Sötét fellegek árnyéka borul rám,
A lelkem mélyen lakozik a fájdalom.
A szomorúság ködén át tapogatózom,
Szívemben elveszett a boldogság dalom.

Elveszett a reményem,
Nem látom a holnapom.
Mindent elkellett rontanom,
Elég lett volna a sírást folytatnom.

De egy éjjelen, mint csillagfény villanása,
A remény sugarát érzem melegedni.
Egy ember közeledik, álmatlanul vigyázva,
Kezét nyújtva a hálával elérhető híddal.

Kezét nyújtotta, s én elfogadtam,
Elfogadtam hisz' szükségem volt a segítségre.
S egy éjjel megfogadtam,
"Mosolyogni fogok!" mondogattam.

Szomorú szívemben lobbant a remény,
Mint a gyertyaláng, ami újra életre kél.
Ez az ember, ki közelembe érkezett,
S bennem új reményt keltett.

Új remény, melyet elveszettnek hittem,
Új reményt, melyre mindig vártam.
Már egy nem elérhetetlen cél volt boldognak lenni,
S a reményt érezni.

A hála szárnyán magasba emelkedem,
Lelkemben megtalálom az erőt, mit várok.
A jóságos lélek, ki velem maradt,
Segített megtalálni a fényt a sötét éjbe, melyben jártam.

Sötét éj, melyből nehéz a kiút,
De igyekszem nem eltévedni,
Hiszen nem szeretnék újra vissza keveredni,
Oda ahonnan jöttem.

Beszélgetéseinkben feltárul előttem,
Hogy az élet ajándék, érdemes értékelni.
Még a legszürkébb pillanatokban is,
Van remény, ami a lelkemet felvidítja.

"A legsötétebb éjszakén ragyognak a csillagok."
Ezt tanította nekem, s ezért hálás vagyok.
Hiszem, egyszer meglelem a napot,
S nem süllyed többet a hajóm.

Hálás ezért vagyok az emberért,
Ki ott volt, amikor legjobban kellett.
A szomorúság felhői még lehet, hogy lappangnak,
De a hála és a remény ragyogást varázsolnak.

Ragyogást varázsolnak,
Mint csillagok fényt a sötétbe,
Fényt mi sosem alszik ki,
Hiszen a remény őrzi.

Tudom, hogy a harc a szomorúsággal sosem vész el,
De az ön segítségével megtalálom a célt.
A hálás szívemmel és reményemmel megerősödve,
Tovább lépek az életben, megküzdve a nehézségekkel.

- 2023.05.27