Az élet és a halál közti végtelen táv,
Minden ember útja végül ott találhat,
Körbeölel minket a múló idő,
Hát mögéje nézzünk, kicsoda vagyok én?

Ki vagyok én,
Egy idegen kém?
Miért vagyok itt?
Talán valaki "hazavitt"?

Az élet színei, mint gyönyörű festmény,
Pillanatok tündökölnek, ragyognak, égnek,
De a halál szele egyszer végül,
Mit hoz magával, rejtélyek közt várunk.

Rejtélyek amikre nem kapsz választ,
Hiába szeretnéd.
Mondhatjuk azt, hogy a tudás nem hoz szerencsét,
És ezért nem tudhatjuk a választ, de ez nem így van.

Az élet folyója zúgó vízzé válik,
Csordulnak az emlékek, mint hulló csillagok,
De a halál kapuja csendesen nyílik,
Elválunk a földtől, s vele minden földi jótól.

Az élet olyan, mint egy folyó,
Egy idő után kiszárad.
Idővel már csak egy régi fotó,
Vagy egy szép emlékké válsz.

De hát az élet és a halál köteléke,
Közös utunkon áthatolhatatlan ereje,
Mert a halál árnyéka életre ébreszt,
A pillanatokban igaz értelmet lelelhetünk.

Értékeljük amíg tudjuk,
Mert egy idő után nem lesz lehetőségünk,
Ezért ne unjuk,
Élvezd ki még teheted.

Tehát éljünk bátran, s adjunk értelmet,
Az életünknek ragyogó csillagszemet,
Mert az élet és a halál örök körforgása,
És a létezésünkben találhatjuk boldogságunkat.