Ezután a nap után azt hittem, minden rendben lesz, hogy tudom folytatni onnan, abból a rajongásnak nevezhető állapotból, amilyen a balesete előtt volt, de az élet mást hozott. Idővel feltűnt, hogy már nem tudom beérni annyival, hogy nézhetem távolról, nekem kontaktus kellett, hogy beszélhessek vele, hogy érezzem az illatát újra és újra. Bár mindig köszönt nekem, néha váltottunk is pár szót, de sehogy sem tudtam elérni nála egy hosszabb beszélgetést, így a hirtelen jött életkedvem napról napra egyre jobban visszaesett a régi állapotára, míg már megint szinte vonszoltam magamat a folyosókon.

A szívemnek már nem volt elég, ami régen, nem bírta tovább a várakozást, a végeláthatatlan, reménytelen reménykedést, a folytonos csalódásokat.

Elegem lett.

Még megközelíthetetlenebbnek éreztem őt, mint azelőtt. Hiába beszéltünk egymással és voltunk köszönőviszonyban, már nem tudtam beérni ennyivel.

Kellett nekem az az ember, ha pedig nem kaphatom meg, kellett volna, hogy ő maga mondja a szemembe, őrüljek is bele a tudatba és a keserű szavaiba, nem bírtam már elviselni ezt az állapotot.

Többször éreztem kísértést arra, hogy pontot tegyek ennek az egésznek a végére, odamenjek hozzá és elmondjam neki, mit is érzek iránta már olyan régen, ami egyenlő lett volna az instant kosárral és egy életre elveszett lehetőséggel.

Valahogy mindig a reménytelen, tudatlan, önámító lebegést választottam inkább, minthogy szembenézzek a valósággal, miszerint sosem fogok kelleni neki, hiába viselkedik velem normálisan, nem szeretne engem soha. Akárhányszor megláttam őt, olyan érzés volt, mintha az önbecsülésem amúgy is rohamosan fogyatkozó téglakupacából lekerült volna egy-egy elem, a gyomrom görcsbe rándult, csak meredtem rá, az agyamban pedig újra és újra csak az villogott, mennyire nincs esélyem egy hetero embernél, aki bárkit megkaphat, akit csak megkíván.

Ennél fájdalmasabbat még sosem éreztem, nem is igazán tudok elképzelni rosszabbat, mint egy olyan ember után epekedni, aki soha nem fogja viszonozni a szerelmed egyetlen kis részét sem, ilyen hosszú időn át reménykedni abban, hátha történik valami csoda, de sosem fog.

Úgy gondoltam, ismét a padlón vagyok, ennél rosszabb már nem lehet, de mint mindig, akkor is tévedtem.

Néhány hét szenvedés után megadták nekem a végső szúrást, amit egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan kezeljek, mit tegyek, hogy ép elmével jöhessek ki ebből a szituációból.

Csütörtök, hetedik-nyolcadik óra.

Dupla tesi, én pedig lesérültem még napokkal azelőtt, így ki kellett ülnöm. A fiúk a már szokás szerint felosztott csapatokba rendeződve fociztak, a lányok pedig az eső miatt csak a lelátón ültek és szurkoltak nekik. Őszintén, akkor nem is bántam, hogy nem kell két órán keresztül bármiféle szünet nélkül fociznom a nulla életkedvemmel Jiminék csapata ellen, akik az agresszivitás újabb formáját mutatták be nekem, profizmussal keverve. Egyszerűen tudták, hogy jók. Nem bántak néhány vércseppet feláldozni a győzelem oltárán, legyen az az övék vagy az ellenfeleiké.

Mint mindig, akkor is csak benne gyönyörködtem, a hihetetlen erős rúgásaiban, ahogy az izmai megfeszültek a lábán minden alkalommal, a vonzó, szálkás testében, amire a teljesen átizzadt tesipólója rá volt tapadva, a cselezései zseniálisak voltak, a kisfiús mosolya az arcán pedig egy tökéletes gyilkosság volt számomra. Mikor a tanárunk végre lefújta az első meccset, Jimin lazán a pálya széléhez sétált, hátratúrta az izzadtságtól nedves éjfekete tincseit, majd egy dinamikus mozdulattal a pólója nyakához nyúlt, hogy levehesse magáról a nedves anyagot. Már akkor szignóztam a végrendeletemet.

A kiugró V-vonala láttán a szemeim elkerekedtek, a domborodó hasizmai, a szálkás oldala miatt azonnal összeszorult a torkom, a gyomrom egy gombócba ugrott, az érzékeim teljesen elhomályosultak, csak rá fókuszálódtak. Nem hallottam semmit a körülöttem lévő hatalmas zsivajból, csak a három, ezüstláncán csúszkáló medál csörgése csengett a fülemben, a szemeim megteltek könnyekkel, szó szerint pánikrohamot kaptam. Hetek óta nem aludtam rendesen.

Hányinger fogott el, mikor Eunji letérdelt elém, úgy próbált szólongatni, majd valahogy bevezetett a lány öltözőbe, ahol hidegvizes borogatással próbált lenyugtatni, de az én szemeimből csak dőltek a könnyek, hirtelen zokogás tört elő belőlem.

Ő óvatosan az ölébe hajtotta a fejemet, gondolom, hagyni akarta, hogy végre kiadjam magamból, hátha könnyebb lesz, és őszintén, már én is csak ebben reménykedhettem.

Minden olyan gyorsan történt, én pedig meg voltam rémülve, így már csak egy osztálytársam fennhangú kiabálását hallottam az öltöző ajtajából.

Elhíresztelte, hogy együtt vagyok Eunjival, ami egy pillanat alatt terjedt szét az iskolában, bármerre mentem, mindenki gratulált nekem másnap, én pedig csak el akartam menekülni. Hiába mondtam nekik, ez nem így van, nincs köztünk semmi és nem is lesz, senki nem hitt nekem. Egyre vadabb verziók terjengtek, így egy lyukasórámban gyorsan kimenekültem az udvarra, ahol össze-vissza botorkáltam valami megoldás után kutatva, hátha Jiminhez nem jut el az infó, de elkéstem vele.

Nem sokkal később saját magam láttam és hallottam, ahogy Jungkook izgatottan szalad oda Jiminékhez, hogy elújságolja nekik, rajtakaptak minket Eunjival az öltözőben, dugás közben.

Oda akartam menni, elmondani, nem úgy történt, sosem néznék Eunjira úgy, sőt egyik lányra sem, de mikor megláttam Jimin reakcióját már mindent feleslegesnek éreztem, még a lélegzetvételt is.

Féloldalas mosolyra húzta a száját, majd egy apró bólintással le is tudta az egészet.

Ennyit érek neki.

Nem érdekelt, hány órám van még aznap, nem érdekelt semmi az égvilágon, csak meg akartam halni. Elsüllyedni, hogy senki ne láthasson, élni sem volt erőm.

Túl sok volt az a rengeteg megterhelés, ami akkoriban engem ért, minek tökéletes megkoronázása volt Jimin arrogánssága.

Az iskola kapuján átugorva kezdtem rohanni bárhová, csak el onnan. Soha életemben nem utáltam még senkit úgy, ahogy Jungkookot abban a pillanatban, persze saját magam mellett, amiért ennyire naiv és ostoba voltam, hogy egyáltalán el mertem játszadozni a gondolattal, hogy Jimin valaha egy ujjal is hozzámérne. Fogalmam sem volt, hogyan is legyen tovább. Hazaérve bevettem egy adag altatót, hogy legalább ne pörögjek ezen, mert egész biztosan megőrültem volna.

Ha ez előtt a padlón voltam, akkor ezután egy mocskos felmosórongynak érezhettem magam.

Szerencsére a hétvégén nem kellett kimozdulnom otthonról, nem válaszoltam senkinek, csak feküdtem az ágyamban és valahogy próbáltam túllépni Jiminen egy morzsányi siker nélkül. Mivel nem voltam hajlandó elmondani a szüleimnek, mi történt, nem engedték, hogy otthon maradjak hétfőn, így egy hatalmas sóhajjal léptem be az iskola kapuján és gőzöm sem volt, mire számítsak.

Legvégső elkeseredettségemben nem tudtam mást tenni, mint teljes egészében figyelmen kívül hagyni az összes problémát, ami hónapok óta a fejem körül keringett. Legalább azért hálás lehettem, hogy a volt osztálytársamnak így akadt más csámcsognivalója.

Az órák unalmasan teltek, csak Eunjival beszéltem, amitől még több pletyka kelt szárnyra, de őszintén nem tudott már érdekelni, mivel Jimint még annyira sem foglalkoztatta ez az egész. Őt sem láttam egész nap, amit nem is igazán bántam. Reméltem, hogy egy napom eltelhet az utána való sóvárgás nélkül, de gondolom mindenki számára meglepő, hogy ez sem jött össze.

Az óráim után, kilépve az iskolából Jimin integetett nekem messziről, miközben a nevemet kiabálta.

Teljesen megilletődtem, tanácstalanabb voltam, mint valaha, végül pedig minden megmaradt magabiztosságomat összeszedve sétáltam oda a padjukhoz, amit az összes haverja vett körül. Rengeteg ember tekintetét éreztem magamon, láttam Jimin várakozó pillantását és hívogató mosolyát, miközben odasétáltam hozzájuk.

- Sziasztok! – mindannyian egész normálisan visszaköszöntek, de kurvára nem volt kedvem a fejüket nézni, csakis Jimin miatt mentem oda.

- Hoseok, jössz pénteken? – mosolygott rám, miközben odaállt mellém. A fiúk ezalatt beszélgetni kezdtek, láthatóan nem törődtek a jelenlétemmel, ami kicsit megnyugtatott.

- Pénteken? Hova? – rettenetesen zavart voltam akkor, úgy lehet, azt sem tudtam volna megmondani biztosra, hány éves vagyok. Próbálkoztam nem beleringatni magam semmilyen hülyeségbe, már csak a negatív dolgot vártam, ami minden lépésemből kisült.

- Lesz egy buli Sugáéknál, nem tudom, hívott-e valaki rá.

- Nem, nem is hallottam róla. – de mit is csinálnék én ott?

- Akkor most én hívlak, örülnék, ha jönnél. – teljesen ledöbbentem azon, amit mondott, hirtelen el sem mertem hinni. Azelőtt nem igazán foglalkozott így velem, simogatta a lelkemet a meghívása, a szívem újra hevesen kezdett dobogni, akármennyire keményen elhatároztam azon a reggelen, hogy nem megyek bele semmi ilyesmibe és nem vagyok hajlandó a tartásomat odavetni egyetlen szavára.

- Hát, oké, akkor mindenképp ott leszek. – mosolyogtam vissza rá egy pillanat gondolkodás nélkül, a nem létező tartásomnak búcsút intve.

- Nyugodtan hozhatod a barátnődet is. – akkor jött el az én időm, tudtam, ez soha vissza nem térő alkalom arra, hogy tisztázzam magunkat.

- Nincsen barátnőm, ez az egész csak egy hülye pletyka, amit egy unatkozó tinilány talált ki, mert már nem volt min csámcsogniuk. – erre a mosolya szélesedett, minden figyelmét nekem szentelte.

- Akkor nincs köztetek semmi?

- Dehogy! – a kijelentésemre felnevetett, fél karral pedig átkarolta a vállamat. – Így még inkább remélem, hogy látjuk egymást pénteken!

- Persze, mindenképp. – el sem hittem, hogy sikerült.

- Helyes. – egy bólintással nyugtázta az ígéretemet, utána pedig Namjoonékkal eltűntek az iskola területéről.

Úgy tűnt, meg van elégedve azzal, amit mondtam, minthaa dolgok pont úgy alakulnának, ahogy ő azt akarta. Ez valamennyiremegijesztett, de akartam adni ennek még egy legutolsó esélyt. Egy utolsó utánicsalódás kellett volna, hogy megutáljam a lényét annyira, hogy valamelyesttúlléphessek rajta, így nem foglalkoztam vele, inkább lelkiekben kezdtemfelkészülni a péntek estére.

-----------------------------------------------------------------

Sziasztok! Először is szeretném megköszönni a több, mint 800 megtekintést és azt a rengeteg szavazatot, amit kaptam, hihetetlen inspiráló tud lenni! Igyekszem most már tényleg nekiülni írni, hiszen eddig a már megírtakat rakosgattam kifelé, az a mennyiség pedig vészesen fogy 😅😅 

Remélhetőleg az iskola engedni fogja végre, mert így év vége felé nem sok szabadideje van senkinek :D A lényeg, hogy próbálkozom gyakrabban hozni frissítéseket az idő előrehaladtával, nektek pedig remélem elnyerte a tetszéseteket a rész, amit egy hihetetlenül izgalmas fog követni, már előre készülök a reakcióitokra, amiket minden alkalommal olyan örömmel olvasok, szóval tartsátok meg jó szokásotokat és kommenteljetek bátran!😘😚