Hidegem melegedben vész el,
Csendem hangod zengi át,
Édes semmim illatában
Te vagy az ki megtalált.

Hangom már nem hallja senki,
Vad orkán, mennydörgés volt egykoron,
De most mint nesz lopakodik át
Fülön, arcon, ajkamon.

Mi enyém volt,
Vele útra kelt,
Útra, s vissza nem jöhet,
Mi egyszer háborgott,
S most csendes,
Villámot nem szórhat,
Ne feledd!

Legnagyobb csapás,
Önmagadnak lenne,
Hisz hol termő föld volt egykoron
Hangod vad szelének hála,
Víz lepné el,
S sehol nem lenne nyugalom.

Magjaid magodba fullnának,
Életed halált hirdetne,
Úgyhogy maradj csendbe szívem,
Engedj teret, maradj csendbe.

Nem ez a te világod mostmár,
Ölni jönnél, nem túlélni
Szavad holmi piszok lenne,
Semmiben meg, nem jó mérni.
Hagyd, hisz vége,
te vetetted fejét magadnak,
Aludj hát hol árnyak vannak,
Ajkad halk neszének ölén