Hogy mi van? Egy nyamvadt levél miatt izgultam magam majdnem halálra? Mi ez az egész? Minek néznek engem, postásnak?
- Elnézést, de nem egészen értem. - húztam ki magam magabiztosabb hatást tükrözve. - Miért engem tetszett idehívni, mikor Hoseok is itt van és neki érkezett a levél?
- Jung Hoseok jelenleg nem tartózkodik a gimnáziumban. - mondta lassan tagolva miközben rezzenéstelenül meredt a szemközti falra.
- Akkor miért nem küldik el neki? Miért kellek én ehhez? - értetlenkedtem továbbra is.
- Magának kell személyesen átadnia. - ismételte robotosan, mintha csak betanulta volna.
- Nem igazán értem mi ez az egész, de ha megbocsát, inkább távoznék. - álltam fel a poros fotelből. Épp indultam volna mikor egy hideg kéz kapott karom után. A pici néni minden erejét bevetve, csontos ujjaival szorította csuklómat, és úgy csimpaszkodott belém, mintha élete múlna rajta.
- Magának kell személyesen átadnia! - ismételte most már nagyobb hangerővel. Ráncos kezével masszívabban rászorított a már így is liluló karomra. Nem látok rajta egy deka izmot se, hogy a csudába férhet akkor egy ilyen pici nénibe ennyi erő?
- Magának kell személyesen átadnia! - ismételgette egyfolytában. Kezd nagyon hajmeresztővé válni a helyzet. Tisztára úgy viselkedik, mint egy agymosott zombi, aki csak ezt a mondatot tudja ismételgetni. Tágra nyílt pupilláival, pislogás nélkül bámult miközben folyamatosan szövegét hajtogatta. Bárhogy csavartam csuklómat, szorítása egy percre sem engedett.
- Jó rendben! Elviszem! - kiabáltam kétségbeesetten. - Csak engedjen már el!
Az erőszakos nénit mintha csak varázsütés érte volna, abbahagyta kántálását. Elengedte lüktető csuklómat, majd a borítékot felkapva asztaláról a kezembe nyomta. Mintha mi se történt volna szépen visszatotyogott helyére, leült, és folytatta a pötyögést öreg számítógépén. Nekem sem kellett több, feltépve a rozsdás kilincset menekültem innen amilyen gyorsan csak tudtam.

Míg az agresszív nénivel viaskodtam, becsengettek órára, így lőttek a nyugis ebédemnek. A levelet szorongatva száguldottam végig a kihalt folyosón. Megint kivel történt ez az irtózatos szituáció? Hát velem. Esküszöm ilyen nincs. Mi volt ez az egész? Ez is ilyen különleges tulajdonság, hogy a közelemben bekattannak a nénik? Egyáltalán az iskola, miért alkalmaz ilyen elmebeteg embereket? Ez után a hátborzongató eseménysorozat után semmi kedvem nem volt bemenni órára, szívem még mindig hangosan kalapált a váratlan sokkhatás következtében. Ha visszamennék Anne százszázalék kifaggatna arról, hogy mi történt, és ezt az előbbi őrültséget, nem szívesen osztanám meg senkivel sem.
Percekig csak álltam a folyosón markomban szorongatva a titokzatos levéllel. Mi lehet olyan fontos, hogy nekem, PONT nekem kell elszállítanom? Furdal a kíváncsiság, legszívesebben feltépném és egyből itt helyben meglesném mi áll benne. Sajnos lelkiismeretem megállít, mielőtt démoni tettem végrehajthatnám. Nem lenne fair dolog Hoseokkal szemben, ki tudja milyen személyes dolgot rejt a levél tartalma. Ennyire nem vagyok romlott személyiség, igenis tiszteletben tartom mások magánügyi problémáit. Ha úgy sincs kedvem betérni az izgalmas tanórámra, elszállítom neki most, hisz időm, mint a tenger.
Visszagondolva, a zakkant néni azt mondta nincs itt. Történt vele valami? Reggel még semmi baja nem volt, azóta meg nem hiszem, hogy bármi komolyabb baleset érhette. Vagy mégis...? Annak köze lehet a levélhez? Hoppá milyen akcióba keveredtem, dr. Park ideje felgöngyölíteni az ügyet!
A meggyűrődött levelet kihalásztam szorításomból, azután elkezdtem részletesen kielemezni. Forgattam össze-vissza, de egy lakcímen kívül semmi más nem volt ráírva a fehér papírra. Íme meg is van az első teendőm; megkeresni ennek a perverznek a házát. A ráfirkantott utcát ismerem, nem messze van a sarki kisbolttól. Hirtelen villámként csapott belém a megvilágosodás. Már értem miért tartózkodott ott azon a bizonyos délutánon. Egyre inkább úgy érzem, az a baljóslatú találkozás a hűtőnél tényleg előre meg volt írva.

Szélsebességgel száguldottam ki az iskolából, utamat a megadott cím felé irányítottam. Elsuhanva a sarki kisbolt előtt, fejemmel az egymás mellett álló házak számait lestem. Ha minden igaz az utca végén lesz a keresett lakóhely. Vajon milyen helyen él Hoseok? Simán el tudom képzelni, hogy valami kis parasztházban, hiszen ha még nem találkozott bolti hűtővel, akkor nem számítok túl sok jóra.
Mégis milyen hosszú ez az utca? Már vagy negyed órája cammogok, de még mindig nem látom a végét. Kezd görcsölni a lábam a sok gyaloglástól. Eddig se voltam, de hogy soha nem is leszek élsportoló az egyszer fix. Szememmel egyre jobban kerestem a szalmatetőt és az omladozó vályogfalat, végtére azon se lepődnék meg, ha egy kis farmjuk is lenne, biztos jól kijönne a gőgös pulykákkal.
A végtelennek tűnő utam egyre közeledett céljához, amint megpillantottam a keresett ház csúcsosodó tetejét. Most már csak tényleg pár lépés és ott vagyok. Kitartás Jimin! Még nagyobb tempóra kapcsoltam és szélsebességgel daráltam le a maradék önbecsülésemet is leromboló utat.
Én most nagyon mellélőttem...
Eddigi rohanásom hirtelen fékezésbe torkollott, lábaim egyszerűen legyökereztek és nem is terveztek tovább menni. Szemeim nem hitték el a látottakat, ennél messzebb nem is tippelhettem volna. Szinte mindenre felkészültem, de erre nem. Egy hatalmas villa állt az utca végén egymagában. Nem viccelek, ez az épület komolyan vetélkedik egy hotel méretével. Születésemtől fogva ebben a kicsi városban tengtem mihaszna életem, még csak ki se tettem innét a lábam, ennek ellenére így is képes új dologgal meglepni. Mióta áll itt egy ekkora böhömnagy épület? És ami fontosabb, miért is nem láttam én eddig? Visszaszívok mindent, amit mondtam. Hoseok, VEGYÉL EL! Kell ez a ház. Tudom a kapcsolatunk nem indult valami fényesen, de hidd el, igazából tudok kedves is lenni. Komolyan! „Hoseok, te egy nagyon rendes, jó magaviseletű fiatalember vagy." Látod? Megy ez nekem. Most már elveszel, ugye? Jó, igazából kit is akarok áltatni? Csak pénzért hozzámenni valakihez, nem a legjobb döntés. Igaz el kell ismerni, hogy ez a sikeres és kényelmes élet titka mindenféle megerőltetés vagy kőkemény munka nélkül, viszont ezzel a módszerrel az örök magány abszolút garantált.
Miközben magamban megvitattam belső lelki monológom, szép lassan felballagtam a kolosszális villa teraszára. Te szűz anyám még az ajtó is óriási, ha a saját nyakamba ülnék, még akkor se érném fel.

Valami nem stimmel velem, görcsöl a hasam és rendesen izzadok a feszültségtől. Hogyan kéne köszönnöm? Mit kéne mondanom? Kíváncsi vagyok ki fog ajtót nyitni. Vajon csak ő van itthon? Egyáltalán itthon van? És ha rosszul érzi magát vagy esetleg beteg? Mihez kezdjek akkor?
Míg ezer meg ezer kérdést és kételyt pörgettem át agyamon, észre se vettem, hogy ez idő alatt ide-oda sétálgattam. Pontosan mit is művelek én most? Mi a fene bajom van? Miért izgulok ennyire? A szomszédok biztos röhögve nézik a műsort az idiótáról, aki fel-alá járkál az ajtó előtt.
Hatalmas levegőt vettem, majd ezzel erőt gyűjtve ujjamat meglendítettem és rányomtam a gombra. A csengő éles hangja átszáguldott a házon. Vártam a közeledő léptek koppanásait, a kilincs lecsukódását és a hatalmas ajtó nyitódását. Percek teltek el, de ezek közül egyik sem következett be. Nem hallotta volna? Vagy annyira legyengült, hogy fel sem bír állni? Újra megnyomtam a csengőt, mely ismételten éles csörömpöléssel söpört végig a házon. Semmi nem történt, továbbra is néma csend honolt. Se egy moraj se egy zörej, se semmi.
Már magam sem tudom mi jött rám, lehet, hogy csak a hirtelen megugró adrenalin szintemnek vagy a pöttöm nénitől való félelmemnek köszönhetem, de cselekednem kellett. Ó, de még egy besurranó tolvaj is megirigyelte volna ezt a műveletet. Kezemmel lassan rámarkoltam a kilincsre és egy óvatos mozdulattal lenyomtam. Recsegett ugyan, de tenyerem nyomására nyekkenve megadta magát. Kockázatos, de csak ez a lehetőségem maradt, ha nem akarom, hogy holnap elkapjon a pici banya. Az ajtó engedelmesen tárult ki előttem. Nyitva volt. Egész végig nyitva volt és én mégis itt szobroztam előtte! Nem haboztam sokat, fejemet bedugtam és körbekukucskáltam. Egy széles előszoba fogadott, melynek falain díszes festmények lógtak. Lassan bekúsztam és ráérősen végigcaflattam a hosszú folyosón. Rettenetesek ezek a képek, mintha egy kisgyerek kitaccsolását örökítették volna meg, esküszöm az egyiken virsli és nyalóka maradványok díszelegnek. Az ilyen kinézetű cuccot általában a padlóról szokták feltörölni nem pedig kidíszíteni vele a lakást. Érdekes ízlésük van az egyszer biztos...
Nem tartom magam művészléleknek, sosem értettem azokat, akik képesek fél óráig egy alkotást bámulni azzal a címszóval, hogy keresik benne a „mondanivalót". Sokan úgy vélik a készítők üzenni akarnak vagy esetleg az érzéseiket sűrítik bele műveikbe. Szerintem meg a pénz motiválja őket. Ennyi.
- Jó napot! - kiáltottam. Semmi válasz nem érkezett. Nincs itthon? De hiszen az ajtó nyitva volt.
- Hahó, van itt valaki? – próbálkoztam újfent, de szintén eredménytelenül. Hát, ha nincs hát nincs. Végül is teljesen normális, ha valaki tárva-nyitva hagy egy ekkora házat, nem? Naná, hogy nem! Miféle őrült tenne ilyet? Ja hogy Jung Hoseok... így már mindent értek.
Nos, legalább lesz időm kicsit körbenézni, kíváncsi vagyok, miket rejt ez a hatalmas ház. Ha már ilyen lehetőségem adódott, úgy gondolom, kellőképp ki kell használni.

A hányással díszített előszoba egy gigantikus nappaliba vezetett. Nappali? Pff ugyan már, pontosabb kifejezés rá, hogy csarnok, gyakorlatilag simán lehetne itt focimeccset rendezni.
Micsoda fényáradat tölti be az egész teret, természetesen ezekkel a tágas ablakokkal nem is csodálom. A hatalmas szoba falai sötét színben pompáztak, a padlót vérvörös szőnyeg borította. Középen egy gigantikus csillár lógott, amely egy múzeumban is könnyedén megállta volna a helyét. Egy kopott kandalló díszelgett a túloldalon, melyben narancs lángokkal ropogott a fa. Tehát nem elég, hogy üresen hagyta a házat, még tüzet is gyújtott? És én még azt hittem én vagyok az őrült...
Könyvekkel telített szekrények és polcok töltötték ki a nappali háromnegyedét, középen még egy hatalmas garnitúra terpeszkedett, de ezen kívül nem sok bútor lézengett a szobában. Szerintem több könyv van itt, mint a sulikönyvtárban. Vajon mindet elolvasta? Vagy csak ez is dekorációnak van? Ássunk kicsit mélyebbre, kutassunk izgalmasabb holmik után. Kiválasztottam, az egyik kevésbé megtömött polcot, ahol mindenféle kütyü sorakozott. Miközben utamat a szimpatikus bútor felé irányítottam szemem megakadt egy képen, melyen Hosok volt.
Klassz, úgy látszik legalább a modellkedéshez ért.

Fekete-fehér, gyűrött, itt-ott felszakadt; tényleg úgy néz ki, minta régi lenne. Tiszta retrós hangulata van, nagyon tetszik.
Minél többet nézed, annál inkább magával ragad, ugyanis van benne valami, ami megfog és teljesen beránt. Ez az elbűvölő dolog nem más, mint Hoseok őszinte, teljes szívből jövő mosolya. Látszik, hogy boldog, látszik, hogy semmi probléma nem érheti. Eddig még nem láttam így mosolyogni, azonban őszintén remélem, hogy lesz rá lehetőségem a saját két szememmel megtapasztalni. Szabadnak és megállíthatatlannak tűnik a képen, ha tehetném, legszívesebben most beugranék a képbe, hogy én is osztozkodjak vele ebben az örömben; hogy vele élvezhessem én is a pillanatot.
- Ó, Jimin. - törte meg a csendet egy ismerős hang. A váratlan megszólításra összerezzentem. Ezek szerint itthon volt... egész végig. Nézelődésemet félbehagyva megfordultam, hogy üdvözölhessem a mai botrányom tárgyát és az itt létem okát.
Az ember azt hinné már minden szokatlan helyzetre felkészült, ami az életben valaha is érni fogja, viszont a látvány, ami engem fogadott, arra szerintem nem lehet eléggé felkészülni.
Jung Hoseok állt előttem anyaszült meztelenül.