A gép leszállt mire mindenki egyszerre tódult a kijárat felé. Többen is a lábamra tapostak a nagy tolakodásban. Nickel szinte utoljára hagytuk el a gépet majd ráérősen a futószalaghoz sétáltunk.
-Soha többé nem ülök repülőgépre -jegyeztem meg miközbe leemeltem a bőröndöm.
-Legközelebb már jobb lesz és vald be nem volt olyan rossz az út -mosolygott rám és a tekintetébe megcsillant valami. Elpirultam és kerültem a tekintetét.
-Itt is van kocsid? -érdeklődtem.
-Nem itt nincs -rázta meg a fejét.
-Akkor mivel fogunk menni? -fordultam felé kíváncsian.
-Metró vagy taxi. Te döntesz -vonta meg a vállát. A taxi sokkal drágább mint a metró, legalábbis Magyarországon így van, biztos akkor itt is.
-Legyen akkor a metró -válaszoltam.
-Nem akarod megnézni a várost? -vonta fel a szemöldökét.
-De igen csak a taxi drágább -motyogtam.
-Evi mondtam már a pénzel te ne törődj -karolta át a vállam majd a kijárat/bejárat felé húzott. A közelsége boldogsággal töltött el és éreztem, hogy a szívem hevesen ver. A csók óta egyre jobban sóvárgok Nick közelségéért. Kiléptünk az ajtón majd az egyik taxi felé indultunk. Én hátra szálltam be míg Nick az anyósülésen foglalt helyet.

Ámulva és izgatottan néztem a nyüzsgő várost. Elhaladtunk a Central Park előtt meg csomó minden más nevezetesség előtt. Lenyűgözött az egész város. Aztán eszembe jutott, hogy én nem túristaként vagyok itt hanem azért, hogy megismerkedjek a többi árnyvadásszal. Ki tudja Nicknek miért kellett ide elhoznia. A gondolataim hatására menten rossz kedvem lett.
-Evi gyere itt kiszállunk -szakított ki a gondolataimból Nick. Némán engedelmeskedtem aztán döbbenten meredtem a romos kolostorra.
-Hát ez meg mi? -köszörültem meg a torkom.
-Ez az otthonom -állt meg mellettem mosolyogva. Ekkor eszembe jutott, hogy mindez amit látok csak álca így kicsit megerőltettem az agyam. Lassacskán a kolostor helyét átvette egy hatalmas kastély szerű épület. Halkan füttyentettem egyet és követtem Nicket a bejárathoz. Nick ekkor felém fordult.
-Héé nem lesz baj -nézett a szemembe megnyugtató mosolyal.
-Megigéred, hogy nem hagysz egyedül? -kérdeztem halkan.
-Igen megigérem -lépett oda hozzám és megpuszilta a homlokom. -Soha nem hagylak egyedül -suttogta majd elengedett és belökte az ajtót. Az ajtón belépve olyan volt mintha egy templomba léptünk volna be. A falon két oldalt valami különös kő adott fényt
-Az ott boszorkányfény -mondta Nick amikor követte a pillantásom.
-Aha értem -bólintottam és elraktároztam magamban ezt az információt. Nick egyenesen egy lifthez lépett majd mindketten beszálltunk. -Lift egy kolostorba ez új -jegyeztem meg mire Nick elvigyorodott. Amikor kinyílt a lift egy cica várt ránk
-Szia macs -köszönt neki Nick majd becsukta az ajtót. Amikor a cica elkezdett nyolcasokat róni a lábam körül legugoltam és megsimogattam.
-Nick -kiáltotta ekkor egy boldog hang mire felkaptam a fejem. Egy hosszú ébenfekete hajú lány szaladt le a lépcsőn.
-Diana -mosolyodott el Nick és ő is sietősen megindult. Ekkor a legrosszabb rémálmom vált valóra.

Diana Nick nyakába ugrott és megcsókolták egymást.
-Édes szerelmem annyira hiányoztál -nevetett Nick miközbe megpörgette a lányt aki kacagott és a szeme könnyes volt.
-Hát még te nekem -mosolygott Diana. -Mindent el kell mesélned -fogta meg a kezét aztán felszaladtak a lépcsőn és eltűntek a szemem elől. Tehetetlenül sajgó szívvel bámultam utánuk. Hát barátnője van. Miért nem említette? Miért titkolta el előlem? Zokogva roskadtam le a földre és a térdemre hajtottam a fejem. Az egyetlen ember akibe feltétel nélkül megbíztam, csak úgy itt hagyott. Hátra se nézett, mintha el is felejtett volna engem. Miért csókolt meg ha barátnője van? Miért aludt velem egy ágyba? Miért viselkedett velem olyan kedvesen? MIÉRT????????
Úgy éreztem mintha a szívem kiszakadt volna a helyéről. A fájdalom végig áradt a testemben és éreztem, hogy kezdek vissza süppedni abba az állapotba amibe pár napja voltam. Akinek nincs senkije, aki folyton rettegésben él. Hogy tehetett Nick ilyet velem? Hogy tudott elfelejteni? A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek miközbe egész testemben reszkettem.

Nem tudom mióta ülhettem a földön magam elé bámulva. Talán csak pár perc telt el vagy talán pár óra. A testem folyamatosan remegett és rémült voltam. Mit csinálok egyedül ebben a hatalmas városba? Mégis úgy éreztem az lenne a legjobb ha most rögtön elmennék, hisz senki se akarja, hogy itt legyek. Fel akartam állni, de nem tudtam. A lábaim annyira remegtek, hogy nem tudtam talpra állni. Vissza roskadtam a földre és a fejemet a falnak döntöttem.
-Hát te meg ki vagy? -hasított a levegőbe egy éles hang. Ijedten rezzentem össze és a hang irányába kaptam a fejem. Egy fekete hajú, kék szemű férfi állt tőlem pár lépésre és engem méregetett gyanakodva.
-Kérem ne bántson -suttogtam felnézve rá és a lift felé csúsztam. -Már itt se vagyok -suttogtam.
-Állj már meg -állta el az utam. -Ki vagy te? -gugolt le elém.
-Evelin -válaszoltam összekuporodva.
-Nos Evelin mit keresel itt? -érdeklődött.
-Semmit -ráztam meg a fejem. -Kérem had menjek vissza haza Magyarországra nem én vagyok az az árnyvadász akit keresnek -húztam összébb magam.
-Szóval te vagy Emma -szólalt meg némi hallgatás után. -Nick merre van? -kérdezte mire kiszakadt belőlem a zokogás. -Édes Istenem -morogta majd felnyalábolt a földről.
-Ne tegyen le -kapálóztam ijedten mire azonnal letett.
-Gyere utánam -morogta komor arcal.
-Nem, haza akarok menni. Nem akarok itt maradni -hátráltam el, de felestem a lábamba és eltaknyoltam.
-Figyelj velem kell jönnöd -segített fel. Az arca ellentmondást nem tűrő volt ezért jobbnak láttam engedelmeskedni neki. Lehajtott fejjel, rázkódó vállal hagytam, hogy maga után húzzon.