Egy borzalmas éjszakán estem át. Egy olyan gyötrelemmel teli éjszakán, melyhez foghatót még legádázabb ellenségemnek se kívánnék.
Soha nem tapasztaltam még ilyen hatalmas fájdalmat, amit aznap este. Legkegyetlenebb módon kínzott szüntelenül ott, ahol csak ért. Bárcsak testi fájdalom lett volna, hiszen azon – a megfelelő körülmények között, egy hozzáértő segítő támogatásával – sokkal egyszerűbb enyhíteni. Mindössze az elején kellemetlen, akkor kell a legjobban kitartani és tűrni, míg ellátják a sérülést, azonban utána már jóval elviselhetőbb. Csakhogy a lelki fájdalom ennél ezerszer rosszabb. Bármennyire igyekszel begyógyítani megsebzett darabkáid, sehogy sem fog javulni a helyzet. Mindhiába próbálkozik az ember akármilyen módszert is vet be, a végeredmény mindig ugyanaz; teljes megtörtség.
Akárhogy kísérleteztem vele, nem sikerült elfelejtetnem magammal a péntek éjjeli esetet, melynek szemtanúja voltam. Minél jobban erőlködtem kitörölni, annál többször, ráadásul egyre élénkebben játszódott le fejemben újra és újra. Kérdések áradata tömítette meg fejem, melyek szüntelenül próbálták megzavarodott elmém a teljes őrületbe kergetni. „Miért nem segítettem Sarahnak? Miért nem tudtál megmozdulni? Vajon mi lett a másik lánnyal? Hogy érezheti most magát? Hoseok meglátott? Ha észrevett miért nem végzett még velem? Miért nem ölti még meg...?"
Mint egy ördögi kör. Beszippantott magával, s továbbá elereszteni már nem ereszt.
Féltem, hogy mi lesz, ha minden napvilágra kerül. Szemeim előtt már láttam a híradó sávon végigfutó címsort: „Tragikus halál. Egy fiatal lány holttestére talált rá a rendőrség."
Előre tudom, biztosan állattámadásként tűntették volna fel, hiába nem az volt. Ez a legegyszerűbb módja, miképp a lakosság közérzetét nyugalomban tudják tartani. Vigyázniuk kell, hiszen ha a színtiszta igazságot mondanák, garantáltan végigsöpörne a városon egy kolosszális felfordulás. Végül is, ki élne szívesen egy olyan helyen, ahol egy rejtélyes gyilkos, vámpírosdit játszik? Mert tuti ez lenne. Bele se gondolnának, hogy esetleg valóban egy vérszívó az emberölő, mivel az túlságosan valótlan volna. Elkönyvelnék egy pszichopatának és ennyi. Értem én, hogy így nem kell tartani a káosz kitörésétől a városban, azonban mégsem tartom a legeslegjobb megoldásnak.
Szorongtam attól, ha mégis valamilyen úton-módon kitudódik minden, nem fog sokáig tartani az se, hogy rájöjjenek az okokra, sőt vele együtt a körülményekre is. A rendőrségnek csak pár lépésbe, vagy akár csak pár kattintásba került volna, és puff, egy titok sem maradt volna előttük elrejtve. Pusztán egy utcán elhelyezett kamera, és már minden kirakós darabka meg is van. Ha esetleg lett volna ilyen felvétel arról az éjszakáról, egyből beidéztek volna szemtanúként. Ezt a folyamatot, továbbá a vele járó bonyodalmakat szerettem volna a lehető legmesszebb elkerülni. Tartottam tőle, hogy tényleg megfejtenek mindent. Rájönnek Hoseok titkára, szörnyszülöttnek titulálják, illetve azután ki tudja mit műveltek volna vele. Vicces, sőt már ironikus, miszerint rettegek tőle, ennek ellenére a legjobban is aggódok érte.

A rengeteg viszolygásom közül valamiért egyik sem következett be. Nem mintha nem könnyebbültem volna meg, viszont furcsálltam. Gyorsan elrepült a hétvége, de ennek a szörnyű gyilkosságnak se híre, se hamva, még csak eltűnt személyként sem jelentették be. És ebben tízezer százalékban biztos vagyok, ugyanis minden nap fél óránként kérdezgettem apát arról, hogy értesítették-e valami újabb esetről. Amennyit faggattam erről, kétségtelenül is egyfajta gyanakvást indítottam el benne, minek következtében egyre szúrósabban méregetett. Hiába próbált nyugtatni, egyszerűen nem bírtam magammal. Nekem nagyon nem stimmel itt valami. Meghalt egy ember! Meghalt egy ártatlan lány, még sincs semmilyen hír sem róla. Ez normál esetekben nem így szokott működni. Ó, ja már mindent értek. Ugyebár normál esetekben... de ez egyáltalán, még csak egy parányit sem nevezhető normálisnak. Jelenlegi világom belépett, egy ismeretlen, szürreális dimenzióba.
Momentán az aznap éjjel történt megrázó balesetről, rajtam, Hoseokon és azon a lányon kívül senki sem tud. Nem hagy nyugodni egy érzés, mely egyre jobban motoszkál bennem, hogy esetleg valaki a háttérből irányítja a szálakat. Kénye-kedve szerint húzogatja a cérnákat, és ha úgy gondolja, egy mozdulattal elvágja őket. És mégis kinek lehet akkora befolyása, miszerint akár egy gyilkosságot is képes elsöpörni a föld színéről? Csak egyetlen ilyen személyt ismerek, történetesen a szadista szörnyeteget, Hoseokot. Ki kell derítenem miként művelte mind ezt. Muszáj megtalálnom az egyetlen embert, aki még ott volt, amellett látott is mindent. Meg kell keresnem azt a lányt.

***

Hétfőn célirányosan léptem be a gimnáziumba. Egész délelőtt megrögzült kereső üzemmódba kapcsolva kerestem. Rajtam kívül ő az egyetlen, aki ott állt és szemtanúja volt az egésznek. Minden helyiséget bejárva mindhiába kutattam kétségbeesetten, nem akadtam rá. A gimnáziumban lévő összes használható termet átnéztem, az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy esetleg elkerültük egymást. Bár belegondolva, lehet otthon maradt. Megértem, hiszen miután barátnőm az én szemem előtt lehelte volna ki élete utolsó szilánkját, nekem sem pont az lenne a legfontosabb dolgom, hogy bejöjjek a suliba. Biztosan fél. Retteg, mert nem érti mi történhetett. A helyében én is elzárkóznék, ezt követően természetesen ki sem dugnám az orrom. Viszont most más a helyzet. Jelenleg én nem élhetek ilyen lehetőséggel. Egyszerűen nem tehetem, hogy újra elmenekülök a valóság elől. Muszáj egyben tartanom magam, nem eshetek szét, ki kell derítenem pontosan, hogy mi folyik körülöttem. Erősnek kell maradnom, ha nem lépek, rajtam kívül a senki se fog. Ugyanis jelenleg én vagyok az egyetlen, aki ezekkel az információkkal rendelkezik.
Korgó hasam félbeszakította lelki tépelődésemet. Hát akkor nincs mit tenni, végül is nem ellenkezhetek gyomrommal; irány enni! Beléptem a nyüzsgő ebédlőbe a jól megérdemelt moslékom elfogyasztásáért.
Hogy lehet ekkora szerencsém? Vagy inkább balszerencsém...? Mikor már épp fel akartam adni, hogy bármikor is rátalálok, ott terem előttem. Habár lehet jobb lett volna, ha mégsem botlok belé, ugyanis a menza közepén ült viháncoló barátnőivel körbevéve. Egyre több és hangosabb röhécselés hallatszott attól az asztaltól.
Hát ez kész! Nem hiszem el. Hogy képes gond nélkül kacarászni, széles vigyorral az arcán?! Egyáltalán, hogy képes ilyen felhőtlenül ott ülni, és úgy mosolyogni, mintha mi sem történt volna? Legszívesebben odarobogtam volna, hogy egy alapos kiosztásban részesítsem, de mint tudjuk, én nem vagyok Anne. Ő simán megtenné mindenféle hezitálás nélkül, viszont én még csak nyomába se érhetek. Nem szeretek konfliktusokba keveredni, mindig is vihar nélküli békepárti voltam. Elég hírnevet szereztem már magamnak, nem szorulok rá még több értelmetlen pletykára. Kezdetben tűrhető volt, mert akkor még senki voltam, csak egy kukacnak számítottam, akit mindenki kikerült, vagy rosszabb esetben átgázoltak rajta és megtaposták. Azután megaláztak, kigúnyoltak, majd végezetül egyik pillanatról a másikra elkönyveltek gyilkosnak. Ha most berobbannék oda rendezkedni, még az idegbeteg jelzőt is rám ragasztanák. Nincs nekem erre szükségem...
Mielőtt bármi meggondolatlan dologba kezdhettem volna, becsengettek. Kivételesen hálás vagyok ennek az ocsmány csörömpölésnek. Ki tudja mi történt volna, ha nem szólal meg...
Irány órára! Legalább ott lesz időm alaposabban átgondolni.
Rosszul hittem, ugyanis „kedves" tanár urunk úgy határozott, ma röpdolgozat lesz a tanóra fő anyaga. Mondhatom mennyire repdestem az örömtől, természetesen semmit sem tudtam. Egy büdös szót sem írtam fel a lapra nevemen kívül. Ameddig a többiek eszeveszett üzemmódba körmölték kétségbeesetten a fejükből előkoppintott tippeket a papírra, én ehelyett a falat bámultam. Ez is karó lesz. Nem nagy ügy, majd kijavítom. Talán. Valamikor.
A csengő hangos csörömpöléssel szakította meg kínkeserves unalmamban való gyötrődésem. Hirtelen feloldozva a kemény tanóra alól, táskámat felkapva boldogan spuriztam ki az osztályból. Na most, hogy fogom megtalálni? Az előbb marha nagy mákom volt, azonban nem tudtam élni vele. Olyan környezetben volt, ahova nem szívesen vonultam volna be. Az lenne számomra a tökéletes, ha úgy futnék vele össze, mikor teljesen egyedül van. És erre mégis mennyi az esély? Lássuk be, elég csekélyke. Pedig ha ez valóra válna, akkor talán még beszélni is mernék vele. Még a nevét sem tudom. Anne biztos ismeri, csakhogy őt nem szeretném belevonni ebbe az egészbe. Ha megkérdezném, első dolga lenne kíváncsiskodni, és akárhogy bolygatná a szálakat, a végén Sarah is szóba kerülne, róla pedig nem tudom mit mondhatnék neki...

Döntöttem! Az vadászatomat elhalasztom holnapra, talán több sikerem lesz, mint ma.
Végigsprintelve a megszokott, otromba folyosón, kivágtam az iskolából kivezető ajtót. Átszáguldásom a tárt kijáraton frontális ütközésbe torkollott. Míg én elmélyedve gondolataimban indultam kifelé, valahogy elkerülte figyelmem egy másik személy, aki viszont ezzel egy időben befelé szeretett volna haladni. Váratlan összetalálkozásunk után halk nyekkenés hagyta el a kintről jövő száját. Ezt követően hosszú hajzuhatag lebbent szemem előtt, majd egy puffanással földre került. Nekem vele ellentétben nagyobb mázlim volt, hiszen én csak megtántorodva kapaszkodtam bele a mögöttem lévő ajtó oldalába. Sikeresnek bizonyult mentőakcióm, ugyanis elkerültem a kemény talajba való becsapódást. Feleszmélve az ütközés utáni pánikból, gyorsan az általam felöklelt hölgy segítségére siettem.
- Jól vagy? – kérdeztem, miközben kezem felsegítő szándékkal nyújtottam felé.
- I-igen. – állt fel tenyeremet szorongatva. – Csak kicsit meglepődtem.
Na ne! Ilyen nincs! Komolyan kezdem úgy érezni, hogy kezd megszeretni engem a világ. Csak nem megenyhült a kőszívű sorsom? Aki után egész nap loholtam, most itt áll előttem. És ráadásul teljesen EGYEDÜL! Nincs vele egyik viháncoló barátnője se, csak ő egymagában. Ez az! Jimin! Ez a szerencsenapod! Vagyis inkább mégsem, nem kiabálom el. Mikor legutoljára így éreztem, egy szadistát kaptam a nyakamba, pontosan ezért, jobb, ha nem mondok semmit.
- Ne haragudj! Az én hibám. Nem láttam, hogy jössz. – sóhajtottam kerülve a szemkontaktust.
- Semmi baj! – nevetett fel szoknyáját porolgatva közben. – Én is figyelmetlen voltam.
Megint mosolyog. Nem értem, hogy érhet ilyen felhőtlenül fülig a szája? Ezt egyszerűen nem tudom szó nélkül hagyni.
- Hogy tudsz így mosolyogni? Főleg azok után. - Kérdésemre értetlenkedve fürkészte arcom.
- Tessék? Nem igazán értem. – heherészett zavartan. – Mi után?
- Péntek este. Nem emlékszel mi történt a bál után?
- De. Hazamentem.
- Hazamentél? Ennyi? - bukott ki belőlem.

- Igen. Miért? - kíváncsiskodott fejét kérdőn oldalra döntve.
- Hiszen Sarah és te...
- Ó, tényleg. - szakított félbe. - Mi a helyzet vele? Nem volt suliban se és hiába hívtam, nem válaszolt. Esetleg te beszéltél vele? Tudsz róla valamit? Jóban vagytok, nem?
Micsoda? Mégis mi a fene folyik itt?! Komolyan nem emlékszik arra, ami történt? Ekkora trauma érte, hogy átmenetileg amnézia lépett fel nála? Vagy csak szimplán megjátssza? Esetleg én tévednék? De hiszen ott volt! Láttam! Hoseok elindult felé és...
- Tehát azt állítod, hogy a bál után egyenesen haza mentél? - tudakoltam döbbenten.
- Igen! - bólogatott hevesen. - Figyu, most mennem kell. Itt hagytam valami és csak azért jöttem vissza.
Befejezve egyre értelmetlenebb szóváltásunkat, kikerült, majd végigfutva a folyosón, eltűnt szemeim elől. Nem hiszem el, teljesen olyan, mintha nem emlékezne semmire. Azonban az lehetetlen. Láttam, hogy Hoseok csinált vele valamit, de mégis mit? Hipnotizálta? Megidézte, hogy felejtse el? Képes ilyenre?! Az előbbi alapján nagyon úgy tűnik, hogy igen. Erősebb ellenséggel állok szembe, mint azt hittem...
Kiszáguldottam a gimiből és meg sem álltam hazáig. Feltrappoltam a lépcsőn, majd feltéptem szobám ajtaját. Belépve birodalmamba egyből szembecsapott egy igen intenzív változás, méghozzá az asztalomon tátongó üres felület. Ahol azon a borzalmas éjjelen, mikor is az érzelmeimet kiöntő papírt hagytam, most annak csak hűlt helyét találtam. Ez most... ugye nem? Jézusom! Apa vagy anya esetleg bejött a szobámba? Miért pont most? Vajon észrevették? És ha igen, akkor elolvasták? Ne ne ne! Az nem lehet!
Nyugi, higgadj le! Gondolkozz ésszerűen, előfordulhat, hogy pusztán leesett. Talán csak becsúszott valahová, vagy az is megeshet, hogy nem is az asztalon hagytam. Elég szörnyű állapotban nyűglődtem az éjjel, az emlékeim minden bizonnyal nem a legbombabiztosabbak. Berobogtam és tanácstalanul rángattam ki a fiókokat. Itt kell lennie, itt kell lennie valahol! Akármennyire huzigáltam az asztalt előre-hátra, a papír nem került elő. Akkor ezek szerint tényleg megtalálták? Most mit gondolhatnak? Lehet már együtt tervezgetik, hogy benyomnak egy idegbetegeknek szánt intézménybe. Mennyi esélyem van kimagyarázni, hogy nem őrültem meg?
- Semennyi. – érkezett egy váratlan válasz hátam mögül. Összerezzenve a meglepő hangra, ijedten pördültem meg tengelyem körül. Szemeim tányérnagyságúra dülledtek, csaknem kiestek a helyükről. Egy hang se jött meghökkenéstől tátva maradt számon, egyszerűen köpni-nyelni nem tudtam. Mégis honnan tudta épp min pörgött az előbb agyam...?
- Nem, nem tudok olvasni mások gondolataiban. –sóhajtott zavartan felnevetve. – Egyszerűen csak rád kell néznem, az arcodra van írva minden.
Komolyan rá kéne már szerelnem egy kis csengőt vagy valami ilyesmi, hangot kibocsátó eszközt. Akkor legalább nem kapnék tőle állandóan szívrohamot, mikor váratlan tűnik fel környezetemben.

Jung Hoseok mindig ki tudja választani a legtökéletesebb alkalmat arra, hogy akkor bukkanjon fel, mikor egyáltalán nem számít rá az ember. És én még azt hittem, hogy az esti rohamomat, melyet arra a papírra vetettem, anya vagy apa találta meg és olvasta el. Őszintén szólva rettegtem ettől a gondolattól, ugyanis nem akartam őket is magammal rántani ebbe a káoszba, ami jelenleg körülöttem uralkodik. Viszont a legrosszabbal még csak nem is számoltam. Az az elmélet, miszerint majd pont Jung Hoseok fogja az ágyamon terpeszkedve a legmélyebb érzéseimet olvasgatni, minden agyvelőmben megforduló lehetőséget felülmúlta.
- Hmm, nem is tudtam, hogy egy igazi költő veszett el benned. – vigyorgott önelégülten. – Különösen tetszik ez a végén lévő megbotránkoztatás. „... Ha nem tartom a szám, eljön értem és megöl. Meg fog ölni. Mert egy szörnyeteg." – olvasta fel, magát teljesen beleélve, ezt kiegészítette még szenvedélyes gesztikulációjával, mintha csak egy színdarabot adott volna elő. - Nagyon tetszik. Tökéletesen sikerült az olvasó számára átadnod azt a hátborzongató rejtélyesség érzetet.
- É-én n-nem... - dadogtam.
- Ó, egyet se félj! – ugrott fel a matracról. Lassú léptekkel elindult felém, mire én ijedten lépkedtem hátra, minél messzebb sasszézva tőle. Fölöslegesen igyekeztem olyan fürgén távolodni a hozzám közeledő ragadozótól, hiszen mire pislogtam egyet, már közvetlen előttem állt.
- Most meg fogsz ölni? – kérdeztem elhaló hangon. A félelem lebénított, testem átadta magát a reszketésnek.
- Dehogyis. – durmolta igézően. Hirtelen hátam mögé suhant, és mire feleszméltem, egyenletes szuszogása már hátulról cirógatta nyakam, éreztem, ahogy egyre közelebb hajol. Szívem torkomban lüktetett, fülemet csak az egyre gyorsuló dübörgése telítette meg.
- Még nem foglak. – súgta gyengéden. Testem összerándult tettére, hátborzongató inger futott át szervezetemen, heves rémületet kiváltva maga után. Eluralkodott felettem a rettegés. Teljesen magába szívott, hiába próbáltam épp ésszel gondolkodni, avagy irányítani saját magam, a félelem ellen nem győzhettem. Mire bármit reagálhattam volna remegésen kívül, villámsebességgel elém suhant és ámulatba ejtő tekintetét enyémbe fúrta.
- Ne félj. – emelte gyengéden arcom két tenyere közé. Hüvelykujjával egy óvatos mozdulattal végigsimított alsó ajkamon. – Gyors leszek ígérem. Nem fog fájni.
Az utolsó kép, mit még megpillantottam, hogy arcizmai gyengéd mosolyra húzódnak.Ezt követően képszakadás.
Teljes sötétségbe burkolózott minden...