Ma aztán korán kelt fel a Nap,
Több ezer növény fényt befogad,
Állatok hangja hallik bőszen,
Az vakító Nap életet fakaszt.
Száz meg száz földet bearanyozza,
Száz meg száz életet ontva.
Kék égre nézve csak egyet látok,
A testet, mely áldás s átok.

Ma aztán korán kelt fel a Nap,
A virágos mező mind színre fakad,
Az élőlények lelkét egy dolog hajtja,
Életét e vadvilágban megtarthassa.
Melengíti szívünk Napnak sugara,
Száz meg száz életet kiontva,
Eljő az idő, mikor nem lesz ez sem,
S bűnös hiánya lesz elfeledésem.

Ma aztán jó magasan van a Nap,
Ereje azonban korántsem nagy.
Hideg fuvallat csípi arcomat,
Eljő a tél, a mező megfagy.
Szürke, komor felhőzet van fent,
A földön a köd is átláthatatlan lett,
A fáknak ágain zúzmara tanyázik,
Lombjuknak hűlt helye, az ember meg fázik.