Búcsúzóul

Búcsúzóul magamnak,
Neked, másnak,
Mindenkinek,
Akivel emlékeink mélyebbre hágnak,
Mindenkinek, aki része volt a múltnak,
Egy mára lezárult sornak.

Úgy érzem,
A kapcsolataimmal együtt temettek,
Hogy szó mint száz,
Könny mint tenger,
Nem elég, nem enyém,
S a por, miből élet fakadt egyszersmind elnyel

Mondjuk most,
Hogy vigyázunk egymásra,
Majd évek múlva,
Vagy akár csak hetek telve,
Már arra sem emlékszünk,
Hogy fogadalmat tettünk erre.

Ki lesz velem,
Ha nem fogjátok kezem,
Ki nevettet meg,
Ha lehet többé nem látlak?
E sorokat írom,
Könnyeim hullnak,
Ne mondja senki,
Hogy hagyd el, majd holnap,
Nem lesz, nem,
S e sorok gyökeret vernek bennem.

És ha csak annyi lehetőségem lenne,
Mint e lapon, hanyag betükatonáim rendje,
Hacsak ennyi esélyt is kapnék,
Újrakezdeném,
Hogy emlékeim ne legyenek szerteszét,
Újrakezdeném,
Hogy lelkem kisírt tükre,
Szemem ne legyen homályos,
Lényegtelen, apró részletek őre.
Hogy újra, kipihenten, könnyedén lássak,
Újrakezdeném,
Bármit ígérne a másnap.

Ígérhettek jót,
Ígérhettek sokat,
Ígérhettek kövér, hosszú aznapokat,
Nem lesz sose olyan,
Mint tegnap volt, ködtelen,
S így engedtek el,
Lassan, mereven,
Majd koporsóm gödröm aljában egy nagyot koppan,
Eszméletem vesztem,
Csak titeket látlak, felém hajlottan,
De emlékeim foszlánya lassan feloldódik,
Éles kép mely kísért elhalványolódik,
Egy pillanat lesz még, utoljára nekem,
S a föld melyet rám vettek kioltja életem.