Mennék én folyónak, árkon át messze,
Merre a sorsom vet engem.
Fel a napvilágba, a felhők ölelésébe,
Megnyugodna fájó lelkem.
Magasabbra, mint bárki más előttem,
A földön járva néznek fel,
Kedvem akkor lenne igazán felhőtlen.
Félelmem pillanatban tűnne el.
Zöld tisztáson járva, kelve a határon
Nem érdekelne szabály engem.
Mennék míg folyómat megtalálom,
Járnék-kelnék szűntelen.