Beléptem az iskola kapuján. A kör alakú aulában már nyüzsögtek a diákok, mint egy megbolygatott hangyafészekben. Nagy levegőt vettem, és próbáltam minél gyorsabban átvágni rajta egészen a lépcsőkig. Felvágtattam a fokokon, és befordultam jobbra. Elmentem az egyetlen terem mellett ami ott volt, aztán egy újabb kanyar. A folyosón a diákok kisebb csapatokba verődve beszélgettek. Közöttük lavírozva jutottam el a termemig, melyben még alig voltak. A kora tavaszi meleg beáradt az ablakokon, melyek résnyire nyitva álltak. A falak fehérre voltak meszelve, a tábla fekete volt. Hátramentem egészen az utolsó padsorig, és levetettem magam az egyik nyikorgó székre. Sárga táskám éles kontrasztban volt a terem többi részével.
A csoportom többi tagja folyamatosan lézengett be, míg el nem kezdődött az első óra. Minden pont olyan volt, mint szokott.
Miután kicsöngettek elvágtattam egészen az auláig, és bekopogtam az ott lévő ajtón. Bentről egy mély hangú ember adott nekem engedélyt a belépésre. A nyílás nyikorogva adott nekem helyet, én pedig már ott is voltam a barna színű, otthonosan berendezett szobában.
- Jó napot!
- Jó napot igazgató úr! - köszöntöttem mosolyogva.
- Hallottam hírét milyen jól szerepeltél a versmondó versenyen... - kezdte, és ezzel egy rövid, felszínes beszélgetés kezdődött el köztünk. Beszámoltam neki az élményeimről, és egyéb egyáltalán nem fontos dologról, amiket két perc múlva már amúgy el is fog felejteni. Csöngetés hallatszott, mire gyorsan lerendeztük az elköszönést, és átadta az ellenőrzőmet benne a dicsérettel.
Kimentem, és miközben a pirossal kunkorított betűket olvastam, zombi módjára lépkedtem egyik lépcsőfokról a másikra. Már majdnem felértem a tetejére, amikor a bejárati ajtó kivágódott, és feketébe öltözött férfiak rajzottak be. Kezükben különböző méretű és típusú fegyverek virítottak.
Agyamnak egy másodpercébe tellett csak, míg felfogta a veszélyt, és őrült módjára kezdtem el rohanni. Hallottam ahogy a fordulóban a hátam mögött a falba repül egy golyó hangos puffanással. A lábam összerogyott alattam a rémülettől, pulzusom az egekbe szökött, a mellkasom pedig össze-vissza kalimpált. Próbáltam gyorsan felkászálódni a földről, és tovább menni, de elhagyott az erőm. Meghallottam a csengőt, ami furcsa ritmusban kezdett el szólni. Tudtam, hogy ez valamiféle figyelmeztetés. Újabb lendületet vettem, és berontottam a legközelebb eső terembe. Amikor az ajtót kitártam, abban a pillanatban elszállt a világítás. Minden félhomályba merült, mert az ablakokon a rolók le voltak húzva. Bent csak egy embert láttam, aki a falhoz lapulva várakozott. Érkezésemre felkapta a fejét, szeméből ki tudtam olvasni a rettegést. Arra gondoltam, hogy ő is biztosan ezt látja az enyémben is, csak ő nem látta őket. Én igen. Feketék és fehérek egyaránt voltak, arcukon a kegyetlenség és a düh ráncaival.
Becsuktam az ajtót a lehető leghalkabban, és utána a másik emberhez lopakodtam, aki remegett. Csak mint én.