Hoseok visszaszólásomat széles vigyorral jutalmazta.
- Ott a pont. Most akkor hívod a rendőrséget? - röhögcsélt magában. - Csak a verandára jöttem fel.
- Nem kell hívnom, épp bent alszik egy. – mutattam az ajtóra. Arcizmai megfeszültek, szemöldökeit értetlenül összeráncolta.
- Az apám rendőr. – közöltem, mire vonásai lazultak és megkönnyebbült sóhaj kíséretében egy mosolyt eresztett. - Szóval úgy lopózz a teraszunkra.
Csendben bólintott. Kócos, kusza tincsei homlokára hullottak, de még így sem takarták el mogyoróbarna szemeit, melyek vakítóan ragyogtak. Kerek arccsontján feszülő hibátlan bőre pírben virított. Hófehér fogsorát kivillantva nyelvét végighúzta megduzzadt, cseresznyeszínű ajkain, amelybe legszívesebben beleharaptam volna, mint egy veszett kutya.
Na jó, mi van?! Kedves agyam, ha még több ilyen gondolattal tömíted el fejemet, elmehetsz melegebb éghajlatokra! Térj észhez Jimin! Gondolj arra, hogy egy született perverz és még ráadásul szadista is, aki kénye kedve szerint büntetget meg vadidegeneket.
Belső csatáim megvívása közben úgy érzem megfeledkeztem a lényegről, vagyis arról, hogy miért is ácsorog a házunk verandáján.
- Mit keresel itt? – fontam össze karjaimat mellkasom előtt.
- Téged vártalak. - döntötte játékosan oldalra fejét.
- Miért is...?
- Ha már tegnap olyan szépen faképnél hagytál, úgy gondoltam kiengesztelésképp elkísérhetnél a gimnáziumba. – vigyorgott pimaszul, miközben rendíthetetlenül tartotta velem az éles szemkontaktust.
- Kitalálom. Ha nem megyek veled meg leszek „büntetve"? – kérdeztem szemöldökömet felvonva. – Nézd, nem tudom milyen szadista játékot űzöl, de keress magadnak valaki mást.
Nem szólt semmit, csak nézett. Talán elvitte a kis cica a nyelvét?
- Honnan szerezted meg a címem? - tettem fel a következő kérdést. Jogom van tudni, ugyanis, hogy nem tőlem az fix.
- A madarak csiripelték. Gyere, inkább induljunk – búgta csábosan. A tegnap esti kukkolóm után, madarakról a mai nap folyamán már nem szeretnék többet hallani, főleg nem hollókról.
- Miért kéne veled mennem?
- Mert tökéletes vagyok, és mert nincs más választásod. - Váratlanul karon ragadott és mire észbe kaptam már leráncigált a lépcsőn. Erősen szorított, éreztem, ahogy izmaim összeroppannak a szívós mozdulatra. Mégis mennyi erő szorult belé?
- Hallod ez fáj ám! Eressz el, tudok magamtól is menni! – rivalltam rá miközben próbáltam karomat kicsavarni erős markolásából. Szavaim hatására megtorpant és egy hirtelen mozdulattal szembe fordított magával. Intenzív pillantását enyémbe véste. Mintha a magabiztos és beképzelt fiút felváltotta volna egy kis kóbor kutya, akit a rossz gyerekek megrugdostak. Minél hosszabb ideig fürkésztük egymást, szemeiben egyre inkább keserves megbánás és bűntudat tükröződött. Kisvártatva elengedte karomat és szó nélkül elindult az utcán. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen hangulatváltozást. Megtép utána meg hátrahagy? Egyáltalán nem tudok kiigazodni rajta.
- Azt mondtad együtt megyünk, most meg itt hagysz? - kiáltottam utána, viszont válasz nem érkezett; csak ment előre, hátra se nézve. Velem aztán ne szórakozzon! Felkaptam a nyúlcipőt és utánaeredtem. Már az utca végén tartott, de én még mindig loholtam mögötte. Hogy a fenébe halad ilyen gyorsan? Ezer évnek tűnő kínszenvedés után nehezen utolértem és a lassú kocogást végre felválthattam monoton kullogásra. Meggyötört szuszogásomat hallva legnagyobb szerencsémre lassítani kezdett. Ó ha most látott volna a tesi tanárom. Régen erőltettem meg magam ennyire, még az oldalam is beszúrt; reggeli torna pipa.
- Ennyire kifárasztottalak volna Jimin? – érdeklődött egy édes mosollyal megajándékozva. A nevemen hívott... életemben eddig még senki nem mondta ki ilyen szexin ezt az öt betűt. Eddigi fuldokló légzésem, mit a kocogásnak is alig nevezhető gyors sétálásom váltott ki, egy kis ideig visszakerült a normális formájába, egészen addig, míg ki nem ejtette cseresznye színű ajkain nevemet. Szívem hevesebben pumpálta vérem, füleimben csak tempózó lüktetése zengett.
- A futást nem nekem találták ki, sőt, igazából semmilyen mozgással kapcsolatos dolgot nem nekem találtak ki. – sóhajtottam, egy vállrándítás kíséretében. Valami nem stimmel velem. Annen és a szüleimen kívül eddig még senkivel se beszéltem ennyit. Amit meg végképp nem tudok felfogni, hogy miért nem hajtottam még el. Általában ha valaki közeledik felém akarattal vagy akaratlanul is elüldözöm magamtól, ugyanis ez is hozzátartozik a mogorva lajhár szupererőmhöz. Még valami nem hagy nyugodni, amit ki kell puhatolóznom a kis boltos incidensemmel kapcsolatban.
- Ha már így, - vakartam meg zavartan fejem. – voltál kedves elém jönni reggel, kérdezhetek valamit? Mint haver a... havertól. - Mamám, ezt de borzasztó volt kimondani.
- Hallgatlak, haver... - furcsán gesztikulálva a szót, kérdőn fordult felém.
- Komolyan az idősebb nők jönnek be? – hadartam le egy szuszra. Reakciója meglepett, ugyanis hirtelen fékezve megtorpant. Fejét kérdőn oldalra döntve fürkészte arcom, gondolom először azt hitte viccnek szántam. Amint leesett neki, hogy kérdésem halál komoly volt, nemes egyszerűséggel ledöbbent, aztán kitört belőle a nevetés. Ilyen kacajt régen hallottam utoljára.
- N-nhem khapok lhe-ve-gőt! - vállai fel-le rázkódtak, testével előregörnyedve fogta hasát a hangos röhögéstől.
- Komolyan kérdeztem. Tudod, végignéztem ám a pénztárosnőcivel való enyelgésedet és csak úgy mellesleg megemlíteném, rendkívül kellemetlen volt. – Beleborzongok már abba is, ha csak felidézem ezt az emléket.
Megfékezhetetlenül nevetett továbbra is. Komolyan, mintha az év poénját sütöttem volna el neki. Mi ezen olyan vicces? Láthatóan nem fog egy ideig választ adni kérdésemre, így feldobtam a következőt.
- Miért nem tudtad kinyitni a hűtőt? Az előbbi szorításod nem arról árulkodik, hogy te olyan gyenge alkatú lennél.
Száját válaszra nyitotta, de mintha meggondolta volna magát, ajkait szorosan összepréselte.
- Ahonnan jövök, ott nem volt ilyen. – suttogta alig halhatóan, lesütött szemmel.
- Nem volt ilyen? Ez a fajta hűtő porosodik minden boltban körülbelül tíz éve. – néztem rá hihetetlenkedve. Mégis honnan költöztek ide? Valami tanyáról?
- Hát, nálunk nem volt ilyen... - vakarta meg tarkóját.

Az eddigi csevegésünket felváltotta a hallgatás, utunkat csendben folytattuk, némán sétálva egymás mellett. Ó, de ha azt hiszi, hogy ennyivel beértem, akkor nagyon nagyot téved. Hogyha egyszer rápörgök valamire, még ha vaslapáttal csapnak agyon, akkor sem nyugszom.
- Mi volt az a nagyon fontos teendő, miközben megzavartalak? – Azt már ugyan nem tettem hozzá, hogy büntetéssel is fenyegetett miatta.
- Vadászat közepén tartottam, mikor te betoppantál, ezzel kizökkentve szórakozásomból. – mosolygott mintha csak egy teljesen normális, mindennapi mondat hagyta volna el a száját. Nem tudtam eldönteni, hogy most komolyan gondolta, vagy csak teszi nekem az eszét és megpróbál belőlem egy komplett idiótát csinálni. Mire vadászott egy kisboltban? Akciókra? Másra nem igen lehet ott. Tágra nyílt szemekkel bámultam, arcomról sütött az értetlenkedő kifejezés, ezt tetézték még nagy pislogásaim is.
- Innen hallom, ahogy villámsebességgel pörögnek a különbnél különb összeesküvés elméletek gondolataidban. – vigyorgott gonoszan. – Ne vedd komolyan, csak vicceltem. Nem szeretném ha itt helyben kiégnél a sok megerőltető agyalás miatt. – gúnyolódott. Hófehér fogsorát kivillantva felnevetett, majd egy nem várt mozdulattal tenyerét finoman végigsimította fejemen. Hosszú ujjaival beletúrt hajamba és lágyan megcirógatta. Megdöbbentő tette meglepően kellemes érzésekkel halmozta el szervezetem. Mi ez? Agyam felháborodással ellenkezik ellene, azonban testem elárul. Nem löktem el kezét, nem húzódtam el, csak hagytam, hogy ujjai felfedezzék fejem minden pontját. Bőröm érintésére bizsergett, testemen mámorító inger futott végig, minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, miközben ujjaival hajtincseimmel játszadozott. Fejem cirógatását abbahagyva, kezét finoman visszahúzta, közben elégedett mosoly telepedett arcára.
Fenébe! Túlságosan elragadott a hév. Kipirult arcom és hangos zihálásom lebuktat, tagadni sem tudnám mennyire élveztem. Tökéletesen elérte célját, egyetlen mozzanatával elérte, hogy leakadjak a témáról és elfelejtsek mindent, amit még számon akartam kérni rajta. 

Az út hátralévő részében némán ballagtunk egymás mellett. Nem az a tipikus kínos, feszengős csend lebegett körülöttünk, hanem inkább olyan nyugtató csend. Furcsamód felszabadultnak éreztem magam a társaságában.
Hoseok nyugtató jelenléte nem csak a boltos kételyeimet felejtette el velem, hanem azt is, hogy az iskola társadalmi rangsorában hol is a helyem. Az eddigi felhőtlen kedélyállapotom hamar szertefoszlott, ugyanis a gimihez érve teljesen más hangulat fogadott. Az épületbe belépve, újdonsült kísérőmmel az oldalamon, nem nagyon nyerte el a diákok tetszését, és ennek hangot is adtak. Mindenhonnan szúrós pillantásokat kaptam, a folyosón végighaladva voltak, akik összesúgtak a többség csak ledöbbenve bámult minket. Sokak arcán értetlen kifejezés ült, gondolom nem tudták összerakni, hogy is csapódhattam be PONT én Jung Hoseok mellé. Megint csak sikerült elérnem, hogy a figyelem középpontjába kerüljek. Csúcs. Nyakamat behúzva sprinteltem végig a felháborodott diáktömegen.
- Mi lesz az első... - kezdtem bele mondatomba, de akinek szántam volna, nem volt sehol. Az eddig mellettem sétáló Hoseoknak hűlt helyét találtam csak.

***

Miért ilyen halálosan unalmas a kémia? Nem viccelek, már megszámoltam a falon lévő repedéseket, majd végezve azzal áttértem a padlón lévő koszfoltokra. Anne mellettem újfent csak, - változatlanul - a telefonját nyomkodta. Látom őt is nagyon leköti, ahogy az öreg patkány magyarázza az anyagot. Váratlanul megrezzent telefonom a zsebemben. Ki írhat ilyenkor? Óvatosan előhúztam nadrágomból, majd kíváncsian lestem, milyen értesítést kaptam. Hát ki is küldene nekem kémia óra alatt üzenetet? Természetesen Anne. Rákattintva megnyitottam és már lélekben készítettem fel magam a szívbajt okozó eseményekre. Nála aztán sose lehet tudni, mire számítsak...

Az ebédlőt ellepte a sok éhes tanuló, csak úgy özönlött be a bejáraton a hatalmas tömeg.
- Kólám! – huppant le mellém szokásos törzshelyünkre Anne. – Várod már a bulit?
- Amire nem is akarok elmenni? Igen, roppantul. – feleltem unottan almámba beleharapva.
A gimi minden évben rendez a friss gólyáknak egy kisebb „üdvözlő" vagy inkább „beavató" bulit. Tömören összefoglalva; telerakják a lábszagú tornatermet giccses díszekkel, szereznek egy olcsó dj-t, és a puncsba alkoholt kevernek.
Emlékszem még kilencedikesként én is nagyon izgatott voltam miatta, – tudom, szinte már hihetetlenül hangzik – ugyanis ez volt életem első partija. A felsőbb évesek sokat áradoztak róla, bíztattak minket, hogy menjük el, mert tuti jól fogjuk érezni magunkat és kár lenne kihagyni. Csak aztán hamar rájöttem, hogy ez mind kamu. Mézes-mázas szövegekkel csábítottak minket, hogy a belépőre fizetett pénzünket a suli kosárcsapatának eszközeire fordítsák. Mióta rám cuppant az az izomagyú banda, még annyira sincs kedvem támogatni őket anyagilag, meccsezzenek csak a büdös, ősrégi mezeikben, míg az rájuk nem rohad.

Semmi kedvem, hogy a péntek estémet is még bent töltsem a suliban egy rakat bezsongott diákkal. Ha választhatnék, inkább az alvás mellett döntenék, de természetesen nekem aztán semmi beleszólásom se lehet az ügybe, mert ha egyszer Anne elhatározta, hogy elráncigál magával; onnantól kezdve nincs kiút számomra.
- Sziasztok! – társult egy mosolygós lány is asztalunkhoz. Őt látásból ismerem, amikor Anne épp nem a mi osztályunkban szórakoztat engem, akkor vele szokott beszélgetni. Aranyos lány, szőke tincseit apró hullámok borítják és mindig széles vigyor van az arcán.
- És befutott Sarah is. Szupi! Akkor egyeztessük a közelgő bállal kapcsolatos terveinket. – tapsikolt lelkesen dinka barátnőm. Teljesen be van zsongva, csak tudnám mitől. - Saraht ejtette a seggfej csávója, így hozzánk csapódik. Tehát, aznap tali nálam hétkor, ha elkészültünk együtt szépen átmasírozunk a gimibe és csapatjuk a bulit hajnalig! - A vigyori lány Anne kijelentésére heves bólogatásba kezdett, majd egyszerre mindketten hatalmas bociszemekkel fordultak felém. Na ne már, ha így néznek persze, hogy kénytelen vagyok belemenni. Szeretnék még sokáig élni, de ha most elutasítom ezt az ötletet, nem fogok.
- Jó! Rendben, megyek. – adtam be a derekam. A két lány örömében felvisított, majd sejtelmesen összemosolygtak. Már is rossz előérzetem van. És sajnos mennyire ráhibáztam...
A nagy zajongást éles csipogás szakította meg. A falon porosodó hangosbemondó recsegve, ropogva megszólalt.
- Park Jimin. - szólalt meg egy karcos női hang. - Kérem fáradjon a titkárságra.
Ereimben megfagyott a vér, erősen szorítottam a tálca szélét, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek. Mégis mi történt? Megint belekeveredtem valamibe, amihez semmi közöm?
Hátrébb csúsztatva székem, felálltam kényelmes helyemről, minek következtében az ebédlőben minden tekintet rám szegeződött. Páran összesúgtak, volt aki csak egy gúnyos mosolyt villantott amolyan "ezt most megszívtad" fejjel. Erőt véve magamon kiballagtam az ajtón és elindultam a titkárság felé. Remélem tényleg csak valami félreértés történt, mert akárhogy töröm a buksim, nem rémlik, hogy bármi büntetendő tettet nem követtem volna el. A folyosó végén megpillantottam az iroda kopott ajtaját. Lépteim lelassultak, a gyomrom görcsbe rándult, ezer meg ezer kifogás futott végig agyamon, viszont teljesen eredménytelenül, hiszen nem is tudom az idehívatásom okát.

Most ugrik a majom a vízbe, itt az ideje a pillanatnak, mikor minden kiderül. Kezemmel rámarkoltam a rozsdás kilincsre és finoman toltam lefele. Nagy nyikorgással engedelmeskedett és a következő pillanatban már egy rendetlen íróasztal látványa fogadott. Kíváncsian beléptem a kis helyiségbe. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögöttem, mintha ezzel jelezte volna; innen nincs kiút.
- Park Jimin? - bújt elő a régi monitor mögül egy kis néni. Eddig észre se vettem, hogy ücsörgött ott valaki a káoszba borult asztalnál.
- I-igen. - válaszoltam idegesen.
- Foglaljon helyet. - intett az asztallal szembe lévő poros kanapéra. Nem mertem ellenkezni, szófogadóan lehuppantam a nekem kijelölt helyre. Feszülten kapargattam a karfáján elkopott bőrhuzatot, míg a pici néni pötyögött valamit régi gépébe. Amint befejezte munkáját, arrébb húzódva rám fordította minden figyelmét.
- Ön Jung Hoseok barátja, jól tudom, ugye? - mormolta nagyokat pislogva közben. Kérdésére bizonytalanul bólintottam. Azért pontosítanék, inkább zaklatóm, mint barátom... de mi köze lehet az ügyemnek Hoseokhoz?
- Ezt a levelet el kell vinnie hozzá. - lóbált meg egy fehér borítékot orrom előtt. - Magának kell személyesen átadnia.