Szomorúság sötét fátyla lebben,
Megpihen szívünkön, a lelkünkben.
A könnyek peregnek, a szívünk fáj,
Néma sóhajokban fejezzük ki: fáj.

Néma sóhajok, miket senki sem hall,
De hogyan is halhatnák? 
Meg sem hallgatnák,
A bánat lassan felemészt.

A csendes bánat mélyen belül él,
Elkísér mindenhová, ahol járok én.
Az árnyak sűrűjében néha elmerülök,
A szomorúság ködében keresem a fényt.

De sajnos nem lelem a fényt,
Elkerül a remény,
És elkerül az új esély,
Ez az út... csupa veszély,

De hidd el, kedves, a szomorúság nem örök,
Hisz a pillanatok múlnak, s új reményt hoz az ég.
A könnyek száradnak, s a mosoly újra ragyog,
Szívünkbe teret enged a boldogság, az új vágy.

Mindig jön új remény,
Mindig lesz több esély,
Igaz, sokszor csak kevés,
És nem mindig lesz mesés.

Hát légy erős, tudod, nem vagy egyedül,
Az életünk olykor szomorú és fájdalmas is.
De ne feledd! Mindig jön új reggel,
Ahol a szomorúság helyet ad a vidámságnak, a tiszta szeretetnek.

Tiszta szeretet, és vidámság,
Ez az ami mindenkinek kijár, ez nem egy "kiváltság",
Reményt hordoz minden szívdobbanás,
Reményt hordoz minden vigasztalás.

Reményt hordoz az idő és a múlás,
Távolabb vésznek a fájdalom nyomai.
Hiszen minden sötét éjszakát átölel a hajnal,
És a szomorúság csak egy állomás az élet hosszú útján.




Ezt egy ismerősömmel írtam!

- 2023.05.20