–Előre is ne haragudj, ha hülyeséget mondok, de ugye nem a szüleid tették ezt?

Lélegzetvisszafojtva meredtem az arcára, és vártam, hogy végre kinyögjön egy választ, de még a tekintetemet is kerülte. Ilyen addig soha, de soha nem fordult elő, és egyszer sem láttam olyan szituációt, amikor valakinek ne nézett volna a szemébe.

Mikor Jimin társas kapcsolatait szeretném jellemezni, egész biztosan a „minden helyzetben egyenes" kifejezés hagyná el a számat elsők között. Kiválóan alátámasztja ezt, hogy bármikor belátta például a tanárok előtt is, ha hibázott, bocsánatot kért, és tisztelettudó volt, és még a kellemetlen helyzetekben is teljes mellszélességgel vállalta a másikkal való szemezést. Többek között ezért volt már-már abszurd számomra, hogy nem állja a tekintetemet, és borzasztó mértékű aggodalomra adott okot.

- Kérlek, hogy válaszolj! – akkor kezdtem elveszíteni az addig még ott lappangó higgadtságomat, mert úgy éreztem, hogy az állandóan stabil Jimin kibillent az egyensúlyából. Persze ez kívülről nem volt feltűnő, de nekem, aki olyan ámulattal tekintek minden kis gesztusára, markáns különbség volt.

- Persze, hogy nem a szüleim voltak. – oldalra a csapta egy kicsit a fejét, amivel együtt a szokottnál ziláltabb haja is pozíciót váltott, nagyobb mértékben takarva a sérült arccsontját. Gondolom, mondanom sem kell, elképzelni sem tudtam, hogy máshogy szerezte volna a sebeket.

- Akkor mi történt veled? –magamra erőltettem egy elég műanyag higgadt hangsúlyt, mivel tudtam, semmi értelme kiakadnom, és jelenetet rendeznem. Addigra már sikerült megismernem Jimint annyira, hogy tudjam, ezzel megyek a legtöbbre, így nagyon lágyan cirógatni kezdtem az arcának nem a fájdalomtól egészen biztosan lüktető részét. Akármennyire kizártnak tartottam más eshetőséget feltételezni, az eszem és az érzéseim is azt súgták, hagynom kell, hogy elmondja a saját verzióját, mielőtt hirtelen következtetésekbe ugranék.

- Elég durván összevesztünk otthon, ez igaz. – ekkor pillantott bele először a szemembe, és ahogy egyre többet mondott, úgy engedte magát fizikálisan is közelebb hozzám. – Az apámban valószínűleg tegnap realizálódhatott, hogy mi is a helyzet, mert már nem volt kíváncsi az észérveimre, úgyhogy felcsesztem magam, és elviharzottam otthonról. Sajnos sikerült egy kicsit lealjasodnom, mert összefutottam az egyik ismerősömmel. – ennél a pontnál egy kicsit erőltetetten próbálta elnevetni magát, de mikor érezte, hogy nem fogok vele nevetni, visszakomorodott. Én ezen, semmilyen körülmények között nem tudtam volna nevetni, mert már attól is teljesen görcsbe ugrott a gyomrom, ha rágondoltam, hogy bárki megüti. Rossz volt látni, hogy az a gyönyörű arc tele volt zúzódásokkal, a másik részről pedig a szüleivel a végletekig menő kiélezett helyzet sem segített a feloldódásban. – Aztán nyilván, mint ahogy az ilyen esetekben az sokszor megesik, összebalhéztam néhány emberrel. – így visszagondolva, ez nem volt túl hihető történet, mert Jimin minimálisan sem tűnt másnaposnak vagy borgőzösnek, és ha annyit ivott volna, ahogy mondta, az képtelenség, hogy elkerülje a figyelmem.

Ha pedig úgy döntött, hogy nem mond igazat, miért pont egy ilyen sztorit találna ki? Sok benne a specifikálandó részlet, amire potenciálisan rá lehet kérdezni, viszont azt sem tudtam elképzelni, hogy teljesen ismeretlenekkel balhézzon, és annyira felelőtlen legyen, hogy nem méri fel, rosszul fog végződni az adott szituáció. Mindkét eshetőség ellentmondásra vezetett, így végül egy belső dilemma után, arra a következetésre sikerült jutnom, hogy Jimin kétséget kizáróan elég intelligens ahhoz, hogy hihetően hazudjon. Teljesen biztosra vehető, hogy egyszerűbbet talált volna ki, amit eszembe sem jutna megkérdőjelezni, ezért úgy döntöttem, hiszek neki.

Onnantól kezdve egész nap mellette voltam ahányszor és annyi ideig, ameddig csak tudtam. Annyira elszomorító volt belenézni a bevérzett szemébe, amitől az egész tekintete egy egészen másfajta érzetet keltett, mint amit megszoktam. Már a hétköznapjaim részévé vált Jimin mindenki számára zavarba ejtő nézése, amit senki nem tudott igazán sokáig állni, most viszont még mintha az íriszében is kivehető lett volna a bevérzés, ami keveredni látszott a szemének szokatlan árnyalatú barnaságával. Esküszöm, Jimin mindenben annyira egyedi, mint akire az emberek hasonlítani akarnak a magazinok és műsorok miatt. Sosem láttam azelőtt ilyen világos bőrt és ilyen színű szempárt egy koreain sem, és valószínűleg ez az egzotikussága még vonzóbbá tette még a legkonzervatívabbak számára is.

Aznap nem igazán bizonyult önmagának, hogy finoman fogalmazzak. Ez persze teljesen érthető volt számomra, hiszen ezek rendkívül gondterhes napok voltak, de szokatlanul csöndesen viselkedett, és csak egy egészen kicsivel jobban bújt, mint általában, de szigorúan csak akkor, ha teljesen kettesben voltunk.

Reméltem, hogy a dohányzóban eltöltött hosszúszünetben megjelenik előttem a megszokott viselkedése, de nem mutatkozott meg az az édes nagyszájúsága.

- Hoseok, sajnálom, de ma nem vagyok túl jó társaság. – szinte motyogta nekem, ahogy a nyüzsgő tömeg adta fejetlenség kellős közepén álltunk kézenfogva.

- Jaj, ne viccelj, dehogy is nem.

Próbáltam biztosítani arról, hogy az egész egyáltalán nem zavarna, ha nem lenne számomra egészen nyilvánvaló, hogy fájdalmai vannak és a lelki dolgok is nyomasztják. Bíztató jelleggel közelebb húztam magamhoz, hogy összeérinthessem a homlokainkat. Minden mozdulatom ösztönösen nyugtatni és komfortot adni vágyott, nem is gondolkodtam bele akkor, mit és miért csinálok, mert csak a testem diktált. Legnagyobb meglepetésemre Jimin nem hogy engedte, de egészem bele is burkolózott a közelségembe, ami egyáltalán nem volt jellemző. Állandóan csak azt mutatta meg, mennyire önálló, ezért sem mentek át soha a dolgok még minimális szinten sem fizikálisba mások előtt, hiszen aszerint viselkedett, hogy mindenki figyeli minden lépését. Minden esetre nagyon érdekes volt, hogy annak a gigantikus ordítozásnak és káosznak a kellős közepén milyen kis nyugalombuborék ölelt minket körbe, amiben még a beszéd is szükségtelen volt közöttünk.

Ekkor éreztem először, hogy Jimin elkezdett lelki szinten is kapcsolódni hozzám.

Az óráink végeztével aztán kézenfogva sétáltunk ki az iskola robosztus épületéből. Jimin hangulata egy jottányit sem javult, de engem valamiért mégis szakadatlanul kérdezgetett, mi a helyzet velem, mi történt velem, mint aki mindenre kíváncsi velem kapcsolatban. Addig egyszer sem tapasztaltam, hogy ennyire lecsupaszítottan viselkedett volna. Mindig ment a „szociális rang" által adott szerep játszása, – persze hozzá méltóan ez egyáltalán nem volt az arcodba kiáltó, csupán elegánsan lekezelő másokkal szemben - de akkor egészen meghatott a viselkedése. Nem mintha korábban ne érdeklődött volna az életem történései után, de az a nap valahogy csak a miénk volt.

- Hoseok... - felpillantott rám, miután már néhány másodperce a kapun kívül álltunk egymással szemben, én pedig az egész valóját mustráltam. Nem tudtam betelni vele. Miután biztosítottam, hogy a teljesen figyelmem az övé, megszorította egy kicsit a kezeimet, amik már ölelték az övéit. – Tudnál maradni még egy pár percet? – kérdezte, majd rápillantott a hátam mögött zabolázatlanul szedelődzködő osztálytársaimra, akik lassan útra keltek, hogy együtt töltsenek egy pár órát, ahogy az kollektíven gyakran ismétlődő szokásunk.

- Persze. – válaszoltam egyértelműen, majd egy puszival is megerősítettem a válaszomat.

- Nem sokáig, mert nem szeretném, ha nem tudnál velük menni. – utalt ezzel a többiek által alkotott csordára.

- Azzal ne foglalkozz, majd utánuk megyek. De minden rendben van? – akkor még komolyabbnak tűnt, mint valaha láttam, és nem tudtam megfogalmazni, ez honnan, mikor és miért tört fel belőle. Egyre erősödő feszültség kezdett belém költözni, mert el sem tudtam képzelni, miről lesz szó.

- Nem tudom, csak nem vagyok biztos benne, hogy szeretném ezt tová- - ekkor kiabált oda nekem Jiho, akiből addigra teljesen elegem lett amiatt, amit Eunjival művelt, de nyilván nem szólhattam bele. És akkor, mikor Jimin végre életében először a szükséges minimumnál jobban megnyílt nekem aznap, és éreztem, hogy valami komoly, idegőrlő és vészjósló dolog kezd kiborulni, ő nyilván közbevágott.

- Hoseok, nem jöttök velünk? – oldalról magához ölelte a legjobb barátomat, aki akkor valamiért ragyogott a boldogságtól mellette, holott húsz perce még az anyját szidta.

- Nem. – válaszoltam neki velősen, és azonnal visszafordultam Jiminhez, aki idő közben kibújtatta a kezeit az enyémek közül, és félig keresztbe vonta őket a mellkasán.

- Mi a helyzet itt, párkapcsolati dráma? – tenyerelt bele a lehető legnagyobb mértékig ez a megközelítőleg orángután IQ-jú alak a hirtelen feszültté vált szituációba, mire Jimin addig kissé üres és lefelé szegezett tekintete felcsapódott Jiho arcára, és megtelt szigorral. – Úristen, mi van a szemeddel, ember? – fogalmam sincs, addig hogy nem tűnt fel neki egész nap, de nem lepett meg.

- Verekedtem. – közölte Jimin vérfagyasztó hangsúllyal és tempóban, utalva arra, ha nem fogja be a száját, vele is szívesen megkísérli ezt a tevékenységet. Több sem kellett Jihonak, hogy azonnal kereket oldjon.

- Ne haragudj, egy kibaszott seggfej ez a srác, de mit kezdtél el mondani? – nyúltam volna a keze után a növekvő kétségbeesésemet elkergetni vágyva, de ő megnövelte a köztünk lévő távolságot. A legkevésbé sem tudtam értelmezni, de borzasztóan elbizonytalanodtam és kétségbeestem. El sem tudtam képzelni, mi történhetett, hogy mi rosszat tehettem. Valamiért olyan távolságtartó lett, és természetesen, akkor is felébredt bennem a kombináló, és fejben megpróbáltam kiegészíteni az elkezdett mondatát. A szakítás rémképe derengett fel előttem, mivel állandóan bennem volt a félsz, hogy egyszer rám un. A pánik az arcomra is kiülhetett, de a testem képtelen volt bezárni a kettőnk között keletkezett távolságot, mert rettegtem, hogy ő majd tovább növeli azt. – Mi a baj?

- Semmi. Menj csak velük, nekem úgyis haza kell érnem. – azzal megölelt, és elment mellettem. – Majd találkozunk. – amint ez a villámgyorsan lejátszódott jelenet realizálódott bennem, kővé dermedtem. Hirtelen úgy viselkedett, mint aki szabadulni akar, és lerázott. Még helyben rádöbbentem, hogy ehhez dukálna valami magyarázat a lelki békém érdekében, így hirtelen megfordultam.

- Jimin, mi a picsa volt ez? – egy ideig nem szólt semmit, csak belebámult a szemembe.

- Nem tudom, mire gondolsz.

- Nem tudod? – itt, először esett meg, hogy kicsit is ingerülten beszéltem vele. – Miért nem fejezed be a mondatot, amit elkezdtél? – ez egyértelmű provokáció volt a részemről, de a kétségbeesés és az értetlenség ezt váltotta ki. Rátett egy lapáttal, hogy pont az iskola előtt balhéztunk, és rengetegen bámultak minket egyáltalán nem burkoltan. – Fejezd be a mondatot, amit elkezdtél, mielőtt Jiho odajött! – csak vacillálva, összevont szemöldökkel meredt rám.

- Nem akarom befejezni.

- Miért nem?

- Mert el sem akartam kezdeni. – ezzel sarkon fordult, és elviharzott, nekem pedig nem volt már annyi erőm se, hogy egy lépést is megtegyek utána.

Addigra tetőzött nálam az értetlenség, és halványult el a düh annyira, hogy ha nem túl összeszedetten is, de tudjak gondolkodni. Többször számba vettem a nap eseményeit, tételről tételre, és elég gyorsan sikerült kreálnom két verziót, amit lehetségesnek tartottam.

Az első, hogy lehangolt volt aznap, és közel engedett magához annyira, hogy megvigasztaljam egy kicsit, aztán a fene sem tudja, mi történt. Ez nem túl valószínű, de egy utópisztikus világban nyugodt szívvel hajtanám álomra a fejem ezzel a gondolattal.

A második, hogy szakítani akart. Már reggel eldöntötte, hogy megteszi, valószínűleg mert a szülei mondták neki, és arra használta a napot, hogy elbúcsúzzon. Az előtt akart véget vetni kettőnknek, hogy hazaindult volna, de Jiho közbeszólt. Ez volt az egyetlen logikus magyarázat.

Csak bámultam Jimin egyre távolodó alakját, ahogy azonnal bő füstfelhő kezdte körbelengni, és rettenetes reménytelenség lett úrrá rajtam. Fizikailag fájt az egész, még ha kívülről ebből nem is látszott semmi, mert pontosan tudtam, mi kerül kimondásra, ha legközelebb beszélünk. Már a kezdetek kezdetén is szerettem, hát még öt hónap után! Csak az tudott a fejemben járni, hogy mennyire megbolondulok érte, minden egyes porcikájáért, minden apró személyiségjegyéért és minden kompromisszum ellenére, amit megbeszélés nélkül kötöttem, és tartottam is magam hozzájuk.

Eunji szaladt oda hozzám, és kezdett vad kérdezgetésbe az elmúlt pár perc minden aspektusáról, amire én csak ennyit tudtam felelni:

- Szakítani fog.