Drága lélek, ki én bennem lakozol
Belőlem szokatlan viselkedést kihozol.
Egyik oldalra állva a másikat hajhászom,
Örök spirálba zárván szívem, ki nem mászom.

Érzelmes vagy mikor nem kéne,
S mikor ott a lehetőség elmész mellőle,
Nem hiába vagy hátraszorítva a sorba,
Tisztességed olyan mint a penge, csorba.

Javítani próbálok, nem nagy sikerrel.
Felelősségre vonnak abból, miből nem kell.
S támadva elérni ezzel nem lehet mást, csak azt,
Hogy hozzád tengernyi bűnbánást akaszt.

Látom én a jót benned, mélyen elvan rejtve,
Jó mélyen, hogy az ellenség hamar meg ne lelje.
Védelemből jeles, tagadni sem érdemes,
De mindennapi használata kicsikét kérdéses.

Zárt cellában őrökkel bújtatni a múltat,
S mindenkinek elárulni gondolt árulódat.
Téves esetben csendben tovalépni,
S az új áldozatot szépen kikeresni.

Mert színház a világ, a lélek nem sokáig bírja,
Nem sokáig bírja, mindenki annyi mindent vezet le rajta.
S majd mikor a halál kopogtat, s szívja el a lelked,
Akkor próbáld megérteni saját működésed.