bárcsak vissza csinálhatnám az egészet. Nick tudom, hogy hallasz. Kérlek küzdj, gyere vissza hozzám. Ha...ha te nem jössz vissza, akkor én megyek utánad. Megértetted? Nélküled értelme sincs az életemnek, csak melletted vagyok boldog. Kérlek gyere vissza -zokogtam fel és lehajtottam a fejem. Szipogva emeltem a tekintetem Nickre majd odahajoltam hozzá és megpusziltam az arcát, aztán hozzá érintettem az ajkam az ajkához. A tekintetem óriásira nyílt amikor Nick ajka megmozdult az ajkam alatt és a keze a tarkómra csúszott. -Ohh..Istenem -suttogtam miközbe elvesztem Nick tekintetébe.
-Evi -simította a kezét az arcomra. Lehunytam a szemem és a könnyek végigfolytak az arcomon.
-Tudtam, hogy visszajössz hozzám -csuklott el a hangom.
-Egy időre -válaszolta mire ijedten ránéztem.
-Mi...mi az, hogy egy időre? -dadogtam.
-Meg fogok halni. Csak...csak újra látni akartalak -suttogta.
-Nem, nem fogsz meghalni. Érted? Itt maradsz velem -hadartam potyogó könnyekkel.
-Ez így van rendjén. Szeretném ha ezt mindig magadnál tartanád -húzta le az ujjáról a családi gyűrűjét.
-Nem fogsz meghalni. Mindjárt szólok Magnusnak -pattantam fel, de elkapta a kezem.
-Nincs értelme. Evi csak veled akarok lenni az utolsó perceimbe. Kérlek -nézett a szemembe. Az ajkam remegett miközbe mellé kuporodtam és a mellkasába fúrtam a fejem.
-Az én hibám -suttogtam. -Ne haragudj rám -pillantottam fel rá.
-Kis butám. Soha nem tudnék rád haragudni. Te vagy az életem értelme -simította meg a hajam.
-Nem hagyom, hogy elmenj -jelentettem ki.
-Sajnos ezt nem te döntöd el -sóhajtott fel. -Szeretlek -húzott közelebb magához.
-Szeretlek -motyogtam és felnéztem rá.
-Gyere -húzta magához a fejem és szenvedélyesen megcsókolt. Fuldokolva viszonoztam a csókját és szorosan hozzásimultam.

Kinyitottam a szemem és a tekintetem Nickre vándorolt. Nyitva volt a szeme és a plafonra bámult, de az ajka békés mosolyra volt húzódva.
-Nem, nem -ráztam meg a fejem majd felültem és erősen megráztam. -Kelj fel hallod? Nick kelj fel -ráztam folyamatosan, de nem reagált és nem is lélegzet többé. -Nem -üvöltöttem fel majd zokogva ráborultam és hozzá simultam. Aztán mintha elragadtak volna. Kipattant a szemem, de minden felé csak sötétséget láttam én pedig zuhantam.