-          Szeretlek.

Nagy félelem öntött el, amint ez az egyszerű szó elhagyta a számat, hiszen közben nem láttam jól Jimin arcát a közelségünk miatt, így még megtippelni sem tudtam, milyen reakciót váltott ki belőle a szerelemi vallomásom. Hátrébb húzódva csak magam elé bámultam, miközben kizárólag a hallásomra igyekeztem koncentrálni, gyakorlatilag hagyva a tekintetemnek, hogy egy pontra fókuszálva elhomályosuljon, hátha meghallok egy kis neszt, ami bármit is elárul. Feszengve vettem tudomásul a síri csöndet, ami betöltötte a teret az elkövetkezendő másodpercekben, és bár a feszültség elég magasra hágott, mégis meglepő higgadtsággal voltam képes kezelni a helyzetet, hiszen tudtam, jó döntést hoztam. Itt volt az ideje kimondani. Kis túlzással ugyan, de végtelennek tűnt az idő, mire Jimin rám emelte a tekintetét, én pedig kétségbeesetten igyekeztem olvasni belőle.

-          Ezzel most nagyon megleptél. – bár a szavai nem voltak túl kecsegtetőek, a szemei mégis el voltak lágyulva, így nem igazán tudtam, mire gondoljak.

A hangjában valódi döbbentet fedeztem fel, és csupán meredten nézte az arcomat, egészen ritkán pislantva. Minél tovább éreztem ezt a szempárt magamon, a gyomrom annál inkább görcsbe rándult. Az idő mintha csigalassúsággal, mégis meglepően sebesen haladt. A valóságban azonban nem gondoltam kínosan soknak azt a számomra gondterhelt néhány másodpercet, amiből Jimin, az arcomat simogató keze szakított ki, melybe azonnal bele is simultam egy kis komfortot keresve benne. Ezzel egyidőben belenyugvón és szinte rémisztő higgadtsággal a szemeimet is lecsuktam, elkönyvelve magamban, hogy egyoldalúnak bizonyult a vallomásom. Mindössze néhány pillanatot tölthettem ebben a tudatban, míg fel nem csendült a mellettem fekvő önmagához képest eléggé bizonytalan hangja.

-          Nem szokásom ilyesmiről beszélni, Hoseok. – erre kipattantak a szemeim, és villámgyorsan igyekeztem olvasni az arcáról, remélve, hogy az akkor még leginkább semlegesnek tűnő kifejezés nem csap át ridegbe vagy dühösbe. – Egyáltalán nem szokásom. – ezen a ponton már igyekeztem volna közbeszólni, és biztosítani őt arról, hogy tisztában vagyok ezzel, és nem gond, ha nem most akarja elkezdeni. Már egy kósza hang ki is szökött a torkomból ennek érdekében, de nagy döbbenetemre csöndesen folytatta. – De én is téged. – az a halk mondatocska szokatlanul határozottan szelte át a rövidke távolságot köztünk, egy másodperc tört része alatt törölve ki az elmémből az összes kétségbeesésemben összeeszkábált kifogást a védelmemben, és akár egy kósza gondolat nélkül hagyott engem a meglepetéstől.

El sem mertem hinni, amit hallottam, az ámulatomban kikerekedett szempárom mellé pedig egy egyre szélesedő mosoly társult az arcomon, amíg a számat a Jiminére nem tapasztottam. A csókomban egy hatalmas vigyor rejtőzött el, és talán még néhány kósza örömkönnycsepp is képes lett volna a szemembe gyűlni, ha nem fegyelmezem magam.

Olyan érzésem volt, mintha az agyam nem merné feldolgozni a tényt, míg Jimin el nem indult haza, és én egyedül nem maradtam a gondolataimmal, hiszen abban a másodpercben, mikor ez megtörtént, mintha bomba robbant volna bennem, és én ismét, még erőteljesebben éltem át azt a friss emléket. Számtalan alkalommal álmodoztam már erről, és kissé le is mondtam addigra az eshetőségről, hogy valósággá válhat még, ahogy egyre inkább megismertem Jimin személyiségét. Ennek ellentmondva döbbentem rá arra, talán mégsem ismerem őt annyira, amennyire feltételeztem, hiszen újra és újra képes meglepni és fenekestül felfordítani a világomat.

Az elkövetkezendő napjaim furcsa elegyei voltak a feszültségnek és a rózsaszín felhős szerelem okozta kábulatnak. Reggelente az utóbbi uralkodott el rajtam, hiszen ott volt nekem az a mindössze néhány lopott perc Jiminnel, mielőtt elkezdődtek volna az órák. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy megalapozza a napomat. Azóta nem igazán volt merszem egy újabb szerelmi vallomáshoz, mivel látszott rajta, milyen feszengve erőltette ki magából, hogy hasonlóan érez, így nem szerettem volna nyilvános helyen ennyire kimozdítani a komfortzónájából. Ennek ellenére a puszta tény, hogy ez elhangzott, képes volt hosszútávon megemelni a hangulatomat, amire szükségem is volt, tekintve a padtársam lelki állapotát. Eunji az utóbbi napokban mindig egyedül érkezett, szó nélkül meredve maga elé, a szemei alatt pedig hatalmas, sötét karikák ékeskedtek. Egy rajzfilmben teljesen helytálló volna köré fekete aurát rajzolni ezen a ponton. Gyakorlatilag vigasztalhatatlan volt a szó abszolút értelmében, hiszen úgy kezelte a szituációt, mintha az őt felvidítani vágyók volnának ellene. Én teljesen megértem, hogy egyszerűbb ránk kivetítenie a haragját Jiho helyett, de nem bírtam elviselni a hallgatás-terápiát, amivel már napok óta megjutalmazott, így tettem egy utolsó próbálkozást a helyzet feloldására.

-       Figyelj, Eunji, én értem, hogy most nagyon dühös vagy erre a kialakult helyzetre, mert nagyon nem lehet könnyű. Tudom, már sokszor elmondtam, hogy legjobb volna erre az egészre a lehető leghamarabb pontot tenni, mert az az állapot, amiben te vagy, nem tartható ennél hosszabb távon. – látszott az arckifejezésén, mennyire idegesítem, de másról nem tudtam vele beszélgetni, teret már hagytam neki, így őszinte barátként a legjobbnak azt láttam, ha kategorikusan letisztázom a helyzetet valamennyire külső szemlélőként. – Azt tanácsolom, beszélj Jihoval, és közöld vele a döntésed. – még szerettem volna folytatni, de rövidre zárta a mondandómat egy rövidke, számonkérő kérdéssel és izzó tekintettel.

-       Tehát dobjam ki, igaz? – hatalmas düh volt kivehető a hangjából, ami annyira nem illett hozzá, hogy hirtelen nehezemre esett megszólalni.

-       Alapvetően a te döntésed, de ha érdekel a tanácsom, igen. – ezt a mondatot már csak halkan volt merszem kimondani, de valakinek ki kellett. Nem akartam, hogy megalázza magát azzal, hogy megbocsát Jihonak egy ilyen agresszív megmozdulás után, mert így sosem lesz vége ennek, és csak el fog fajulni, Eunjit pedig szépen, lassan felőrli. Erre a lány tekintete elsötétült, és szinte hisztérikus hangnemben kérdezett vissza.

-       Ha Jiminről lenne szó is ilyen könnyen mondanád ezt? – kicsit csúnyának éreztem ezt a kérdést, de őszintén feleltem rá.

-       Nagyon nem mondanám könnyen, ahogy most sem mondom könnyen, de igen. Szerintem ilyesminek nincs helye egy normális, szeretetteljes kapcsolatban, és Jimin is ezen a véleményen van. – ezzel a mondatrésszel arra a hipotetikus szituációra próbáltam reagálni, amit ő vetett fel, de utólag rájöttem, hogy Eunjinak sikerült teljesen félreértenie az egészet. Ezt eleinte néhány másodpercnyi csönddel jutalmazta, ami alatt csak még inkább felhergelte magát, majd felháborodva nekem esett.

-       Értem, hát tényleg csodálatos, hogy összeültél a maffiózó, kurvapecér, de közben valahogy mégis az erkölcsök bajnoka paliddal, majd diagnosztizáltátok a komplett párkapcsolatomat, miközben Jiminnek is bőven volna mit sepregetnie a saját háza tájékán is. Tényleg remekül adja az erkölcscsőszt, de kettőnk közül nem én voltam az, aki egy olyan csajt kefélgetett közel egy éven keresztül, akinek már több éves párkapcsolata volt. – meg sem tudtam szólalni, csak tágra nyílt szemmel néztem végig, ahogy gyakorlatilag teljesen kikel magából, a kiejtett mondatai pedig belevésődtek az elmémbe. – Ahogy az sem én voltam, aki végigkúrta a fél iskolát, aminek a másik fele mindössze csak azért maradt ki, mert férfi neműek, de ahogy látom, innentől már ez sem lehet akadály. – közben a kezeivel csapkodta a saját combját, miután álló helyzetbe pattant, hogy a teljes testbeszédével kifejezhesse a sértettségét. - A csajok gyakorlatilag egymásnak adták a kilincset a hálószobájához. Nehéz volna olyat találni, akit nem vágott még gerincre, és ő akarja megítélni Jiho cselekedeteit? Te ennek az embernek az erkölcsi iránytűjéről akarsz példát venni, miközben az eddig felsoroltak mellett iszik, cigizik, füvezik, már hogy a további drogüzelmeiről és illegális tevékenységeiről szót se ejtsek? – a következő mondatát a dühtől összeszűkült szemekkel és megfeszült testtel szegezte nekem. - Nem tudom, te is kinek képzeled magad, hogy így kioktatsz és még arra is veszed a bátorságot, hogy az erkölcsi nulla Park Jimint Jiho fölé emeld. – ezzel sarkon fordult, és elviharzott, én pedig ott maradtam, hogy meredt tekintettel átrághassam magam az elhangzottakon.

Természetesen fájt a hangnem és ahogy velem beszélt, de hatalmas arculcsapás volt, amiket Jiminről mondott. Mindig is nagyon zavart a tény, hogy hány lánnyal volt együtt, és ezt Eunji mindenkinél jobban tudta. Tisztában volt vele, mennyit rágódtam már ezen, hogy hányszor bizonytalanított el még azután is, hogy Jiminnel már egy pár voltunk. Azt is látta, mennyire rosszul érint, amikor összetalálkozok az egyik lánnyal, akivel Jimin már köztudottan lefeküdt, és állnom kell a rosszalló, megvető tekinteteket tőlük. Mindezek ellenére képes volt ezt hozzámvágni, azt hiszem, ez esett a legrosszabbul. Nem zavar, hogy Jimin cigizik, az sem zavar, hogy bárhová megy, szinte mindig ő iszik a legtöbbet, és arról is tudok, hogy néha-néha elszívnak a barátaival egy-egy füves cigit. Azt is elmondta, kipróbált már néhány fajta drogot, de megesküdött rá, hogy nem szokása, és ez azóta nem fordult elő, mivel csak a kíváncsiság hajtotta. Én mindezt elfogadtam, nem zavartak. Az illegális tevékenységeiről semmit sem tudok, egy fél szót sem ejt el nekem a témával kapcsolatban, mintha nem is léteznének számomra. Képtelen voltam erre jobb megoldást találni, mivel annyira odavagyok érte, hogy kompromisszumokat kellett kötnöm azért, hogy vele lehessek.

Miután mindezeket sikerült magamban letisztázni, és félretenni, hirtelen mintha csak hangosbemondóval üvöltötték volna bele a fülembe a mondatrészt: „kettőnk közül nem én voltam az, aki egy olyan csajt kefélgetett közel egy éven keresztül, akinek már több éves párkapcsolata volt". Ez egy picit megtört bennem valamit, mert ha volt valami, amiben Jiminnel az első másodperctől egy véleményen voltunk az az, hogy mennyire elítéljük a megcsalást. El sem tudtam képzelni róla, hogy ilyesmiben részt vegyen, azt pedig végképp nem, hogy ilyen hosszú ideig. Járkáltam egy darabig az udvaron ezen morfondírozva, de aztán úgy döntöttem, megkérdezem attól a személytől, aki képes elmesélni nekem a teljes történetet ahelyett, hogy még órákig vagy napokig rágódnék ezen a hanyagul elejtett félinformáción.

Mivel az agyalásommal annyi idő elment, mindössze néhány percet kellett már várnom Jiminre, hogy kicsengessenek az utolsó órájáról. Ez alatt pedig félretettem az Eunjival való konfliktusomat, mert az csakis az ő labilis lelkiállapota miatt állt fent. Elegem lett a lassan egy hete tartó tojáshéjakon való lépdelésből, a lelkesítő beszédekből és Jiho nevének a hallatából is, szóval én lezártam magamban ezt a fázist, hiszen nem az én párkapcsolatom. Innentől a sajátomra szerettem volna koncentrálni.

Jimin széles mosollyal az arcán lépett ki az iskola épületéből a barátai körgyűrűjében, akik amint meglátták a valószínűleg kifejezetten szigorú tekintetemet, azonnal félreálltak. Azt érzem, hogy ez alatt a közel fél év alatt sem sikerült igazán hozzászokniuk a kapcsolatunkhoz, és nehezükre esett bármit kezdeni vele, ami nem szült sok felszabadult találkozást közöttünk. Jimint azonban kicsit sem tántorította el a fancsali ábrázatom, az addigi vigyorral a száján jutalmazott meg egy édes csókkal, ami kicsit feloldotta a feszültségemet. Amint hátrébbhúzódott volna, én magamhoz öleltem a derekánál fogva, hogy elmélyíthessem a csókunkat, ami akkora felüdülés volt az addigra megkínzott lelkemnek.

-       Baj van? – szinte ragyogó szempárral kérdezte ezt tőlem, és tényleg olyan volt, mintha nagyon örült volna annak, hogy lát. Talán sosem láttam még ennyire felszabadultnak a testbeszédét nyilvános helyen, mások előtt. Annak ellenére, hogy a hangjában kevés aggodalmat véltem felfedezni a kérdés feltétele közben, sugárzott róla boldogság. Jobban belegondolva egész héten jellemző volt ez rá.

-       Nem, nincs baj, csak szeretnék beszélni veled. – erre az a csodaszép mosoly lehervadt az arcáról, és ha csak egy másodperc tört részére is, de lesütötte a szemét, majd intett a barátainak, akik kicsivel távolabb álltak meg. Én is így tettem, majd igyekeztem őt megnyugtatni. – Tényleg nincs baj, csak hallottam egy-két dolgot ma, és szeretném tudni, mi a teljes igazság. – ezzel láthatóan egyáltalán nem nyugtattam meg.

-       Mondd, mit hallottál. – ez egy kisebb sóhaj kíséretében hagyta el a száját. Nem állt szándékomban felbosszantani, de tudnom kellett.

-       Ma kicsit összeszólalkoztam Eunjival, aki egy félreértés miatt, valószínűleg idegből elejtette nekem azt az információt, hogy te régebben egy olyan lánnyal voltál... - ezen a ponton megálltam egy pillanatra, mert nem szerettem volna azokat a szavakat használni, amikkel eljutott hozzám. Várakozóan nézett rám, de nehezemre esett folytatni. – Hát, huzamosabb ideig, rendszeresen szexeltél egy olyan lánnyal, akinek köztudottan évek óta volt barátja. – a mondatom végére csak az égnek emelte az arcát, majd lassan beszívott egy nagy adag levegőt, hogy aztán ugyanolyan tempóban kiengedhesse. Ideges lett.

-       Különös módja a helyzet kiforgatásának, de végül is igaz. – meglepettségemben felhúztam a szemöldököm, hiszen annyira reménykedtem abban, hogy nem lesz az, és nem tudtam hova tenni ezt a mondatát. – Ennyit hallottál? – csak bólintottam. Pontosan tudta, hogy gondolkodok a megcsalással kapcsolatban, és őszintén csalódottnak éreztem magam. Sosem feltételeztem volna ezt róla. – Ha kíváncsi vagy, elmesélem az egészet, mert ennyire azért nem volt egyszerű a dolog. Eunji részéről pedig kifejezetten gusztustalan húzás volt, mert biztosan Jihotól hallott róla, Jiho pedig rengeteget tud ezen a kis „morzsán" felül is. – természetesen szerettem volna hallani a történet egészét, és egyébként is kapva kaptam minden alkalmon, amikor hallhattam valamit Jimin múltjáról, de kifejezetten érdekesnek találtam, hogy nem kérdezett rá, Eunji miért akarna rosszat nekem azzal, hogy ilyesmit mond róla. Arról sem volt fogalmam, a legjobb barátom mióta tudhat erről a dologról, és miért döntött úgy, hogy elhallgatja előlem eddig a pontig.

Elmentünk az egyik kedvenc leülős helyünkre, ahová sokszor vonultunk el nyáron, mert kifejezetten csöndes és nincs annyi kíváncsi tekintet. A rövidke, odavezető úton annyit elárult, nem tudta, hogy annak a lánynak van barátja. Ez már egy kisebb fajta megnyugvást adott, de már akkora fenék lett kerítve ennek a történetnek, hogy mégsem lettem felszabadult. Mikor leültünk, látszódott rajta, hogy rá kell készülnie. Nem teljesen volt világos számomra az ok, de azt már itt is sejtettem, hogy Jimin többet érezhetett a lány iránt, ezért lágyan megcsókoltam, hátha enyhíthetem a feszült légkört, amit generáltam.

-       Sajnálom, én nem akartalak számonkérni semmi miatt. – ahogy egymás mellett ültünk, megfogtam a kezét, amit el sem engedtem, és hagytam, hogy a mondandója közben játsszon az ujjaimmal. A másik karommal finoman átkaroltam a vállát, így ő fokozatosan, egyre inkább nekem dőlt.

-       Nem, ez olyasmi, amiről már korábban is akartam mesélni neked, mert az a normális, ha tudunk a másik ilyen dolgairól. És én tudok is a tieidről, csak amikor ez szóba került, nem éreztem azt, hogy szívesen beszélnék róla. – csupán bólintottam, mert egyáltalán nem akartam megzavarni. Ez azon ritka pillanatok egyike volt, ha nem az első, amikor megosztott velem egy bensőséges dolgot, ami számára biztosan meghatározó. – Ez az egész, amin Eunji barátnőd lovagol, még nyolcadikban történt, vagyis inkább hetedik végén kezdődött. Amikor hatodik után iskolát váltottam, egyáltalán nem olyan voltam, mint most. Nem tudom, mennyire emlékszel még, de akkoriban senkinek nem jutott eszébe hasonlóan öltözködni, mint most én vagy metál zenét hallgatni, szóval eléggé kilógtam a sorból. – ez nagyon meglepő volt számomra, mert azt feltételeztem, ő mindig egy népszerű srác volt. – Nem beszéltem senkivel az iskolában, mert azt hiszem, mindenkire nagyon dühös voltam akkoriban, ezért eléggé ellenszenves lehettem másoknak. A kirívó öltözködés pedig egyáltalán nem segített. Volt akkoriban egy „klikk" itt az iskolában, akik úgy hetedik év végére hozzám hasonlóan teljesen elszeparálták magukat a többiektől, velük pedig akaratlanul is összeismerkedtem, mert volt közös témánk bőven.

-       És az mi volt?

-       A metál zene, természetesen. – erre elnevette magát, vele együtt pedig én is. Belegondolva, az ilyen gyerekek tényleg eléggé számkivetettek voltak abban az iskolában is, ahova én jártam. – Ezt csak azért mondtam el, hogy érezd, nagyjából milyenek voltak a körülmények. – nem mintha bántam volna, hogy hallhattam. -  Szóval így hatan elég jó barátságba kerültünk, és egy volt közülük ez a hírhedt lány. Aerinek hívják, és egyébként most az E osztályba jár az évfolyamon. – itt már elég feszülten hallgattam a történetet, mert ahogy egyre több információm volt a lányról, annál valóságosabbnak tűnt az egész. Ez pedig egy plusz arcot jelentett, akivel kellemetlen lesz szemkontaktusba kerülnöm a folyosón. – A hetedik utáni nyár végén kezdtünk kicsit összemelegedni, amit a többi fiú elég furcsa szemmel nézett, de nem volt vele problémájuk, és nem is szóltak különösebbet. Hozzátenném, hogy nagyon jóban voltunk, de ennek ellenére sem szóltak semmit. Gyakorlatilag minden időnket együtt töltöttük, és Aerivel is kifejezetten gyorsan haladtak a dolgok, szóval megkértem, hogy járjunk együtt, de nemet mondott. Azzal érvelt, hogy a szülei őrülten szigorúak, és nem engedik meg, hogy barátja legyen. Nem nagyon tehettem mást azon kívül, még ha nem is értettem, hogy elfogadom, de minden folytatódott tovább, mintha együtt lettünk volna, azzal a kivétellel, hogy hétvégén nem találkozhattunk, és a szülei előtt úgy kellett tennünk, mintha csak barátok lennénk. Mivel tizennégy éves voltam, ennek megfelelően pedig kifejezetten ostoba, benyeltem ezt a baromságot, és kimondottan örültem is, mert amúgy minden rendben volt közöttünk nagyjából nyolcadik végéig. Akkor történt az, hogy teljesen véletlenül rányitottam, miközben a már akkor egyetemista barátjával szexelt, akinek a létezéséről addig a pillanatig fogalmam sem volt. – itt akaratlanul is felszisszentem, mert el sem tudtam képzelni azt az érzést, amit ő érezhetett. Nem hagyott túlzottan helyet a hozzászólásnak, inkább gyorsan túl akart lenni a mesélésen. – A következő nap „szakítottam vele", már ha ezt annak lehetett nevezni, és számonkértem a többi srácot, amiért nem szóltak nekem az egyetemista csávóról, de ők csak vállat rántottak. Azóta nem beszélünk. – szóhoz sem jutottam az egész história hallatán, mert annyira sajnáltam szegényt. Bűntudat öntött el, amiért meggyanúsítottam, de aztán a fejembe hasított egy súlyos gondolat. Tizennégy éves volt ekkor.

-       Aeri volt az első? – szinte teljesen biztos voltam abban, hogy Jiminnek ő volt a legelső lány, akivel valaha lefeküdt, így pedig még fájóbb emlék lehet. A kérdésemre csak bólintott.

-       És az első csókom is vele volt. – itt már elnevette magát, valószínűleg enyhíteni vágyva a kissé tragikus légkört.

-       Úgy sajnálom. – csak ennyit voltam képes mondani, mert szinte elképzelhetetlen, hogy egy tizennégy éves lány ennyire alattomos legyen, és ennyire hülyének nézzen valakit, aki sokat tett érte. Jimin nagyon becsapva érezhette magát akkor, de ennyi év távlatában a sajnálkozásomat hallva csak rám mosolygott, még ha addig kerülte is a szemkontaktust.

-       Ne tedd, mert nagyon jó tanulópénz volt. – ez a mondata is kissé elgondolkodtatott, mivel mindig furcsálltam, hogy még sosem volt előttem komoly kapcsolata. Pont neki, aki bárkit megkaphat, akit akar. Arra gondoltam, talán az az oka, hogy ez a lány annyira megbántotta, hogy aztán jobbnak találta bele se fogni semmi komolyba. Kissé meg is érintett, hogy ennyire nyíltan és őszintén beszélt nekem erről.

-       Köszönöm, hogy elmondtad. – a homlokának döntöttem az övét és megcsókoltam.

-       Szeretlek. – erre nagyot dobbant a szívem, szinte mintha fizikailag is éreztem volna, de egy másodpercet sem haboztam a válaszolással.

-       Én is szeretlek.