Sötét szobám falán sikolt az éj.
Fakó kis árnyak ázni vágynak lelkem
ijedt helyén. Nem élek. Gyötrelemmel
kelek. „Feledni kell" - dobogja. - „Élj!"

Nehézkesen nyitom szemem. Sekély
kedéllyel ébredek. Szorít lihegve
az érzet, furcsa, kellemetlen érzet,
hogy halva egyszerűbb a lét. Elég!

Zizegve szól a hajnali jel: Fel!
Igyál, egyél, szeresd a holnapot!
Milyen hazug dal... Már ma van? Ma. Fel!

Kelek, tudom ma végre szépen élek.
Nem ömlik rám hideg eső. Bolond,
egércibálta álom ébreszt fel.