Hosszas szenvedések, és a velem szembeni falon lévő vakolatréteg mögötti téglák számának megbecslése után hasított csak a fülembe a jelzőcsengő pezsdítő zaja, melyet az azelőtti negyven percben megszámlálhatatlanszor hallucináltam már, de még így is őrjítő öt perc maradt az aznap még pokolibbnak ható biológiaórából. Szerencsére lerövidítette a kínokat, hogy Jimin üzenetei megrezgették a padon pihenő telefonomat, képernyőjét felvillantották az értesítések, melyeket nem haboztam oldalra húzni a síkfelületen, hogy válaszolhassak is rájuk.

Épp az iskola melletti belső udvarban volt, meglepő módon cigizett és szidta nekem az eget, amiért iskolába kell járnia. Ezt én csak megmosolyogtam, majd elmeséltem neki a tortúrát, amiben csupán egy tanóra alatt részem volt, ő pedig lenyugtatni vágyva engem, éreztette velem, én ezúttal kisebb szarban voltam, mint ő, aki fizika témazárót ír, amire egész éjjel tanult. El kellett, hogy ismerjem, a szavainak volt valóságalapja, így inkább kérdezgettem róla, mennyire biztos magában, tudni fogja-e, de nem igazán tudtam belőle kicsikarni erre a kérdésemre egyenes választ, ami nála annyit tesz, hogy hibátlan dolgozatot fog kézhez kapni néhány nap múlva.

Ez idő alatt fel sem tűnt nekem, hogy végre kicsengettek, csak akkor zökkentem ki a Jiminnel való beszélgetésemből, mikor már nem írt nekem vissza azonnal, Eunji feje pedig a vállamon koppant, amint színpadiasan rám dőlt, fáradtságát ájulásig dramatizálva. Nevetve húztam magamhoz kicsivel közelebb, csupán az egyik karomat használva, majd cirógatni kezdtem az egyik vállamon átvetett karját, mert tudom, hogy a kimerült időszakaiban ez a legjobb vigasz neki.

Érzékeltem, hogy érkezett néhány üzenetem még Jimintől, de azokat nem olvastam el, mivel pár percbe beletelt ugyan, de végül megpuhítottam Eunjit annyira, hogy elmesélje nekem, miért ilyen fáradt és levert. Hajnali háromig vitázott a barátjával telefonon, üzenetben, aztán pedig csak nem tudott elaludni, mert a végére le sem tisztázták egészen a vitához vezető szituációt, ami ha jól vettem ki a szavaiból valamiféle féltékenykedés volt a részéről, amin nagyon összekaptak.

Miután meghallgattam őt, és minden lehetséges módon próbáltam bátorítani, ne legyen mérges és beszéljék meg inkább, én is elgondolkodtam, miközben tovább folytattam karja cirógatását.

Jimin eddig egyszer sem volt féltékeny, egyetlen olyan alkalom sem volt, hogy elkaptam volna egy kósza pillantását, amiből hasonló érzelmet tudtam volna kiolvasni, de belegondolva, a helyzetet is abszurdnak találtam, miszerint Jimin féltékenységet érezne szétáradni az ereiben, hiszen valljuk be, elég ránézni. Ő az, akinek aztán semmi oka féltékenykedni, míg én kissé csüggedten vallottam be saját magamnak, rengetegszer éreztem már a maró érzetet a mellkasomban a lassan öt hónap alatt, mióta egy párt alkotunk. Fogalmam sincs, neki sikerült-e már észrevennie, mikor rajtam uralkodik el ilyesmi, de az biztos, hogy egyszer sem hozta föl, mint témát vagy említette meg ott, helyben, amiért azt hiszem, hálás vagyok, mivel soha nem akartam az a folyamatosan féltékenykedő barát lenni és bármiben is bekorlátozni a páromat – nem mintha Jimin bármi ilyesmire alkalmas személyiség lenne.

Már a csengő vette végét az áradó gondolataimnak, mire kicsit összerendeződtem, mind gondolatban, mind testileg, mivel a ruháim nem voltak a legrendezettebbek, miután Eunji rám tehénkedett, ami sajnos igen gyakori szokása. Számtalanszor akartam neki megemlíteni, hogy nem kéne, mert az ilyesmire eléggé allergiás vagyok, mégsem tettem soha, mivel ő az, akinek tényleg soha nem tudok nemet mondani, ahogy ő sem nekem, ami azt hiszem a legoptimálisabb állapot egy ilyen barátságban. Így ez alkalommal is csak megmosolyogtam, amint Eunji a jobb kezemet felvéve a padra helyezte, hogy párnaként használhassa azt, míg én felnyitottam a telefonomat, hogy megnézzem Jimin üzeneteit, akinek azóta sem válaszoltam. Írta, hogy találkozzunk a szünetben, aminek legnagyobb bánatomra akkorra megszűnt az aktualitása, ezért kissé csüggedten kezdtem neki bepötyögni a választ, miszerint a következő szünetben viszont nagyon szeretném őt látni, ha már a mostaniban ez meghiúsult. Sajnos annak ellenére, hogy egy iskolába járunk, ugyanarra az évfolyamra, a mindennapos találkozásunk egyáltalán nem garantált, hiszen nekem megesik, hogy kevesebb órám van, neki pedig, hogy nincs első, így minden alkalmat megragadok, hogy láthassam, főleg, hogy sok esetben délután sem ér rá, amikor én mondjuk igen. Épp ezért, gyakran találkozunk szünetekben vagy reggelente, legalább pár perc erejéig, mintsem több napig egyáltalán nem, mikor még hétvégenként sem mindig láthatjuk egymást, ha neki dolga van, amit nem igazán részletezhet.

Kissé feszülten várom a válaszát attól a másodperctől kezdve, hogy a telefonom kis hanghatással jelezte az üzenet kézbesítését a címzettemnek, amire a tőle teljesen szokatlan módon nem érkezik válasz, helyette két határozottabb kopogás a sarkig kitárt teremajtó falapján szeli át a zajos terem minden szegletét, mire mindenki elhalkul, hogy a szoba végében, a mi padunkkal egy vonalban lévő hangforrás irányába fordíthassa a fejét vagy tekintetét.

-        Akkor is találkozhatunk, és ha gondolod, most elmegyek. – mondta az ajtóban álló Jimin egy olyan tipikus seggfej mosollyal a szája sarkában, miközben a telefonja képernyője még az arcát világította meg az üzenetem felolvasása után. Csessze meg, de aznap is rohadt jól nézett ki, olyannyira jól, hogy nyelnem kellett egyet, ha a tekintetemet a nyaka bal oldalára vezettem, ahol még a hétvégén hagytam egy kisebb-nagyobb szívásnyomot, melynek azóta nem sikerült egészen begyógyulnia.

-        Azt hiszem, megbarátkozom a gondolattal, ha most is idejössz. – nyújtottam ki felé a bal kezemet, amit Eunji éppen nem foglalt be, mintha csak a kis macija lenne, úgy ölelte magához, már zsibbadást eredményezve jobb végtagomban, mégsem szóltam egy szót sem, mivel miközben a telefonját a zsebébe süllyesztette, Jimin elindult felém egy nagyobb mosollyal, mivel egy időben az osztályom folytatta, amit addig csinált, hogy végre kevésbé legyen kínos a szituáció, miben Jimin, annak teremtője, láthatóan teljesen otthonosan érezte magát. Természetesen nem állhatta meg a tőle már megszokott hajdobálást vagy hajigazgatást, aminek igazán még mindig nem sikerült nevet adnom ezen a kb. öt méteres útszakaszon, amit kénytelen volt megtenni az ülőhelyemig. Mint vele kapcsolatban mindenen, ezen is csak csodálattal telve tudtam mosolyogni. A levegőben felé nyúló kezem ujjai közé csúsztatta a sajátjait az éppen haldokló Eunji feje fölött, akivel igen érdekes pozícióban voltam, amin láthatólag meg is akadt egy pillanatra. Ennek ellenére úgy döntött, nem kérdez, helyette a vállaimon pihentetve a karjait, csúsztatta a kezét a mellkasomra, hogy a nyakamba adjon egy puszit üdvözlésképpen.

-        Szia. – suttogott nekem csak ennyit, mielőtt átsétált volna a másik oldalamra, hogy válthassunk végre egy csókot, bár eléggé kényelmetlenül. Természetesen nem vártam sokkal többet, hogy ezúttal én nyúljak az ujjai után, eközben megfosztva Eunjit a kedvenc párnájától, hogy felállhassak, és ne kelljen Jiminnel ilyen nyakatekert módon kommunikálnom, ha már feljött hozzám.

-        Szia. – kulcsoltam össze a bal kezemet az ő jobbjával végre normálisan, hogy még az arcára is adhassak egy puszit, ha már ilyen bújós hangulatában van, hogy azonnal egy nyakra puszival indított, ami azt jelenti, hogy jelenleg nagyon „éljünk a mának" módon üzemel. Azonnal az orromba költözött a cigarettafüsttel kevert illata, amitől még inkább szétterjedt az arcomon a mosoly.

-        Bocsi a reggeliért, de igazából a szüleim hívtak, hogy hazajönnek, aztán ezt egyszerűbb volt leírni, miközben velük beszéltem. – dőlt neki a mögötte lévő falnak, miközben rajtam szépen, lassan eluralkodott a pánik.

-        Gondolod, azért jönnek, mert elmondta nekik a szobalányotok, amit még nyáron látott? – kérdeztem tőle komolyan, mivel nem tudtam róla, hogy azóta lettek volna otthon. Az igaz, hogy Jimin találkozott velük máshol, de az a banya akkor nem volt ott, és a szülei őt is felhívhatták, mikor Jimint is.

-        Nem hiszem, szerintem legalább megemlítették volna a telefonban, hogy akkor mi is van, de ilyesmi egyáltalán nem jött szóba. Az igaz, hogy még beszélni fog velük, ha hazajönnek, és így megtudják majd... - mondta ő is legalább olyan komoly arccal, ami csettintésnyi idő alatt teljesen gondtalanba változott, miközben hozzátette a következő gondolatát, ami nekem mérhetetlenül jól esett. – Bár nem mintha titkolni akarnám.

-        Komolyan? – kérdeztem meglepve, mégis meghatottan.

-        Persze, már így is kb. mindenki tudja, megy is a pletykálkodás rendesen, szóval emiatt ne aggódj. – simogatta meg az arcomat egy békés mosollyal a sajátján.

-        Azért majd mindenképp mondd el, mit szóltak hozzá. Nem akarom, hogy emiatt feszültség legyen köztetek, bár úgyis lesz. – engedtem ki gondterhelten a levegőmet, mivel még apa és köztem is volt feszültség, mikor elmondtam, hogy összejöttünk Jiminnel, nem még hogy közte és az ő szülei között, akik eddig úgy tudták, hogy a fiuk hetero.

-        Jól van, bár a dolognak nem ez a lényegesebb része. – zavartan néztem rá, mert szerintem az, hogy potenciálisan kitagadják otthonról, eléggé lényeges momentum. – Mivel ők itthon lesznek, Isten tudja meddig, a héten biztos, hogy nem nagyon tudunk majd találkozni, meg valószínű, a jövő héten sem. – ekkor csapta be maga után az ajtót a matektanár, azonnal kiszúrva Jimint.

-        Jimin, te talán beülsz az órámra? – mosolygott rá az idősebb tanár úr, akivel az osztályom nem túl könnyen találja meg a közös hangot, így fura volt mosolyogni látni, főleg Jiminre, akit a tanárok egy része nem különösebben szívlel, sokkal inkább ignorál.

-        Sajnos nem, tanár úr, nekem is órám lesz. De ha elkér róla, nagyon szívesen. – erre Kim tanár úr csak intett, Jimin pedig puszit nyomott a számra. – Óra után. – suttogta oda nekem, majd egy kacsintás után kiviharzott a teremből.

-------------------------------

Sziasztok!

Szeretném megköszönni nektek a 8100 megtekintést és az 1000 szavazatot, ez valami hihetetlen nagy szám és szinte még mindig nem hiszem el, ezzel nagy álmomat teljesítettétek, ami olyan irreálisan soknak tűnt mindig, úgyhogy még egyszer köszönöm nektek!💖💖💖💖