1.rész

„Park Jimin. 16 éves, szingli, még szűz. 173 cm magas, testileg ép és egészséges, sportteljesítménye átlagon aluli. Tanulmányi eredménye közepes, semmiben sem kiemelkedő, átlagos tinédzser. Szabadidejében a suli izomagyú bikái elől bujkál. Különleges képességei közé tartozik az emberek elijesztése maga körül és a mogorva lajhárstílus alakítása."

Egy újabb reggelre ébredek. Érzem, ahogy arcomat egyre jobban égetik a türelmetlenkedő napsugarak. Á, szóval nem haltam meg álmomban. Király. Akkor írhatom ezt a napot is a „még élek" listámra. Csak pozitívan Jimin! Lehet ez a nap más lesz, mint a többi, talán nem rakják tele a szekrényed sárral, talán nem kapok mindenkitől szúrós pillantásokat, talán nem kell menekülnöm az izomagyúak elől... Talán.
Kimásztam a pihe-puha, védelmet nyújtó ágyamból és lajhár tempóban lebaktattam a lépcsőn. A nappalin átsuhanva orromat megcsapta a konyhából áradó frissen főzött kávé illata. Bebaktattam és lehuppantam a székre.
- Jó reggelt kincsem! – száguldott be a konyhába anya. Nyomott egy gyors puszit kipirult arcomra, majd egyből loholt is át a másik szobába.
- Neked is. – mosolyogtam magam elé bambán.
- Apádat már hajnalban behívták az őrsre, nem tud elvinni! – kiáltott a nappaliból. Ha jól sejtem, megbeszélésre kell mennie és máris késésben van. Anyum sem a pontosságáról ismert.
- Nem baj. Majd megyek gyalog.
- Csak nehogy elkéss, – kapta fel a táskáját az asztalról. – mint ahogy én.
Egy hatalmas sóhaj kíséretében még pár dolgot beledobált és futott is a tükörhöz, ahol parfüméből, a jól megszokott mozdulatokkal suhintott párat magára. Szeretem az illatát, fahéj és narancs keveréke, a karácsonyra emlékeztet.
- Bocsi kincsem mennem kell, mert leszedik a fejemet. Ne felejts el bezárni magad után! - Az ajtó hangos puffanással csapódott be mögötte. Hozzászoktam már anyum reggeli rohanásaihoz. Meteorológus. Köztudott, hogy nekik jóval előbb kezdődik a műszak, mint másoknak. Mikor kisebb voltam, minden reggel a „Ki korán kel, jó időt lel" monológjával ébresztett. Meg kéne fogadnia a saját tanácsát, mert szinte mindig elkésik.

És én megint egyedül vagyok. Túl nagy a csend...
Odakullogtam a kávéfőzőhöz és kiöntöttem bögrémbe a maradék fekete löttyöt. Én mondom ez az éltetőerőm, a reggeli energialöketet ebből nyerem. Miután megittam, megindultam a fürdő felé. Gondosan beállítottam a hajamat és megmostam a fogamat. Ez az egy dolog, amire nagyon allergiás vagyok, ha valaki nem mos fogat. Nálam ez a „bedobok egy rágót" olyan igénytelen megoldásnak tűnik. A rágó csak egy kis ideig képes visszatartani a szájszagot, de utána, már semmit sem ér. Iszonyat száj- és fogmániás vagyok. Lehet fogorvosnak kéne tanulnom. Hmm, nem is olyan rossz ötlet. Miért is nem jutott ez előbb az eszembe?
Felballagtam a szobámba, majd szekrényemet megcélozva kihalásztam pár tiszta ruhadarabot. Hátamra kapva a könyvekkel teli táskámat, letrappoltam a nyikorgó lépcsőkön. Kifelé menet megálltam a tükör előtt, hosszasan végigmérve magamat tetőtől talpig. Ruházatommal szemezve, sikeresen megállapítottam, ma is meg fognak találni az izomagyúak. Beletörődve sanyarú sorsomba, felsóhajtottam, majd kiléptem az ajtón. Bezártam magam után és csilingelő kulcsaimat zsebre vágva megindultam a suli felé.
Minél jobban távolodtam békés otthonomtól, egyre többet nézegettem vissza a házunkra. Lehet még is jobban jártam volna, ha kinyiffanok álmomban...

Az út hamar eltelt és mire feleszméltem már ott álltam a nyüzsgő gimnázium kapuja előtt. Nyugi Jimin, nagy levegő! Ki és be! Ki és be! Úgy van! Nem lesz gond.
Feltéptem az ajtót és beléptem. Megcsapott az a szokásos izzadság és a lekoptatott műanyag padlóburkolat szaga. Istenem könyörgök, senki se szúrjon ki! Legalább egy nyugodt napom hadd legyen. Szekrényemet megcélozva, gyorsan végigsuhantam a zajos folyosón, meg sem álltam, míg oda nem értem. Na lássuk, ma milyen meglepetés lapul benne? Romlott mustáros szendvics vagy esetleg megint izzadt zokni áradat fog ellepni?
Gyors mozdulattal feltéptem az ajtaját. Semmi. Semmi?! Hűha, valami történhetett, hiszen eddig mindig volt benne valami nekem szánt „ajándék". A kedvencem ezek közül a hatalmas poszteres meglepetés, mely abból állt, hogy egy gigantikus képet ragasztottak Tylor McFieldről – a kosárcsapat kapitányáról – a szekrényemre és nagyon kreatívan felé firkantották „Szeretlek Tylor".

Úgy látszik ez tényleg a szerencsenapom. Vagy csak megfeledkeztek rólam az izomagyúak. Áh, az első valószínűbb.
Magamhoz vettem a szükséges holmimat és startoltam az osztályterem felé. Még tíz percem maradt becsengetésig, addig ott meghúzom magam.
Az osztályban mindenki beszélgetett, így érkezésemmel nem nagyon keltettem feltűnést. Egy-két osztálytársam kapta csak fel a fejét, mikor besétáltam, de ezen kívül semmi egyéb reakció. Levágódtam megszokott helyemre és fejemet a padra hajtva vártam, hogy csöngessenek. Míg békésen feküdtem ott, egyszer csak egy bökést éreztem a nyakamon.
Fel se kellett néznem, hogy tudjam, ki döfött meg tollával. Természetesen a legdinkább ember, akit csak ismerek, és persze egyben az én egyetlen barátom is. Mivel semmilyen reakció nem érkezett a bökésére, egyre többet és erősebbet kaptam.
- Jól van Anne, befejezheted. Vagy netán át akarod szúrni a nyakam? Nyugodj meg, még élek... sajnos. – emeltem fel fejemet a padról.
- Látom most is a legjobb hangulatodban vagy. – jegyezte meg gúnyosan, majd lehuppant a mellettem lévő padba.
Ő az egyetlen ember ebben a gimnáziumban, aki mogorva személyiségem ellenére is barátkozik velem. A suli szemében Anne egy igazi királynő. Tagja a gimis szervezőbizottságnak, hihetetlen bulikat képes összedobni, ezenkívül egy éles nyelvű csajszi, aki minden hülyeségben benne van. Divatérzéke kiváló, mindig képben van az aktuális trend terén. Lehet elsőre szimpatikusnak látszik, de valójában veszélyességi szintje felér egy viperáéval. A felszín alatt egy önző, nagypofájú kis szajha lapul, aki ha csak egy rossz szót is szólsz, tönkreteszi az egész életed. Röviden egy agresszív kismalac, ráadásul még perverz is. Elég befolyásos diáknak számít, szinte már az elitek elitje. Rengeteg barátja van, és minden buliba meghívják. A hírek és a pletykák központi embere, mindenkiről tud valami kis szaftos titkot. Néha már eltűnődtem, hogy honnan is szerez ilyen információkat, de elsősorban, hogy képes mindet megjegyezni? Arra nem emlékszem, hogy mit ettem tegnap ebédre, ő meg simán felsorolja a kosárcsapat tagjainak exeit.
Ööö... Igen... És most jön a kérdés, hogy mit is keres mellettem, PONT mellettem egy ilyen népszerű lány, mint Anne. Ennek két oka van; az első, hogy gyerekkorunk óta ismerjük egymást és mindent tudunk a másikról; a második, hogy amit kikotyog nekem, tuti nem adom tovább másnak... nos... mert nem is tudnám. Eléggé fáj, de tény, hogy nincsenek barátaim rajta kívül. Ha feje megtelik mindenféle titokkal, és már nem bírja magában tartani, nekem fecsegi el őket.
- Hírem van. – harapott rá alsó ajkára. Ismerem ezt a mosolyt, tuti fülébe jutott valami mocskos kis titok.
- Mesélj! – felé fordultam és kezemmel megtámasztva fejemet, figyeltem tovább. Mire belekezdett volna szaftos sztorijába, a fülsiketítő csengő megcsörrent az omladozó falon.
- Majd szünetben elmondom. – biggyesztette le száját.
- Nem fogsz beleőrülni? Kibírod te addig? – játszottam az aggodalmaskodót.
- De vicces. – öltötte rám nyelvét egy homlokon pöckölés kíséretében.

Kémia az első óra. Király, akkor aludhatok. Legalábbis az óra elején így gondoltam, de ez valahogy csak nem jött össze. Úgy látszik a kávé tényleg megtette a hatását. Akkor marad a „B" terv, vagyis az ablakbambulás.
Blah, nagyon unatkozom. Anne mellettem egyfolytában a telefonját nyomkodja. Egy pillanatra sem venné le a képernyőről a szemét, tehát a beszélgetés szintén kilőve. Akkor tényleg csak az marad, hogy megpróbálok figyelni. Vagyis megpróbáltam volna, ha nem borzadtam volna el a mi „csodás" kémiatanárunk miatt. A hideg futkos tőle a hátamon, akárhányszor meglátom. Egy hajszála sincs, kopasz feje mindig csillog a lámpa fénye alatt. Pont mint egy csillag. Egy nagy ronda csillag. Hatalmas kapa fogai miatt nem tudja rendesen összezárni a száját, ez miatt állandóan habzik a szélén, mintha veszett lenne. De komolyan! Már megfigyeltem, hogy amíg beszél, fröcsög a nyála össze vissza. Magas és még ráadásul vézna is. Mindig fehér orvosi köpenyben járkál, aminek néni szaga van.
- Annabell kisasszony, legyen szíves megismételni, amit az imént mondtam!
Á, tudtam, hogy észre fogja venni az öreg patkány, hisz Anne elég feltűnően nyomkodta a telefonját, ráadásul még a fényerőt sem vette lejjebb. Amatőr...
- Elnézést tanár úr, elbambultam egy pillanatra. Volna kedves megismételni? – kedves hangnemben válaszolt ugyan, viszont hallottam, hogy mérgében csikorgatja fogait. Készenlétben kéne állnom, nehogy nekiugorjon az öreg torkának. Ha egyszer méretes körmeit belevájja a patkány nyakába kétlem, hogy valaha is visszatudják varrni fejét a helyére. Telefonját óvatosan becsúsztatta a padjába, közben tekintetét le sem vette a várakozó tanárról.
- Elnézést kérek.
- Szeretném, ha idefigyelne az órámon! – mormogta az öreg, és visszafordult a táblához. Anne egy vicsor kíséretében visszatért a telefonnyomkodáshoz.
- Már annyiszor elpofáztam, hogy ki nem állhatom, ha Annabellnek hívnak. De úgy látszik, feleslegesen tépem a számat. – súgta nekem.
- Béna vagy Annabell. Még van hova fejlődnöd óra alatti telefonozásban. - Válaszul egy halk anyázást és egy középső ujjat kaptam a képembe.
Hosszas gyötrődések és kínkeserves nyűglődések után eltelt az óra második fele is. A kicsengetés megváltás volt számomra, ugyanis már kezdtem megvakulni a tanár urunk csillogó fejétől. Elérkezett a szünet, vagyis itt az ideje, hogy meghallgassam azt a szaftos pletykát.
Egy számomra ismeretlen lány csörtetett be az osztályunkba, majd egyenesen Anne padja előtt állt meg. Úgy tűnt jóban vannak, mivelhogy elég sejtelmesen vigyorogtak egymásra. Valamit sugdolóztak, majd Anne hirtelen felpattant a helyéről.
- Bocsi Jimin. Mennem kell. Majd ebédnél tali. - Szuper. Akkor erről ennyit.

A délelőttöm irtó unalmasan telt. Bárcsak Anne az osztálytársam lenne, akkor minden szünetben tudna szórakoztatni. Sok közös óránk van, viszont ő a szomszéd osztályba jár. Párszor már átmentem hozzá, de ilyenkor rengeteg megvető pillantást kaptam a többiektől, ezzel adták tudtomra, hogy nem látnak ott szívesen. Azóta nem is próbálkoztam meg ezzel a kis akciómmal, inkább Anne jön át többször hozzám. Azonban most felszívódott és egyik szünetben se jött, biztos intéz valamit. Úgy látszik, tényleg csak ebédnél találkozunk újra.
Egy örökké tartó sínylődés után végre eljött ez is, az ebédszünet. Felkaptam a tatyómat és megindultam az ebédlő felé. Beálltam a sorba, és miután megkaptam a megérdemelt adagomat, leültem megszokott helyemre. Kis vártatva Anne huppant le mellém.
- Hiányoztam? – mosolygott rám, hátradobva hosszú haját.
- Nem is tudod mennyire. – viszonoztam gesztusát.
- Ó kicsim, dehogynem tudom. – nyalt végig felső ajkán.
- Akkor elmondod még ma, amit akartál, vagy már soha nem fogom megtudni?
Anne mintha csak erre a pillanatra várt volna egész életében, tenyereit lelkesen összecsapta, majd sejtelmes vigyorral az arcán dörzsölgetni kezdte őket.
- Új diák iratkozott át...    

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top