AZ ELSŐ NAP, 6:39

Szendergésemből hangos kopogás riasztott fel.

Semmi kedvem nem volt kinyitni az ajtót, de mivel egyik szobatársam se mozdult, kénytelen voltam összekaparni magam.

– Mi van már, hajnal van mé- – kezdtem, de mikor megpillantottam a halálra rémült Akaashit az ajtóban, aggódni kezdtem. – Akaashi, mi történt?

Mitől ijedhetett meg ennyire?

– O-odalent... A konyhában... Nem tudom, én... Segítened kell – motyogta falfehér arccal. Először arra gondoltam, hogy viccel, aztán rájöttem hogy Akaashinak nincs humorérzéke.

– Mutasd! – vágtam rá.

A feladó előreengedett. Kíváncsian szaladtam le a lépcsőn.

Akaashi azt mondta, a konyhában van az a valami, amitől megijedt, úgyhogy oda mentem. Amint beléptem, megpillantottam a holttestet.

Földbe gyökerezett a lábam. A szám egy kicsit kinyílt. Tágra nyílt szemmel meredtem a vér mocskolta konyhakőn elterülő... Dologra.

– Mi... Ez? – bukott ki belőlem.

Ez nem lehet!

– N-nem tudom – hallottam magam mögül Akaashit. – Nem tudom. Így találtam... Bokuto-san...

– Ne félj, Akaashi – mondtam félve.

Ez nem lehet. Nem, nem, nem, nem, nem.

Ki akarhatta ezt?

Miért halt meg?

Nem, nem akarom hogy halott legyen...!

– Bokuto-san – hangzik mögülem, ki tudja mennyi idő múlva. – Szólnunk kell valakinek.

– Ki tehette ezt...? – kérdeztem suttogva, le sem véve a szemem a testről.

Aztán valahogy mégis eljutott a tudatomig, amit Akaashi mondott. Igaza volt, mint mindig. Biccentettem. Visszafelé indultunk.

Felébresztettük az edzőt. Miután túlesett a döbbeneten, a többi felnőttel a testet kezdték vizsgálgatni, engem pedig megkértek, hogy ébresszem fel a többieket. Persze a nagy jövés-menésben páran már így is felébredtek, továbbadtam nekik is a hírt, hamarosan pedig mindenki a konyhában tolongott, lábujjhegyre állva próbáltak átlesni az edzők válla fölött, sírtak, kiáltoztak, beszélgettek, ilyesmi. Nemsokára minket, kapitányokat a társalgóba hívtak.

Valahogy Kuroo mellé kerültem menet közben. Falfehér arccal (furcsa kifejezés, nem? Például az én szobám fala nem is fehér), maga elé meredve menetelt mellettem (alliteráció a javából).

Arckifejezése nagyjából tükrözte azt a döbbenetet, amit éreztem. Még csak ilyenkor jutott el teljesen az agyamig a halál ténye. – Hihetetlen – mondtam ki hangosan is az előbbi benyomásomat, ami mostanra persze megváltozott, hiszem már elhittem.

– Az... – válaszolt tompa hangon. Az ajkába harapott, a szemem sarkából láttam, hogy könnyes a szeme.

A társalgóban ott voltak már páran. Leültettek Sawamura mellé, aki komor biccentéssel köszöntött bennünket. Arca sápadt volt, de arckifejezése határozott. Szemöldökét kissé összevonta, ajkait összeszorította.

Ukai beszélni kezdett.

AZ ELSŐ NAP, 22:08

Ásítva vánszorogtam vissza a szobámba. Már épp bedőltem volna a puha ágyba, mikor eszembe jutott valami. Felugrottam és gyorsan körülnéztem szobatársaimon. – Srácok, van valakinek műholdas telefonja?

A legtöbben a fejüket rázták, kivéve Konohát, aki szokatlanul komor arccal, bármiféle szarkasztikus megjegyzés nélkül átnyújtotta a sajátját.

Végre ágyba bújhattam. Sóhajtva hunytam le szememet, kényelmesen elhelyezkedve a matracon.

Alighogy a többiek lekapcsolták a villanyt, kipattant a szemem. Valami eszembe jutott.

Ez az első éjszaka, több mint tizenöt éve, hogy Tsukishima Kei nem tér nyugovóra.

A MÁSODIK NAP, 8:35

– Bokuto, ülj le, kérlek – kezdte Yamiji-kun a kivallatást. – Mindjárt megkezdjük a dolgot, előbb azonban jelentést kérek: kapitányok, minden rendben a csapatokkal?

– Eléggé félnek, de igen – válaszoltam, Akaashira gondolva. Tegnap elsírta magát a jégen. Nem akartam, hogy Akaashi szomorú legyen, vagy féljen. Nem érdemli meg. És nem is tudtam, hogy tud korizni.

– Hát, mindenki megdöbbent, és ja, szinte rettegnek a srácok, de ez nyilván érthető – válaszolta Kuroo, kifújva arcából a szemébe hulló fekete tincset.

– Értem. Sawamura?

Sawamura is válaszolt, aztán Ukai elküldte a fiúkat a társalgó másik végére. Yamiji leült velem szemben és rám nézett.

– Tehát. Bokuto-san. Először is, ne haragudj, de kénytelen vagyok őszinte lenni: te ölted meg Tsukishimát?

– Nem. Nem akarnám megölni.

– Tudod bárkiről is, hogy megtette volna?

– Nem.

És efféle formakésdésekkel bombázott vagy tíz-húsz percen keresztül.

Nem tudom, miért halt meg, oké? - szerettem volna mondani.

A kihallgatás végeztével még ott kellett üljünk egész nap, hogy megvárjuk, amíg minden érintettet kikérdeznek: Kuroot, Sawamurát, meg az egész Karasunót. Akaashira csak délután került sor. Meg is kérdeztem, miért.

– Annak alapján, amit mondtál, és ahogy viselkedett, úgy érezzük, Akaashi-kunnak még időre van szüksége, hogy legalább minimális mértékben fel tudja dolgozni a történteket.

Korábban, mikor még első nap fél körül a csapattársaink hogylétéről kérdeztek bennünket, még később hozzátettem a jelentésemhez: – És ami Akaashit illeti, bár nem mutatja, látom rajta, hogy nagyon rosszul van...

Így hát ő csak délután került sorra.

A MÁSODIK NAP, 22:09

Estefelé az ágyamon fekve teljesen céltalanul nyomogattam a telefonomat. Féltem az éjszakától, és azon járt az eszem, hogy le kéne már cserélni ezt a régi háttérképet. Van most egy sokkal jobb csapatképem, és nem tudtam, hogy miért éppen mályvaszín-markolatú kést választott gyilkos.

Elmosolyodtam egy képem láttán. Csak én és Akaashi voltunk rajta, egy szelfi, amit én készítettem még pár hete. Akaashi, mikor fotóztam, még nem vette észre, egyik szeme elé egy fekete hajtincs hullott, és profilból van rajta, míg én teljes arccal. Jó kép.

Kezdtem elálmosodni, így leraktam a telómat és magamra húztam a takarót. Lassan a többiek is elcsendesedtek, lekapcsolták a villanyt, meg minden. Én azonban furcsa módon nem tudtam elaludni. Valami szöget ütött a fejembe. (Fura kifejezés, nem? Nem vagyok kovács, vagy ilyesmi, hogy szögeket verjek be).

Miért épp késsel dolgozott a gyilkos?

Mert a gyilkos biztos nem én voltam. De miért épp kés? Miért nem volt kreatív? Nem értettem, hisz ha őt akarta volna eltenni láb alól, eszébe juthatott volna, és arra is gondolhatna, hogy az nem jó és mert hogy az más és...

A HARMADIK NAP, 8:30

Fel-alá sétáltam az udvaron, Akaashit keresve. Nem jött le reggelizni, és a szobájában sem volt. Onaga, mikor megkérdeztem, azt mondta: "Akaashi-senpai már vagy egy órája lement. Azt hiszem, kiment az udvarra." Úgyhogy én is kijöttem.

Nem kellett sokat keresgélnem. Csak bekukkantottam a röpipálya mögé, és máris ott találtam. Összegörnyedt, hevesen kapkodta a levegőt, nem volt rajta pulcsi, a haját összezilálta.

– Akaashi, mit csinálsz itt? – kérdeztem. – Már mindenütt kerestelek, pedig meg akartalak kérdezni, hogy... – "Te kire gyanakszol?" - lett volna a mondat vége, ám ekkor észrevettem, hogy nincs jól. – Akaashi, minden rendben? – tettem fel az ilyenkor szokásos kérdést. Aggódtam érte.

A fiú megrázta a fejét, orra körül összerándult a bőr. Közelebb léptem hozzá és az álla alá nyúlva felemeltem a fejét.

– Akaashi... Mi történt?

– É-én... – Akaashi ajkai megremegtek, és váratlanul elsírta magát. A könnyek megállíthatatlanul törtek utat maguknak, végigcsordultak az arcán, lecsöppentek a földre. Átöleltem a feladót - karjaim között remegése lelassult. Sírása pityergéssé csillapodott.

Ez nem volt jó. Nem akartam, hogy Akaashi szomorú legyen... Mit is szokott csinálni, mikor náluk kerestem menedéket éjszaka, mivel a szüleim már megint utáltak? – Semmi gond, Akaashi... Semmi baj. Minden rendben lesz, ne aggódj.

Nem tudtam pontosan, mit is jelentenek ezek a szavak, de engem mindig megnyugtattak.

– Azt hiszem – suttogta Akaashi alig hallhatóan – Én... Én tettem, Bokuto-san... Én tettem.

Elkerekedett a szemem.

Ez lehetetlen!

– Nem! Nem te tetted. Miért tetted volna? – Nem Akaashi tette.

– Tudod, azt hiszem, én... Nem emlékszem rá. Lehet, hogy nem is céllal, csak valami... Bekattant. De ki más lehetett volna?

Elmondta a feltételezését. Hogy az utóbbi napokban összefüggéseket fedezett föl maga és a gyilkosság körülményei között. Ha nem ismertem volna Akaashit, lehet, hogy hittem is volna neki, de így tudtam, hogy nincs igaza. – Ez butaság. Nem vagy őrült, Akaashi. Tudom, hogy nem vagy az.

Úgy tűnt, ez volt az, ami végleg megnyugtatta a feladót. Felnevettem, mert láttam rajta, hogy nem szomorú. Szerettem azokat az embereket, akik boldogak.

A HARMADIK NAP, 17:46

– ...kapitányok. Értesítsétek a csapatokat, hogy megtaláltuk a gyilkost. Gyertek le a nappaliba. Mint mondtam, a rendőrség holnap délelőtt érkezik, de arra az időre is szeretnénk mindenkit biztonságban tudni.

Ezekkel a szavakkal bocsátottak minket el az edzők. Feltrappoltam a másodikra, lehívtam a többieket. Odalent sorba álltunk.

– Diákok! Mint tudjátok, az utóbbi napokban a többi felnőttel, a menedzserekkel és a kapitányokkal kitartóan nyomoztunk a gyilkos után. Holnap délelőtt végre megérkezik a rendőrség, akik mindent tisztáznak, de addig is, úgy érzem, muszáj megosztanunk veletek kutatásunk eredményét. A gyilkos itt van közöttetek.

Hatásszünet.

– Bokuto Koutarou! Kérlek, gyere ide – mondta határozottan Takeda.

Én teljesen leblokkoltam.

Az... Az volt? Valóban? Ennyire túllőttem volna a célon...?

Hallottam, hogy a mellettem álló Akaashiból halk, döbbent nyögés szakad ki. Ez visszatérített a valóságba. Minden szem rámszegeződött. Általában nem zavart, ha a figyelem középpontjában voltam, de ez most nem volt jó. Ez rossz figyelem volt.

A lábaim maguktól mozogtak. Kimentem az edzőkhöz. Nem láttam semmit. Takeda mondott valamit, Yamiji kérdezett, de nem hallottam. Minden érzékem megszűnt működni, csak a saját szívverésemet hallottam.

Én nem akartam ezt. Nem, nem, nem, nem, nem. Ez nem jó. Ezt nem akartam. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem.

Nem akartam, hogy Akaashi csalódjon bennem...

Én ezt nem akartam...

Nem akartam gyilkos lenni!