Egyszer még állandónak tekinted,
Majd a semmibe veszik,
Tenyeredbe elrejtenéd,
De ujjaid közt elveszik.

Miért érzem úgy,
Hogy amíg volt, nem kellett?
Miért érzem úgy,
Hogy már nincs, s lelkem belereng?

Miért ily hibás az emberi szív?
Miért nem lehet mindent akkor szeretni?
Ha egyszer tied, becsüld meg kérlek,
Tanulj hibámból, s hibáid lecsökkenti enyém.

Ennyi vagyok én,
Ennyi tenélküled
E verset már régóta fogalmazom,
S fogalmam sincs mit kezdjek veled.

Nem tudom mit írjak,
Nem tudom hogy írjak,
Hogy engedjelek-e el utadon,
Vagy tartsak inkább veled.

Rossz szerelmes versnek hangzik,
Pedig barátság volt csupán
Egy legjobb, legcsodásabb,
De vége lett talán.

Én vagyok a hibás,
Hogy mikor voltál nem értékeltem,
Én vagyok a hibás,
Hogy csak ennyit tettem,
Én vagyok a hibás,
S mégis,
inkább reád fognám,
Hogy ne fájjon ennyire,
Hogy ne marjon ennyire,
A bűntudat s a vád.

Bocsájts meg,
S ha elér hozzád e vers,
Ne keress,
Nem szükséges, megleszek,
Csak sajnálj kicsit te is,
Érezd ahogy én, s ne feledd,
Hogy elveszítettelek.

Te mondtad ki,
Én fogadtam,
Választ írtam,
Elhamarkodtam,
Írtam volna szebbet, jobbat,
De menteni akartam,
Mi akkor már közénk porladt.

Én visszavárlak,
Bár tudom,
Döntésed végleges,
Én itt leszek, várok,
Csak még pár percet,
Közvetlen, hadd tölthetnék veled.