Elérkezett a várva várt bál napja... már akinek.
Hogy nekem biztos, hogy nem ez lesz életem legszebb emléke az hétszentség! Ó, és miből is sejtem ezt? Abból, hogy jelenleg egy rózsaszín habos-babos ágyon kuporogva szemtanúja lehetek annak a látványnak, melytől a maradék agyi kapacitásom is BUMM, felrobban.
Anne és a hozzánk csapódott Sarah egy szál fehérneműben rángatóznak, miközben ide-oda ugrálva vonyítanak. Elméletben ők most karaokéznak. Aha persze, ha ez ének és tánc akar lenni, akkor én meg Isten vagyok.
- Ezért volt olyan életbevágó, hogy idejöjjek? – kérdeztem megpróbálva túlordítani a hangos zenét.
- Most miér'? – nyafogott Anne. – Gyere gyilkosom! Csatlakozz te is!
- Kösz. – húztam a szám. – Inkább kihagynám.
- Na gyere! Csak dobd le a pólód és rázd! – vigyorgott. Anne mondatára Sarah jót kacarászott, majd visszacsatlakozva a zenéhez ismét belekezdett trillázó szólamába. Ha már most így viselkednek, úgy hogy még nem is ittak semmit, mi lesz akkor, ha már alkohol is kerül beléjük? Uram atyám, valamiért nem igazán szeretném megtapasztalni, hogy becsiccsentve mikre képesek.
- Ugye felfogtad, hogy még mindig nem vagyok meleg? Tehát, miszerint ti egy HETERÓ, ráadásul serdülőkorban lévő fiú előtt nudiztok, nem épp a legbölcsebb döntés.
- Aj ne keménykedj kóla! Tudom, hogy akarod. – harapott rá ajkára egy csábos mosoly kíséretében.
- Hülye! – dobtam fejének a hozzám legközelebb eső párnát. Sarah hasát fogva nevetett a civakodásunkon. Legalább van, aki jól szórakozik ezen az átkozott napon...
- Ó már ennyi az idő? – nézett ijedten órájára, miután nehezen befejezte hahotázását. – Gyorsan! Készülődjünk!
És én még azt hittem már túl vagyunk a nehezén. HÁT NEM! Rá kéne már jönnöm lassan, hogy elég rosszul tippelek. Ami ezután következett, egy hurrikánhoz tudnám hasonlítani. A káosz, amely eluralkodott a szobán, eléggé, hogy is mondjam...? Sokkoló volt.
Ez a két dinka fel-alá futkorásztak, miközben azon hisztiztek, hogy soha nem fognak elkészülni. Miután kizúdították az összes ruhadarabot a szekrényből, egy hatalmas kupac tornyosult az ágyon. Csak az tartott egy óráig, mire kiválasztották mit akarnak magukra aggatni. Természetesen a legszűkebb darab mellett döntöttek, melynek következményképp egymást kellett belepasszírozniuk. Anne izomból húzta felfelé a cipzárt Sarah hátán, viszont az utolsó részen megakadt. Pár órája még nem is sejtettem, hogy valaha is nézője lehetek egy valóságos kínzásnak. Az a kép, hol Sarah az ágy szélébe kapaszkodva fuldoklik, közben Anne mögötte egyre erősebben ráncigálja azt a szerencsétlen cipzárt, csak enyhén nevezhető kiábrándítónak. Annyi filmet láttam már, miben mutatták, hogy a lányok miképp készülődnek, de így ebben a helyzetben valahogy jelentőségét vesztette. A valóság szöges ellentéte annak a rózsaszín köddel körbevett filmes jeleneteknek. Egy pankrátori birkózáshoz tudnám hasonlítani, mint sem egy öltözködéshez. Nem is értem, egy pillanat alatt magamra kaptam egy inget, begomboltam, megigazítottam gallérját és készen is voltam. Ez tartott kábé három percig. Hogy ők mégis mit tudnak egy óráig csak öltözködéssel babrálni, soha nem fogom megérteni szerintem.
Miután lezajlott ez a hosszadalmas és fájdalmas folyamat, következett a haj. Hirtelen előkerült mindenféle kütyü. Volt köztük olyan is, melyhez még csak hasonlót sem láttam eddig. Fúró, kalapács, és egy polip...? Ezeket mind a hajukra fogják használni? Mamám!
Sorra váltogatták őket, olyan sebességgel dolgoztak, hogy csak úgy kapkodtam a fejemet. Bezzeg az öltözködéssel nem tudtak ilyen hamar végezni. Na de a legvége, a legidegesítőbb része ennek az egésznek; a nyafogás. „Olyan kövér vagyok! Olyan ronda vagyok! Mégis hogy áll rajtam ez a ruha? Úgy nézek ki, mint egy zsák krumpli! Ó anyám hogy sminkelhetek ilyen bénán? Most úgy festek, mint egy bohóc!"
Oké, nálam itt telt be az a bizonyos pohár. Felpattantam és karon ragadtam mindkettőt.
- Gyönyörűek vagytok! - húztam őket kifelé az ajtón. – Na menjünk!
- Ó Jimin! Hogy lehet, hogy nincs barátnőd? Olyan édes vagy. – kuncogott Sarah, miközben életveszélyes magassarkújában totyogott le a lépcsőn. Anne erre a kérdésre sejtelmesen megveregette vállam egy csintalan mosollyal megajándékozva.
- Ebbe a beszélgetésbe nem szeretnék újra belefolyni. – vakartam meg zavartan tarkóm. Épp elég volt Anneval átrágni ezt a témát, nem nagyon csábít, hogy még egyszer fejemhez vágják a hímsoviniszta jelzőt.

Pár órája még nem gondoltam volna a lányokról, hogy – igazából nincs értelme szépíteni – állatok. Persze Anne mellett nőttem fel, sok furcsasághoz hozzászoktam, viszont két lány esetén már nem igazán tudom mi a teendő. Elég hihetetlenül fog hangozni, de hálás vagyok, hogy mégis sikerült ennek a két gyagyásnak kirángatniuk otthonról. Így legalább, még ha csak egy kis időre is, de elszabadulhatok az elmémet egyre jobban kísértő gondolatoktól. Bár én még mindig jobban támogattam volna egy filmezős estét, mintsem egy bálozós éjszakát, de úgy látszik, ezzel kell most beérnem.
A városban erősen érzékelhető volt a buli közeledte, az utcákon fiatalok tömege szállingózott a gimi épülete felé. Mi is közéjük tartoztunk, ugyanis a két lány engem befogva középre, karomba csimpaszkodva ugrabugrált mellettem. Hosszas gyaloglás plusz heves vihogásáradat után épségben megérkeztünk a kijelölt helyre. Épségben? Ugyan, én már idegileg teljesen halott vagyok.
Belépve a hatalmas tornaterembe legszívesebben hazafutottam volna. Pontosan az a kép tárult elém, amit elképzeltem. Csili-vili, ízléstelen díszek csüngtek a plafonról, a hatalmas reflektorok csak úgy árasztották magukból a fényáradatot, melyek időközönként megváltoztatták színüket. A hangfalakból zúgó, dobhártyaszakító zenétől dübörgött lábam alatt a korhadt faparketta. A teremben szétszórva, mindenhol viháncoló diákok ugráltak a zenének nevezett géphangokra. Tökéletesen tükrözte azt a világot, amit szívem szerint szeretek a legnagyobb ívben kikerülni. Míg én szörnyülködtem addig Anne és Sarah nagy boldogan bepattantak a tánctér kellős közepére. Alig telt el pár perc és már is ellepték őket mindenféle ismerőseik. Aha, máris le lettem pattintva. Király. Ezért aztán tényleg sok értelme volt eljönnöm, akár maradhattam volna otthon is.
Már az ötödik puncsomat iszom, de érzem, hogy lassan abba kéne hagynom. Vedelésen kívül eddig semmi mást nem csináltam, csak ácsorogtam félrehúzódva a táncoló seregtől. Lehet haza kéne mennem, hiszen még csak rám sem bagóznak, nem is értem miért kellett engem is magukkal rángatni. Egyértelműen látszik, hogy tökéletesen megvannak nélkülem. Szökési tervem kigondolása közben az elém szökdécselő Anne zavart meg.
- Szerintem keres valaki. - mosolygott sejtelmesen hátam mögé bökve. Kíváncsian fordultam hátra abba az irányba, ahova az imént mutatott.

A tornaterem végében állt ő. Ő, akitől a szívem egyik percről a másikra képes monoton dobogását szélsebes kalapálásra váltani. Ő, kinek hangjára úgy érzem, menten elolvad testem minden egyes porcikája. Ő az, akire vágyom. Őt akarom, csak őt.
Falnak dőlve kezeit összevonta mellkasa előtt. A mozdulatra inge megfeszült izmos karjain, gombjai egyre kétségbeesettebben kapaszkodtak össze, nehogy szétpattanjanak mellkasán. Tekintetét újra és újra végigsiklatva a táncoló diáktömegen, hosszas szemlélkedés után végre megpillantott a hatalmas csődületben. Szemeit rám tapasztotta és szenvedélyesen méregetett. Tisztán kiolvastam belőle mit akar, pillantása mindent elárult. Elmosolyodott, majd fejével aprót biccentett a kijárat felé; értettem a célzást.
- Anne! - fordultam vissza az ekkorra már idegen csapattal táncoló barátnőmhöz. - Akadt egy kis dolgom.
Kiszabadítva magát a körülötte ugráló tömegből, bíztatóan vállamra csapta kezét.
- Menj csak kólám. De aztán el ne felejts védekezni! - kuncogott. Szuper. Máris becsiccsentett. Remélem Sarah átveszi helyettem a bébiszitterkedést.
- Hülye. - pöcköltem meg pisze orrát. Tettemre széles vigyort villantott, majd visszaszökdelt az újonnan szerzett táncos bandához. Nem tétlenkedtem sokat, viháncoló barátnőmet hátrahagyva elindultam kifelé a tornateremből. Abban a pillanatban amint kiléptem a túlzsúfolt légtérből, mintha egészen más környezetbe csöppentem volna. A buli fényei kiszűrődve cikáztak a kihalt folyosón, sehol senki, egyedül csak a dübörgő zene hangfoszlányai zengték be az üres helyiséget.
- Örülök, hogy eljöttél. - törte meg a csendet egy ismerős, selymes hang. Az eddig üresnek hitt folyosón halk lépések kezdtek visszhangozni. Egyre erősödtek, míg végül megpillantottam őt, ki miatt képes lennék bármit feladni. Hoseok állt velem szemben és várt. Csak rám várt.
- Itt vagyok. - néztem bele meseszép szemeibe.
- Gyere velem. – nyújtotta kezét. Minden vágyam ő, s mégis, pár pillanatig haboztam. A hosszú idő alatt, míg nem találkoztunk, sőt még csak nem is láthattam, - azt az igen furcsa álmomat leszámítva - menthetetlenül sóvárogtam utána. Most, hogy ebben a pillanatban épp itt áll előttem, szívem nem tudja rendesen feldolgozni. Bárkit hívhatott volna, bárkivel lehetne most itt, még is engem választott. Hirtelen mintha minden kellemetlen emlékem elhagyta volna fejem, semmilyen kételkedés vagy bizonytalanság sem maradt bennem. Az effajta szorongásba taszító érzelmek helyét átvette a merészség, és csak az előttem kínálkozó lehetőségre tudtam fókuszálni. Eldöntöttem. Pontosan tudtam mire vágyom; vele akarok menni, jobban meg akarom ismerni, azt akarom, hogy meséljen magáról, mindent tudni akarok róla. Kezeimet óvatosan felém nyújtott tenyereibe csúsztattam. Finoman rásimított, majd összekulcsolva ujjainkat elindultunk folyosón. Le sem vettem szemeim széles hátáról, mely végig előttem haladt, húzva engem is maga után.
Minél jobban távolodunk a nyüzsgő buli helyszínétől, a zene hangja is fokozatosan elhalt, egyedül szívem lüktető dübörgése visszhangzott füleimben.
Mire feleszméltem már kiértünk az épületből. Hoseok egyenesen az iskolát körbezáró kerítés felé vette az irányt. Ötletem sincs hova vezet, mégis engedelmesen követtem. Egy pillanatig sem hezitált, csak ment előre a nagy sötétségbe. Az eddigi idill hangulatom teljes kétségbeesésbe váltott át. Hova megyünk? Biztos jó ötlet volt vele tartanom? Főleg azok után... Már rég ráeszmélhettem volna, hogy akit megismertem az nem Hoseok, ha pedig ebből indulunk ki, akkor alig tudok róla valamit. Gondolataim összekuszálódtak, fejemben káosz vette át helyét.
Közvetlen a drótkerítés mellett állt meg. Hirtelen elhatározással kibontottam ujjaimat a kulcsolásból és elengedtem kezét. Vártatlan mozdulatomra fejét kérdőn fordította felém. Agyam teljesen felmondta a szolgálatot, helyette a félelem vette át az irányítást testem felett. Előtörtek azon a bizonyos délutánon szerzett emlékeim; a jéghideg, a lélekfacsaró légkör, és a halál...
Lábaim ösztönszerűen mozdultak, mire lassú léptekkel hátrálni kezdtem. Szörnyű érzés beismerni, de rettegek. Rettegek, hogy mi várhat rám, ha tovább megyek vele.
Hoseok látva távolodásom, ijedten nyúlt karom után. Meseszép szemei búsan csillogtak a hold halvány fényében.
- Jimin várj! Bízz bennem, kérlek. - kerekded ajkait szorosan összepréselte. Bús tekintete lelkemig hatolt, nem tudtam ellenállni gyönyörű pillantása ellen.
Bólintottam és követtem a kerítés túloldalára. Miért bízok meg benne? Miért hiszek neki? Miért megyek vele szó nélkül? Én nem ilyen vagyok. Hogy lehet ő mégis ilyen hatással rám? Egyszerűen más, mint a többiek. Ha vele vagyok, úgy érzem, testem képes lenne akár egyetlen érintésétől is elolvadni. Ha vele vagyok, felélénkülök, szervezetemet átjárja az izgalom, vérem felpezsdül. Ha vele vagyok, úgy érzem élek.
A kerítés túloldalán éjfeketébe öltözött a világ. Kétségbeesett szemeim semmilyen fényforrást nem érzékeltek, jóformán már azt sem tudtam eldönteni, hogy most pilláim nyitva vannak vagy csukva. Hoseok inge szélébe kapaszkodva botladoztam utána, figyelve, hogy nehogy eltaknyoljak. Egyre beljebb és beljebb haladtunk, míg nem egyszer csak váratlanul lefékezett, ennek következtében belefúródtam hátába.
- Itt is vagyunk. - mondta lelkesen mialatt óvatosan kezemért nyúlt, mire ujjaink az érintésre készségesen fonódtak egymásba. Hoseok kezemet fogva lassan lefelé kezdett húzni. Csendben hagytam, hogy irányítson. Tisztára úgy érzem most magam, mint egy rongybaba, amit kénye-kedve szerint rángathat. Addig húzott, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy tulajdonképpen a fűben guggolok. Kezei hirtelen megfogták két oldalról derekamat, majd egy nagy lendülettel lerántott. Ijedtemben nyekkentem egyet, félve a kemény landolástól. A fájdalmas földet érés nem következett be, helyette fenekem puha rétegre huppant.
Értetlenül kémleltem körbe magyarázatot keresve hatalmas szerencsémre, mikor is leesett, hogy egy pokróc terült el alattunk. Most szórakozik velem? Ezt vajon mikor hozta ide? Azt kérte bízzak benne, mégis viccelődik velem. Egyszerűen közölhette is volna, hogy csücsüljek le a popsimra, de nem, előtte még jól rá kellett hozni a frászt Jiminre.
Mintha csak meghallotta volna felháborodott gondolataimat, engesztelően két lába közé húzott, miközben karjait szorosan összevonta mellkasom előtt. Gyengéden magához ölelt, majd egyre közelebb hajolt, végül fejét nyakamba fúrta. A nagy sötétben egyedül egyenletes szuszogását hallottam. Minden egyes lélegzetvételére, amikkel nyakamat halmozta el és minden érintésére bőröm lángba borult. Szívem torkomban lüktetett, nem bírtam megszólalni. Annyira furcsa, mégis kellemes. Hogy képes belőlem ilyen reakciókat kiváltani? Akár a legapróbb rezzenéseivel is teljesen fel tudja bolygatni érzéseim. Miért pont ő? Magam sem igazán értem hova tart kettőnk kapcsolata, de eszem azt súgja, hogy nem a helyes irányba.
- Hoseok. - bújtam ki öleléséből. - Miért hoztál ide?
Kérdésemre elmosolyodott és egy puszit nyomott arcomra. Ajkai nyomán bőröm perzselt, szinte repetáért kívánkozott, éreztem, ahogy arcom lángba borul a váratlanul ért cselekedete miatt. Kaptam tőle egy puszit... Szerintem ez az éjszaka örökre bevéste magát emlékeimben, s mint tudjuk, az örökkévalóság igen hosszú idő.
- Nézz fel. - súgta fülembe. Fejemet engedelmesen az ég felé fordítottam. Káprázattal tekintettem azt a hihetetlen csodát, melyhez hozzáfoghatót még életemben nem láttam.