Eunji szaladt oda hozzám, és kezdett vad kérdezgetésbe az elmúlt pár perc minden aspektusáról, amire én csak ennyit tudtam felelni:

- Szakítani fog.

Persze ezen kijelentésem hallatán a legjobb barátom ezer féleképp próbált meggyőzni az ellenkezőjéről, de Jimin vészjósló viselkedése és szavai elmondtak mindent. Teljesen letörtté váltam, és tisztában voltam azzal is, hogy képtelenség megváltoztatni valaki döntését, ha ki akar lépni egy egészséges kapcsolatból, így meg sem próbáltam felhívni vagy tovább szítani ezt.

Kis unszolás árán ugyan, de Eunji meggyőzött, hogy tartsak velük az eredeti tervek szerint, és nehogy már hazamenjek szomorkodni. Alapvetően jobb volt abban a nagy társaságban lenni a magány csöndje helyett, de így is csak a párkapcsolatom jövőjén tudott járni az agyam. Bármennyire igyekeztem kizárni, elhessegetni a nemrég történteket, nem jártam sikerrel, így mondhatjuk, hogy nem voltam a beszélgetés oszlopos tagja. Ahogy a belvárosi padok egyikén ültem, mellőlem pedig a törékeny termetű barátom próbálkozott némi vidámságot és lelket lehelni belém szavak nélkül, érdekes módon a hálát éreztem.

Természetesen hálás voltam Eunjiért és azért a sok emberért, akikkel ilyen rövid idő alatt közeli barátságba kerültem. Azelőtt sosem tapasztaltam ilyen mértékű befogadást és együttérzést velem egykorúaktól, hiszen abban a pillanatban is, akik ott voltak, tudtak a Jiminnel való összezördülésemről, mégsem fogtak neki csámcsogni és faggatózni erről. Mióta csak járni kezdtünk, a kapcsolatunk folytonos lázban tartja az egész iskolát, a velünk egykorúakat és a komplett tanári kart. Az emberek még majdnem fél év után is összesúgnak és bámulnak, mikor kézen fogva sétálunk, így el sem tudtam képzelni mekkora extázisban lehettek az ízes „botrány" után, amit szolgáltattunk. Nem lettem volna meglepett, ha Jimin üzenetei, már akkor tele lettek volna meztelen lányok képeivel.

Ennél is meglepőbb módon, amikor Jiminre gondoltam, a kétségbeesésen kívül hálát és szeretetet éreztem. Mikor ez realizálódott bennem egy erőteljesen frusztrált sóhaj kíséretében a tenyereimbe temettem az arcom. Már vagy három óra is eltelhetett, mióta vége lett az óráinknak, és továbbra is feldúlt voltam. Nem vártam, hogy felhívjon, hogy keressen, mert annyit már tudtam róla, rendkívül makacs. Azzal is tisztában voltam, nem tenne jót, ha én keresném őt, mert olajat öntenék a tűzre, és dühében döntene. Újra és újra elmondtam ezt magamban, hiszen természetes módon jött az inger, hogy szeretném megoldani a problémát, hogy szeretném egyben tartani a széthullani látszó párkapcsolatomat, amikor arra lettem figyelmes, hogy ez a nagy, hangos, már-már harsány társaság lényegében, egy-két kivétellel elcsendesedett. Rögtön leeresztettem a kezeimet az arcom elől, a fejemet pedig a többiekével megegyező irányba fordítottam.

Ekkor pillantottam meg Jimin egyenesen felénk közeledő alakját.

Gyakorlatilag kővé dermedtem a pillanat tört része alatt, a gerincem mentén pedig égető forróság futott végig. Az utolsó, amire gondolni mertem volna, hogy visszajön. Érdekes érzések kezdtek kavarogni bennem. Örültem, hogy látom, hiszen így enyhe esélyt láttam arra, hogy megbeszéljük a történteket, viszont egy részem félni kezdett, mivel elég kézenfekvő lett volna ebben a helyzetben szakítania. Az agyam gyorsan kezdett pörögni, és mérlegelni, melyik a valószínűbb a két opció közül. A rövid idő azonban, ami Jiminnek a padig vezető út megtételéhez kellett, rémisztően gyorsan eltelt, én pedig a kész szituációban találtam magam, ahol már megint mindenki minket bámult. Mikor már mindössze néhány lépés választott el minket egymástól, elé léptem, ő pedig kieresztett magából egy visszafogott „Szerintem beszélnünk kell" mondatocskát, amivel én egyetértettem. Bármilyen további szóváltás nélkül indultunk el egy csendesebb részre, ahová gyakran ültünk le kettesben iskola után. A mindössze néhány eltelt másodperc alatt, amiben megszámlálhatatlan érzés és gondolat cikázott a fejemben, csak néha mertem rápillantani, de az arca csak is szigort tükrözött.

- Sajnálom, Hoseok. – nem tudtam mire vélni ezt a kijelentését, de ettől csak még vészjóslóbbnak hatott az egész helyzet. – Nem volt szándékomban olyan érzelmektől túlfűtötten viselkedni. – egymás felé fordulva ültünk egy padon, ő pedig annak a háttámláján könyökölt félig törökülésbe húzott lábbal. Nagyon szerettem benne mindig is, hogy egész végig belenézett a szemembe, és ettől mindig úgy éreztem, igazat mond. – Kifejezetten rosszul kezeltem a szituációt. – a szavaitól egy kicsit jobban kezdtem érezni magam, ahogy mindig. Ugyanakkor szinte sokkoló volt a tény, hogy a forrófejű Jimin, aki tele volt büszkeséggel minden helyzetben, ilyen objektívan szemléli azt, ami történt.

- Nem számítottam rá, hogy visszajössz megbeszélni. – ennyit tudtam kimondani, mivel már-már megfeszülve vártam a következő mondatait. Csak csöndesen szemlélte az arcomat.

- Őszinte leszek. – a tekintete még az eddiginél is komorabbá vált, én pedig lesütöttem a szemem. Magamban kezdtem biztosra venni, hogy vége, és nem bírtam volna a szemkontaktust, míg ezt közli. – Nem szokásom erről beszélni senkivel, de azt gondolom, az a korrekt, ha elmondom a viselkedésem okát. – itt egy nagyobb lélegzetet vett – Amikor a szüleim hazajönnek, az mindig nagyon stresszes, most még inkább. Ezekben a napokban folyamatosan egyfajta... felfokozott lelkiállapotban vagyok. – végig szüneteket hagyott, mintha kényszerből mondaná ezeket a dolgokat, és borzasztóan nehezére esne. – Az érzéseimről sem szoktam beszélni, mert nem tartoznak senkire. – mindeközben ahelyett, hogy valamelyest ellágyult volna a hangja, egyre ridegebbnek hatott. Szimpla tényeket közölt, amiket nem kívánt megvitatni. – Annak ellenére, hogy így gondolkodok, tudom, neked nehéz lehet, hogy nem kommunikálok eleget, sőt szinte semmit ilyen téren. Szóval – itt egy hosszabb csönd következett, nekem pedig ötletem sem volt, hová fog kifutni az egész gondolatmenet, csupán megfeszülve hallgattam. – minden alkalommal, mikor valami konfliktusom van otthon, indokolatlan mértékekig túráztatom magam rajta. Most is ez történt, ezért tűnhetett a viselkedésem indokolatlannak. – ezzel a mondattal elhallgatott, én pedig hosszú másodpercekig hiába vártam a folytatást. A vontatott csönd kizökkentett a várakozó állapotomból, és ekkor realizálódott bennem, hogy Jimin épp megosztotta velem az érzéseit. Ez volt a legelső eset, hogy az igazán személyes világából mutatott meg valamit, és már-már valótlannak is hatott. Az elmúlt hónapokban megfogalmazódott és konkretizálódott bennem a tény, hogy Jimin nagyon zárkózott, nekem pedig ennek megfelelően kell viselkednem: teret és a türelmemet adnom neki.

- Örülök, hogy elmondtad. – itt már rápillantottam a válaszra számító arcára, amin burkoltan feltűnt a kíváncsiság nyoma is. – Nem tudtam, hogy egyébként is stresszel téged, ha a szüleid hazajönnek. – a kezéért nyúltam, és megfontoltan igyekeztem tovább beszélni. – Én csak egyáltalán nem értettem a hirtelen hangulatváltozást. Az egyik pillanatban el akarsz mondani valamit, a következőben pedig egész máshogy viselkedsz és elrohansz. Ötletem sincs, mi játszódik le benned ilyenkor, és ez nem az első ilyen volt. – megleptem magamat, amiért így beletenyereltem a téma közepébe, és választ kértem tőle. Mivel nem tudtam, mi fog történni kettőnkkel ez után, nem volt kedvem óvatoskodni, aztán rágódni rajta otthon, mert abban biztos voltam, hogy Jimin kész döntéssel érkezett, amit nem fog megváltoztatni egy kis teszetoszaság. Mielőtt válaszolt volna, kissé megköszörülte a torkát.

- Máskor is indokolatlanul elrohantam? – nekem szegezte a kérdést, én pedig azonnal éreztem, ez tématerelés. Pontosan tudta, mire vagyok kíváncsi, mégis metsző tekintettel, és zavarba ejtő magabiztossággal meredt rám. Ez volt az a helyzet, amikor a szemkontaktust arra használta, hogy a másikat elbizonytalanítsa. Ez tette őt olyan megközelíthetetlenné minden önként erre vállalkozó számára, de én továbbra is türelmes maradtam.

- Nem, máskor is volt olyan, hogy csettintésnyi idő alatt változott meg gyökeresen a hangulatod. Most itt, ez a konkrét eset érdekel, ami ma volt. Mi történt? – csak hallgatott egy darabig, majd elfordította a tekintetét.

- Semmi nem történt. – rémisztően rideg volt minden szava és a testbeszéde.

- Értem. – elengedtem a kezét, és a téren járókelő galambokra kezdtem meredni, míg az agyamat járattam. Ötletem sem volt, mit kezdjek ezzel. Nem akarja megosztani velem a történteket, erőltetni pedig nem jó ötlet. Természetesen gondoltam rá, hogy megkérdezem, mit akart elmondani, mielőtt Jiho megzavarta, de arra sem válaszolt volna. Tanácstalan voltam. Végre elkezdett minimálisan megnyílni, én pedig kezdtem nem úgy tekinteni a gondolataira és a családjára, mintha államtitok lenne, aztán ismét teljesen elzárkózott. Szerintem néhány perc is eltelhetett, míg a teljes csöndben ültünk egymás mellett. Ez csak még inkább erősítette bennem Jimin ridegségét, mivel egy szót sem szólt, és nem is mozdult. Gyászosnak nevezném a hangulatot, ami akkor kettőnk közt uralkodott, mintha beleestem volna egy gödörbe.

- Nem jó ez így, Hoseok. – hallottam a szavait, de mintha ő nem a gödörben lett volna velem, hanem távolabbról hozna döntést az életemről. Érdekes volt, mert az előtt sosem éreztem azt, hogy Jimin véleménye hullámzó lett volna bármivel kapcsolatban is. Akkor viszont a csöndből és a kimértségből, ami délután óta sugárzott belőle, azt gondoltam, őrlődik. Kezdett elegem lenni abból, hogy a gondolataiban olvassak egy ilyen alapvető kérdésben, és az érzetből, hogy a pallost lóbálja a fejem felett. Akármennyire is féltem a választól, meg akartam kapni végre, hogy kész tényekkel álljak szemben, és kialakulhasson egy vita legalább a semmitmondó feszültség helyett.

- Mielőtt eljöttél otthonról ma, hoztál egy döntést, ugye? – az előző kijelentéséből én már biztos voltam benne, hogy nem az iskola előtt történtekről van szó, hanem az egész párkapcsolatról.

- Mármint miről? – egy másodpercet sem vártam a válasz rávágásával.

- Rólunk. – abban a pillanatban, ahogy ezt a súlyos szót kimondtam, kiült rám a hideg verejték, annyira rettegtem a válaszától.

- Persze. – ez a szó olyan könnyedén gördült le a száján, hogy csak még pocsékabbul kezdtem érezni magam. Másra sem tudtam gondolni, hogy ő már reggel óta tudja, hogy véget fog vetni ennek. – De őszintén szólva, nem lesz egyszerű. – csak lehunytam a szemeim, és számítottam egy „indoklásra", amit az ember a másiknak mond, hogy kevésbé tűnjön érzéketlennek szakítás közben, de váratlan módon folytatta. – Most már biztos vagyok benne, hogy a szüleim ezt nem fogadják el. Ezt nagyon sajnálom, mert megnehezítenek mindent. – erre meglepetten nyitottam ki a szemeimet, és pislogtam, mint egy hülye. Egyáltalán nem értettem. Ismét.

- Akkor mit akarsz csinálni? – zavarodott és kérdő tekintettel nézhettem rá, amin kicsit el is mosolyodott. Ezt még kevésbé értettem. Ki az a pszichopata, akinek ilyen helyzetben mosolyogni támad kedve?

- Hát, semmit. – ezzel a lassan szélesedő mosollyal közelebb csúszott hozzám a padon, és belekarolt az én görcsösen a térdemen támaszkodó balomba. – Bujkálni biztos nem fogunk emiatt. – ekkor kezdett szépen, lassan leesni, hogy Jimin valószínűleg most épp nem szakít velem. Néhány másodpercnyi feldolgozási idő, és Jimin hirtelen jött közelsége kellett hozzá, hogy rájöjjek, eddig a pontig ő valóban őrlődött és küzdött, de a szüleivel való ellentéten, amit én szinte már lezártnak tekintettem. Lassan és hitetlenkedve kezdtem ingatni a fejemet, miközben az én arcomon is egy mosoly terült szét a végére. Hirtelen elképesztő felszabadultság lett rajtam úrrá, mint aki felszabadult a láncok terhe alól.

- Soha életemben senkinek nem sikerült ennyire összezavarnia, mint neked a mai napon. – ezt már félig nevetve mondtam neki, és óvatosan összeérintettem a homlokainkat, figyelve a sérüléseire.

- Miért mondod? – tette fel a kérdést alig hallhatóan, bár pontosan tudhatta, miért.

- A hangulatingadozásaid odavernének akárkinek. – ezután lágyan megcsókoltam a mosolyocskára húzott, lágy ajkait, engedve a bizsergető érzésnek, hogy átvegye az uralmat a gondolataim felett. Egy csöppet sem bántam az egész napos kínlódást és sötétben való tapogatózást, amint éreztem, ahogy Jimin átveti a lábát az enyémen, hogy közelebb húzódhasson hozzám.

- Nem is igaz. – ezt már a számra suttogta, éppen csak kiválva a csókunkból erre az időre.

-------------------------------------------------------------

Sziasztok! Napok óta olvasgattam már ezt a részt, és sok féleképp akartam átírni, végül egy "nyersebb" változat közzététele mellett döntöttem, mert szerintem ez fejezi ki leginkább Hoseok hullámzó gondolatait. Továbbá lassanként ugyan, de Jimin szivárogtat majd nekünk infókat önmagáról, ami eléggé átformálja majd a karakterét a szemetekben.

A következő résszel nagyon igyekszem, és szerintem a következő hét első felében kiteszem.

Nagyon köszönöm azoknak, akik a sok kihagyás ellenére kommentelnek és olvassák a történetet! <3