AZ ELSŐ NAP, 7:20

- Hé, Yamaguchi! Yamaguchi-san! - ébresztgetett valaki.

- Hagyjál! - fordultam át a másik oldalamra.

- Yamaguchi-san, ezt látnod kell! - A hang szokatlanul komolynak tűnt.

Ásítva felültem, és a komor ábrázatú Hinatára néztem. - Mi történt?

A fiú intett, hogy kövessem. Ő is még pizsamában volt, a haja ziláltabb a szokásosnál, így nem igazán zavartattam magam.

Lementünk a konyhába.
Az aprócska helyiségben ott tömörült az összes srác, a menedzserekkel és az edzőkkel együtt. Mind baljós arckifejezéssel néztek valamit a konyha túlsó felében. Kíváncsian odafordítottam a tekintetemet...

Felkiáltottam döbbenetemben.

Tsukki feküdt a konyhakövön. A hatalmas piros tócsa és üvegesen a semmibe meredő szeme mutatta a nyilvánvalót: a fiú halott.

- M-mi történt... ? - hebegtem. Nem, nem, nem és nem. Ez nem lehet. Ez lehetetlen. Tsukki, a magas, okos, legyőzhetetlen Tsukishima Kei nem halhat meg csak úgy. Ilyen nincs.

Nem hagyhat itt, nem mehet el, ez biztos csak egy rossz vicc, egy tévedés, egy félreértés... Reménykedve néztem körül, ám elméletemet semmi nem látszott igazolni.

- Valaki meggyilkolta - motyogta a mellettem álló Hinata.

- Ezt találtuk mellette. Valószínűleg a halála előtt szakította le a gyilkosról. - Ukai edző valamire rámutatott az asztalon és tovább beszélt, ám szavai elvesztek a végtelenben. Homályosan láttam... Körülöttem emberek beszéltek és mozogtak, de én semmit sem érzékeltem belőle. A figyelmem egyetlen dologra összpontosult, a pult előtt, a padlón...

- Yamaguchi! Yamaguchi! - Fogalmam sincs, ki szólt. Talán megint Hinata vagy az edző... Nem, ez Nishinoya-senpai. Vagy Sugawara-san? Nem látom... Nem látok semmit és senkit Tsukki vérbefagyott holttestén kívül. A szemei, a két rejtélyes, sárgás színű írisze most kifejezéstelen tekintettel nézett, egyenesen rám bámult, a lelkembe lát, éreztem, mit akar közölni, hogy cserben hagytam, hogy elengedtem, hogy vele kellene tartanom, akárhová is megy...

Arra eszméltem, hogy a földön kuporgok. Valaki a hátamat simogatta, beszélt hozzám. A világ hirtelen kitisztult. Ki tudtam venni a fölém magasodó Sugawara-san arcát.

- Nem! - kiáltottam fel kétségbeesetten.

- Yamaguchi-san...

- Nem halhatott meg!

- De. - Sugawara kétoldalt megfogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett. Arca kitakarta a holttest látványát. - Yamaguchi-san, Tsukishima meghalt. De te nem. Segítened kell nekü-

- Nem! - ordítottam. Felpattantam és hátráltam egy lépést. Végignéztem a helyiségben, hogy ki mer nekem ellentmondani, ám csak szomorú és gyanakvó tekinteteket találtam.

Megfordultam és kirohantam a konyhából.

AZ ELSŐ NAP, 07:27

Kiskoromban is, ha valami rossz történt, mindig elszaladtam. Ki az ajtón, a nagyvilágba, ahol a gondjaim eltűnnek, és csak a szél süvítése és szívem dobogása létezik egyedül...

Ám most, alighogy kiértem a házból, kénytelen voltam tudomásul venni, hogy nincs hová mennem. Csapdába estem.

A szállásunk a hegyekben volt, tíz perc autóútra a várostól és még egy kicsire a sulitól. Egy kőből épült, kétemeletes ház, mellette a melléképület a röplabdapályával. Valamelyik csapattag ismerősének az ismerőséjé a telek, így féláron ki tudtuk bérelni, hogy legyen hol tartani az edzőtábort, mert az iskolát a szünet idejére bezárták. A hatalmas telek egy jelenleg befagyott vizű tó és egy apró gyümölcsös között kapott helyet, egy mély völgyben, amiből csak egyetlen kivezető út volt. A völgy nem volt elég nagy, hogy kellőképpen kiszellőztethessem a fejem, de nem tudtam kimenni innen.

Két napja már, hogy egy kisebb lavina indult az egyik szomszédos hegyről. Csak a telek déli részére jutott az elsöprő erővel érkező, kövekkel fűszerezett hóból és jégből, ám az utat teljesen elzárta, a vezetékeket is leszaggatva. Se internet, se térerő. Hála az égnek, még a mait is beszámítva négy napra elegendő élelmünk maradt, de azért mindenki be volt tojva egy kicsit. Szerintem egész izgalmas lehetett volna, pont mint egy regényben... De így ?!

Nem fogom kibírni az elvesztését... Az övét már nem!

Váratlan erővel tört rám a zokogás. Csak sírtam és sírtam, elsirattam Tsukkit, magamat, a barátságunkat, a múltat és a jövőt, mely olybá' tűnik, már nem is létezik a számomra.

Lerogytam a hóba, nem érdekelt, hogy pizsamában és mezítláb vagyok. A fehér anyagba markoltam, de természetesen megmaradt és másodpercek alatt felolvadt a kezemben. A hajamba túrtam és fuldokolni kezdtem. Nem kaptam levegőt a könnyeimtől. Mintha valaki a nevemet kiáltotta volna... Biztos megint Suga-san az. Nem akarom. Nem akarom hogy idejöjjön, hogy visszavigyen, hogy azt mondja, nyugodjak meg...

Hirtelen fellélegeztem, légutam szabaddá vált, csak hogy egy pillanat múlva újra összeszoruljon. Komolyan elkezdtem pánikolni, hogy itt helyben fulladok meg... De annyira nem is bántam volna. Tsukki után mehetnék.

Két kar ölelt át hirtelen hátulról, és felülettek. Újra tudtam lélegezni, bár még erősen rázott a sírás.

- Jól van, nyugodj meg. Nyugodj meg - simogatta a hátamat Suga-san. Szipogva ingébe temettem az arcom. A fiú jó szorosan átölelt, megvárta, amíg kisírom magam. Mikor vállalható állapotba kerültem, fölemelt és visszavitt a házba. Feltűnt, hogy a hosszabb utat választotta, a konyhai mellékajtó helyett a távolabb lévő főkaput.

Suga-san felvitt a szobánkhoz, amin Hinatával... És egykor Tsukkival osztoztam. Nem, képtelen voltam múlt időben gondolkodni a fiúról.

- Öltözz fel. Ha le szeretnél jönni esetleg reggelizni, vagy társaságra vágysz, Daichivel a hallban leszünk. - Suga-san aggódva pillantott rám. - Talán jobb lenne, ha mégis maradnék...

- N-nem kell, menj csak - szipogtam.

Miután az ezüst hajú fiú elhagyta a helyiséget, az ágyamra rogytam. Eszembe se jutott lemenni, természetesen nem voltam éhes, és még kevésbé akartam elviselni a többiek szomorú pillantásait. Csak azt nem értettem, hogy hogy képesek ilyen nyugodtak maradni?

Oké, egyértelműen én álltam legközelebb Keihez a jelenlévők közül. Hallottam pletykákat, miszerint a többi csapat elég undoknak tartja őt, kivéve persze a Bokuto-Kuroo-Akaashi triót. Mindig is azt képzeltem, hogy csak irigyek... Irigyek a magasságára, az eszére, a képességeire. De... Hogy valaki ezért megölje? Nem. Hiszen ő nem halhatott meg... Csak optikai csalódás volt, vagy ez valami szörnyű álom, amiből mindjárt felébredek...

Észre sem vettem, hogy újra elsírom magam és az ágyamra borulok.

A MÁSODIK NAP, 11:42

– Szóval, fogalmad sincs, miért ölhették meg? – kérdezte már sokadszorra Ukai edző.

– Nem tudok semmi biztosat mondani – válaszoltam színtelen hangon.

- Értem - sóhajtott föl a férfi. - Te közeli barátja voltál. Nem említett valakit, aki esetleg fenyegette, vagy zaklatta, vagy csak volt vele egy nagyobb összeszólalkozása?

- Nem. Különben is - néztem végig a régi, fából készült karosszékekben terpeszkedő felnőtteken, és a hallótávolságon kívül ülő kapitányokon. -, honnan tudják, hogy egy diák volt?

Ukai edző egy kis fémtálban felém csúsztatott valamit.

Egy vérrel szennyezett, de eredetileg fehér, vastag tárgy volt az. Első pillantásra meg sem tudtam állapítani, micsoda, de mikor jobban szemügyre vettem, értelmet nyert a valami furcsa alakja is.

- Ez... Egy cipőtalp-darab? - kérdeztem döbbenten.

- Az. Röplabdacipő-talp.

Nagyot nyelve bólintottam. Ez mindent megmagyarázott.

A felnőttek visszaküldtek a szobámba. Hinata az ágyán ült, és szitkozódva nyomogatta telefonján a hívás gombot. Természetesen semmire sem ment vele, térerő híján.

Némán leültem az ágyamra, tekintetem egy pillanatra összetalálkozott a fiúéval. Pillantása komor volt, valahogy hiányzott belőle a megszokott pajkos csillogás. Mondjuk, nem csodálom. Tegnap reggel óta még senkit sem láttam mosolyogni.

De még jobb is így. Nem hagynám, hogy meggyalázzák Kei emlékét holmi vigyorgással.

Tegnap éjszaka egy percet sem aludtam. Azzal töltöttem az egész napot, még az éjjelt is, hogy felidéztem minden Keihez kapcsolódó emlékemet, legyen az egy elkapott pillantás, vagy egy szimpla biccentés. Végignéztem a képeimet is a telefonomon. A kedvencem egy ritka pillanatot megörökítő fotó: Kei tiszta szívéből kacag rajta.

Tavaly készült, még alsó-középben. Utálom magam miatta, de már nem emlékszem pontosan, miért nevet a fiú. De olyan boldognak, olyan felszabadultnak tűnt... Hátravetette a fejét, homlokát egy-két szőke tincs árnyékolta be. Mint mindig, a szemüvege rajta volt, de halvány pilláit összezárta. Egy kicsit kilátszottak hófehér fogai.

Hosszú percekig nézegettem a képet, minden vonását igyekeztem az emlékezetembe vésni. Nem akartam, hogy üveges tekintete és halottsápadt bőre legyen az, mi eszembe jut róla.

Sokat gondolkodtam, mi lehetett az utolsó szava hozzám, de természetesen nem jutott eszembe. Annyi bizonyos, hogy este találkoztam vele utoljára, mielőtt lefeküdtünk volna...

Utoljára.

Ez a szó, megrémít.

Utoljára. Nem lehet elhinni, hogy ez igaz. Túlságosan is végzetes. Megmásíthatatlan. Eleinte nem hisszük el, de aztán egy idő után kénytelenek vagyunk elfogadni. Elengedni. Majd a halott személy idővel emlékké halványul, ami bár szörnyen fáj, már közel sem annyira, mint frissen.

Sóhajtva feküdtem a takaróra, karomat az arcomra tettem.

Hinata pár perc múlva felállt, motyogott valamit a Nekomás Kenmáról, és kiment.

Abban a pillanatban, ahogy becsukódott az ajtó, én felültem. Az ágyam alá csúsztatott táskámhoz nyúltam, letúrtam a legaljáig. Előhúztam egy füzetet - nagyalakú, vonalas spirálfüzet, szabvány kék borítóval. Belelapoztam, tekintetem végigfuttattam a kézírással teleírt lapokon. A margókon itt-ott megjegyzések, a sorok közt erőteljes satírozások, gyakori áthúzások voltak. Hol ceruzával, hol tollal, hogy sietve, hol gyöngybetűkkel írva.

Azt ígértem Keinek, megmutatom neki ha készen lesz. Újult erővel tört rám a veszteség érzése, olyannyira, hogy meg is szédültem, mint mikor az ember túl hirtelen áll fel.

Igazából amiatt sem mutattam meg Keinek eddig, mert féltem hogy rájön, az egyik karaktert róla mintáztam. Ketra az egyik tipikus "se vele se nélküle" karakter volt, bár végül úgy terveztem, természetesen a jóknak segít majd.

Oda pörgettem a lapokat, ahol tartottam. Előhúztam egy tollat a táskámból, de ahogy elolvastam az utolsó mondatokat, rájöttem, hogy ez nem fog menni. Túl sok gondolat volt a fejemben, nem tudtam a történetre koncentrálni. Végül megadóan sóhajtva tettem vissza a füzetet és a tollat. Hátradőltem az ágyon, és - már megint - szomorúságba süppedtem.

Az ő halála után kezdtem írni. Eleinte versekkel próbálkoztam, de sosem találtam meg az összhangot a rímek és az elmondani kívánt érzések vagy történet között. Aztán egyszer fogalmazást kellett készíteni a suliba, és felvetődött bennem az ötlet, hogy miért ne próbálkozzak inkább prózákkal?

A legelső novellámon még ma is minden alkalommal, mikor elolvasom, elsírom magam. A régi seb mindig újra felnyílik, és bár az írás mai szemmel elég amatőr, számomra tökéletesen vissza tudja adni az akkori érzelmeimet. A sors otromba fintora, hogy nagyszerűen lefesti a mostani állapotomat is.

Aztán azután a novella után nem volt megállás. Mikor még friss volt a seb, csakis azzal és az érzésekkel kapcsolatban írogattam, valós szereplőkkel. A leghosszabb ilyen alkotásom négy oldal lett. Aztán... Valaki segített kilábalni belőle. Remegő kézzel nyújtottam át neki a papírlapokat. Ő feljebb tolta orrán a szemüvegét, és kifejezéstelen arccal olvasta végig mindet. Mikor végzett, rám nézett, s azt mondta: "Nem rosszak. De gondoltál már arra, hogy mást is írj szomorú pároldalasokon kívül?".

Attól a naptól fogva elhatároztam, hogy félreteszem a múltat. Írtam, írtam és írtam, már nem csak azt, ami eszembe jutott. Tippeket olvastam a témával kapcsolatban, fölírtam és kidolgoztam az ötleteimet. Ez ment két hosszú éven keresztül, mígnem eszembe jutott egy olyan ötlet, ami minden mást kisöpört a fejemből. Sokan mondták már, túl csendes és álmodozó vagyok, pedig ilyenkor Az Ötleten gondolkodtam. Négy kötetesre terveztem, három különálló, majd később egybeforró szállal, sok fő- és még több mellékszereplővel. Sárkányok voltak benne, lovagok és boszorkányok. Mindig is hittem benne, szerettem és volt rá időm... Kivéve most.

Legszívesebben tűzbe dobtam volna az egészet, a korábbi irományaimmal, ki nem dolgozott ötletekkel együtt, csak hogy egy röpke percre találkozhassam Kei-el, megölelhessem, és elmondhassam neki, mennyit jelentett nekem.

Éreztem, hogy egy forró könnycsepp buggyan ki a bal szemem sarkából, lefolyik az arcomon, és végül eltűnik feketés tincseim között. Erőszakosan megdörgöltem a bőröm. Nem akartam sírni. Az nem hoz vissza senkit...

Nyílt az ajtó, Hinata dugta be rajta a fejét. - Yamaguchi-san, gyere ebédelni.

- Nem vagyok éhes.

- Tegnapelőtt óta egy falatot sem ettél, kell a tápl...

- Kérlek, ne játszd te is az anyámat, arra elég Suga-san is - szakítottam félbe durván a fiút. Hinata meglepetten tátogott - még sosem emeltem fel a hangom mások előtt. Végül elpirult, motyogott valamit és elment.

Sóhajtva ültem fel. A falnak támasztottam a fejem, és belebámultam a semmibe.

Megint.

A HARMADIK NAP, 15:23

- Yamaguchi-san, kérlek...

- Nem. Már mindent elmondtam, amit tudok.

- Akkor vegyük át még egyszer - nézett a papírjaiba Takeda-sensei. - Szóval, három nappal ezelőtt, ez év ez napján, este pontban tíz órakor te, Hinata és Tsukishima lekapcsoltátok a lámpát. Te olyan tíz perc múlva már el is aludtál. Éjszaka csak egyszer ébredtél fel, 3:17-kor, azonban nem néztél a többiek ágyára, csak az órára pillantottál rá. Körülbelül öt percen belül már aludtál is. Reggel Hinata ébresztett.

- Pontosan. Elmehetek?

- Yamaguchi-san, téged nem is érdekel, ki ölte meg Tsukishimát...? - ráncolta össze a homlokát a sensei.

- Nem. Nem igazán. - Annyi a lényeg, hogy elment. Kit érdekel, hogy miért?

Takeda felsóhajtott. - Rendben. Köszönöm, elmehetsz.

Felálltam és kisétáltam a társalgóban berendezett nyomozóirodából.

Tényleg nem izgatott a gyilkos kiléte. Kei elment, ezen már nem lehet változtatni, de az nem mindegy, hogy lezuhant valahonnan, vagy megölték? A bosszú sem érdekelt. Sosem értettem azokat, akik bosszút állnak. Elvileg a rossz mindig megkapja méltó büntetését... Legalábbis a könyvekben.

Az írók nagyon szeretik megölni a főszereplő legjobb barátját, vagy valaki, aki közel állt hozzá - bevallom, én is ilyesmit terveztem, de most valahogy még a halál gondolatától is émelyegni kezdtem. A főszereplő mindig nagyon szomorú utána... De valahogy mindig képes túllépni a dolgon, a következő fejezetben pedig nagyban romantikázik a szerelmi szálat jelentő lánnyal. Persze, gyakran megmarad a hiányuk, a későbbi kötetekben (na persze, csak ha vannak) is sokszor emlegetik... De furcsa, még sosem halt bele egy főszereplő sem.

Legyek én az első? - kérdeztem magamtól elmélázva. Arra eszméltem, hogy furcsa mosoly fagyott az arcomra. Nem is olyan rossz ötlet. Ezen a világon már nem sok hasznom van. Kei után mehetnék. Újra együtt lehetnénk. Ő biztosan megforgatná a szemét, és azt mondaná, nem kellett volna utána mennem, de titkon örülne neki, hogy nem egyedül kell ott lennie, azon a sokat emlegetett, ám mégis ismeretlen helyen...

Tényleg - gondoltam - hol van az az ott ? Hová jutnak a halottak? Hol van nagyapa? Hová ment Kei? És Izumi, a hörcsögöm? Vajon találkoztak...? Bár nem valószínű, hisz sosem ismerték egymást. De ott elvileg bármi lehetséges. Utánuk kéne mennem. Kötelességem. Meg kell tennem.

Arra eszméltem, hogy a hálószobánk ajtaja előtt állok. Kábán lenyomtam a kilincset, és beléptem. Nem túl meglepő módon teljesen üres volt a helyiség. Hinata nagyon lelkes volt a nyomozást illetően. Lehet, hogy ő a gyilkos. Nem tudom. Senki se tudja...

Újra lerogytam az ágyamra. Nem tudom, nem akarom, nem akarok semmit.

Csak meg akarok halni.

A HARMADIK NAP, 14:48

Az ágyamon fetregtem, kezemben a füzet. A gyomrom hangosan korgott, ennivalót követelve, de nem törődtem vele. Reggelire a mostanra teljesen túlterhelt Suga-san unszolására ettem valamit, de fél órával később mindent kihánytam. Képtelen voltam ételt befogadni a szervezetembe, mikor mindenről Kei a konyhapadlón kiterült teste jut eszembe, az alvadt vér a bőrén, kifordult szemgolyói...

Nagyon igyekeznem kell, hogy ne kezdjek el öklendezni.

A füzetet néztem, nyitva volt annál a lapnál, ahol tartottam. Három mondatot írtam eddig, de máris úgy érzem, már ez is messze felülmúlta az elvárásaimat.

Furcsa véletlen, hogy a könyvben is épp egy gyilkosos, nyomozós résznél tartottam. A főszereplő haverját körözik egy gyilkosság miatt, amit nem is ő, hanem egy, még nem is szerepelt, leendő áruló ölte meg. A jegyzeteim szerint a titkos szekta utasította, de most valahogy hülye indoknak érzem.
Megölte - csakis ez számít.
Elment - ha meg is van a gyilkos, már nem tudnak vele mit kezdeni.
Itt maradtam - nélküle.

Teljesen egyedül, ebben a hatalmas világban.