Karomat kímélve keltem fel a padlóról és a bal kezembe fogtam a fegyvert utána, amit Vezér nyújtott át. Valószínűleg a földön találta, ahol elejtettem a dulakodás közben. Sóhajtottam egy utolsót, majd befordultam a sarkon magam előtt tartva a pisztolyt. Nem láttam senkit, ezért legugoltam és úgy kezdtem el lelépcsőzni. Hátamat a falnak vetettem, hogy megtudjam tartani az egyensúlyom. A többiek sorban követtek ahogy láttam. Szóval rajtam múlt minden. Újabbat sóhajtottam, mellkasomban hatalmas szorítást éreztem. Kilestem a korlát mögül, mire megláttam egy terroristát. A fegyvert éppen felém tartotta, és pont egy pillanattal előbb húzódtam vissza a biztonságot nyújtó helyre, mielőtt a pisztoly eldördült. Az ijedtség miatt a pulzusom az egekbe szökött, a mellkasom pedig gyors egymásutánban fel-le mozgott.
- Hányan vannak? - suttogta a fülembe egy hang, mire én a kezemmel mutattam, hogy csak egy. Megszólalni már nem volt erőm.
- Mi többen vagyunk. Két fegyverrel. Le tudjuk győzni. - próbált erőt pumpálni belém. Bólintottam. - Akkor megyünk? - bólintás.
Kivetődött a korlát mögül, pisztolyát végig a célponton tartva. Ámulattal néztem a jelenetet, de nem volt sok időm. Utána mozdultam balkezemet a célpontra szegezve. A terrorista meglepődött. Főleg, amikor a többiek is felsorakoztak mögöttünk. Talán heten ha lehettünk, de egy emberrel szemben ez sok volt. És ezt ő is tudta. De ahelyett, hogy megadta volna magát, csak felnevetett. Hangja visszhangot vert az üres teremben. Olyan érzés volt, mint mikor az iskolai táblán valaki végighúzza a körmét, vagy mikor a villád megcsikordul a tányér felületén. A hideg rázott ki tőle.
- Dobd el a fegyvert! - mondta Vezér. Hangja ridegen csengett, de a terroristát ez mégsem hatotta meg. Számomra érthetetlen nyelven kezdett el hozzánk beszélni. Gesztusaiból úgy tűnt, mintha inkább szídna minket. Furcsa és elrettentő volt. Megingott a kezem. Pedig azt mondtam nem fog. Nem teheti. Nem tehetem. Erősnek kell lennem.
Megerősödött szívvel közelebb léptem. - Dobd el! - kiáltottam. - Dobd el! - ismételtem és fenyegetően újra közelebb és közelebb mentem.

- Vigyázz! - hallottam Vezér figyelmeztetését, de igazán felfogni nem tudtam. A szívem diktált és nem az eszem. Azt akartam, hogy vége legyen már. A karom égett a fájdalomtól, és éreztem, hogy elfáradtam. Csak a fejemben lüktető adrenalin tartott még életben.

- Dobd már el! - üvöltöttem. Rossz döntés. Hangom visszhangot vert a falakon. Valószínűleg már mindenki tudja, hogy ott vagyunk.