Szivárványba kapaszkodva
bámulok az égre fel.
Énekelve visszhangozza:
Ne ragaszkodj, engedj el!
Karomban az ín már feszül,
álom-drótszál durván tép.
Vállam felett görcs-szörny fütyül.
Nem értem, hogy bírom még!
Talán el kell ezt engedni,
vak sötétben elmerülni.
Színem tépni, szaggatni!
Bongó dallal pihenni.

Elengedném, ha engedne.
Ha szikrázó szalagja
nem ölelné sejtelmesen
támaszt vesztett kisujjam.
Ha élénk füst színei nem
égnének az agyamba.
Ha szétbomló szálai nem
festenének hazug dalt.
Ha nem köpne reményszikrát,
csalfa képet bús ég alá.
Tátott szívvel kell nézni
az illékonyt. Függeni!

Csimpaszkodni legalább egy
ujjbegyemmel a furcsa,
érthetetlen tüneménybe,
a Pengő-szivárványba.
Kapaszkodni csak amíg az
akaratom tartja még
a szálakat. Mert végül majd
úgyis szakad a húr, és
csendben szórja fenn szerteszét
tarka gyöngyét, miközben én
zuhanok. Vár a sötét,
semmihozó Éjjelmély.